18 kötetből álló könyvsorozat jelenik meg a Margó Irodalmi Fesztivál és a Helikon Kiadó gondozásában, Margó Könyvek néven. A sorozat első hat kötete 2023-ban látott napvilágot, melyeket idén újabb könyvek követnek. Ezúttal a szlovák Silvester Lavrík Az utolsó k.u.k. bárónő (olvass bele) regényének utószavát olvashatod el, melyet Ruff Orsolya írt.
Ruff Orsolya: Egy belső emigráció krónikája
„Először is kell egy terv. Az én tervem egy krónika. A saját krónikám. Mindenkinek joga van a saját múltjához – pont Šlaukónak ne lenne?” A krónika- és jelentésíró Šlauko Probiernek valójában viszont a legkevésbé terve van, vagy legalább bármiféle világos elképzelése arról, hogy honnan hová tart, inkább csak sodródik az eseményekkel, amelyek a második világháború megrázkódtatásából éppen csak magához térő Csehszlovákiában, azon belül is a Szepességben, azon belül is Nagyőrben (Strážky)
a legmélyebb szintekig átzilálják és újrahuzalozzák a hatalmi viszonyokat.
Figurája és szerepe megkerülhetetlen – maga az író, Silvester Lavrík teszi azzá, amikor könyve szerzőjeként az egykori tudósítóból, majd kolostori írnokból lett jelentéstevőt tünteti fel, akinek elbeszélése nyomán életre kel Czóbel Margit baronesz alakja.
Aki ráadásul saját bevallása szerint hivatalosan nem is volt grófnő, ahogy bárónő sem. Utóbbi titulus legfeljebb nem hivatalosan, a Mednyánszky-leszármazott édesanyja révén illethette meg a nagyőri kastély lakóját, hiszen a hatóságok a régi időkben inkább földbirtokosként tartották számon, a kommunista újban pedig „az állam ellenségeként”. Rendszerek jöttek, korszakok múltak, a Czóbel Margit nevű individuum pedig látszólag semmiféle politikai és államalakulat merev skatulyájába nem fért bele, hiszen hiába peregtek az évek – és változtak ezzel együtt az elvárások –, az író, filozófus, történész Czóbel István és báró Mednyánszky Miri lánya „gyökeres ellentéte” volt mindannak, amit épp megkívántak volna tőle. A huszadik század elején féktelen, úrilányhoz egyáltalán nem illő sportolási bolondériájával, azután festészetével keltett feltűnést, később pedig segítőkészségével, illetve azzal a személye köré vont magányos buborékkal, amellyel a maga csendes módján
a régi világot atomjaira porlasztó kommunista államberendezkedéssel dacolt.
A noblesse oblige-ből a második világháború után a noblesse kihullott, kiseprűztetett, nyoma sem maradt – még ha ennek ellenére a nagyőriek élete végéig baroneszként emlegették is Czóbel Margitot. Életének sajátja maradt viszont az oblige, az a társadalmi rangból eredő belső indíttatás vagy kötelezettség, amely valahogy mégsem tűnt el parancsszóra akkor sem, amikor nem volt már rang, és a sajátjának tekintett társadalmi csoportot is legfeljebb avítt és elrettentő példaként emlegették a csehszlovák pártfunkcionáriusok.
Egy letűnt kor utolsó helyi képviselője volt Czóbel Margit, akinek elfeledett alakját Silvester Lavrík vállaltan „dokuregényben” festi fel – utóbbitól ezzel együtt nem áll messze a családregény, a történelmi regény vagy épp a metaregény definíciója sem. A szlovák próza-, dráma- és forgatókönyvíró, rendező Lavrík neve nem ismeretlen a hazai olvasók előtt sem, hiszen magyarul az Irina és az ördög, valamint a Vasárnapi sakkpartik Tisóval című kötetei is elérhetők. Az utolsó k. u. k. bárónőben egy hatalmas kirakós darabkáit szórja olvasói elé,
a levelekből, emléktöredékekből, naplórészletekből pedig egy izgalmas életút epizódjai sejlenek fel.
A „cipszer krónika” egyik fiktív szerzője a kommunista államhatalom által beszervezett Šlauko, de Lavrík nem elégszik meg egyetlen narrátorral, és a mindentudó elbeszélőtől a szepességi naplót befejező Halika alakjáig (nem is beszélve a be-betűzdelt levelekről, újságcikkekről, bikkfanyelvű besúgói jelentésekről) több szólamban meséli el a Babunak is becézett bárónő történetét. És hát van mit elmesélni.
Czóbel Margit 1891-ben (más források szerint 1893-ban) született, és minden életrajzi forrás szinte kötelező elemként említi, hogy a festő Mednyánszky László unokahúga volt (nem mellesleg pedig a költő Czóbel Minkáé is). A nagybácsi hathatós támogatása közrejátszhatott abban is, hogy már fiatalon kiállíthatott egy 47 képből álló kollekciót a budapesti Nemzeti Szalonban. A Pesti Napló kritikusa 1916-ban „ügyes illusztrátornak” és „ízléses koloristának” nevezte a pályakezdő festőt, az Uj Idők viszont olyan fiatal leányként jellemezte, aki „felvidéki falusi otthonában rajzolgatta álmodozásait és festegette az erdő költészetét”, és akinek képei különleges esetet képviselnek: „Nem mindenki fogja zamatjukat megérteni.” Czóbel Margit életrajzának fontos epizódja még, hogy a második világháborút követően a kommunista hatalmasságok megengedték neki, hogy a kastély egyik kis szegletébe visszahúzódva éljen – köszönhetően talán annak, hogy a falusiak egybehangzó állítása szerint a háború alatt partizánokat segített. Hogy a több száz éves festmények, a Mednyánszky-hagyaték, valamint a kastély könyvállományának nagy része megmaradt, nem kallódott el, vagy lett éppen az iskolai papírgyűjtők martaléka, az kizárólag neki és néhány helyinek köszönhető.
A politikai és társadalmi felfordulás közepette is biztos pont maradt.
Czóbel Margit Nagyőrben élte le egész életét, egy olyan tranzitidőszakban, amikor többször fordult meg tengelye körül vagy váltott épp ideológiát a világ, visszavonultságában ugyanakkor valahogy mégis intakt tudott maradni. De vajon elegendő lenne-e mindez ahhoz, hogy valaki regényt írjon az életéről? Elegendők-e a lakonikus rövidséggel papírra vetett naplójegyzetek, a levelek, vagy akár az író kisgyerekkori emlékei, amelyek Lavrík utólagos nyilatkozatai szerint szerepet játszottak abban, hogy megszületett ez a könyv.
És hogyan lehet kitölteni az űrt, amely egy hosszú, és javarészt elvonultságban töltött élet ismert részletei között tátong?
Silvester Lavríknak ugyanis kétségtelenül hiányokból kellett felépítenie regényét,
ebben az építkezésben pedig kulcsfigurája volt a fiktív Šlauko, akinek a krónikaírás jóvátétel, a múltbéli csorbák kijavítására tett kísérlet, és talán az egyetlen esély, hogy újra tükörbe tudjon nézni. Šlauko életében a világ dolgai így aztán hamar két jól körülhatárolható kategóriára bomlanak: a leírandókra és az elhallgatandókra. Napnál is világosabb, hogy Czóbel Margit élettörténete felől tekintve az utóbbi halmaz a fontosabb.
„Babunak el kellett döntenie, hogyan fog élni. Šlaukónak el kellett döntenie, hogyan fogja ezt megírni. Azzal, hogy élni hogyan fog, nem kell törődnie. Ezt a döntést átengedte másoknak.”
Czóbel Margit abban a korban született, amikor
a lányok életpályája már születéskor eldőlt, eldöntetett.
Társadalmi osztályának tagjai évszázadok óta kitaposott ösvényeken rótták kiszámítható útjukat, azt viszont még művelt és felvilágosult szülei sem látták, hogy a huszadik század világégései nemhogy felborítják az egyezményes együttélés szabályait, de el is törlik azokat a föld színéről. A kastélyban turistaként vendégeskedő Lenin és Dzerzsinszkij a századelőn még felforgató gondolkodású, de szalonképes fiatalembereknek tűntek, és ki gondolta volna, hogy alig pár évtized leforgása alatt előbbi arcképével majd festményeken, plakátokon sokszorosítva kell nap mint nap szembesülniük a nagyőrieknek? Ki gondolta volna, hogy a reneszánsz kastélynak, amely fölött kéretlen szemlélőként köröznek a varjak, örökös úrnője egyszer majd nem lakója lesz, inkább kísértete – helyi érdekesség, akit idővel turistaszenzációvá fokoz (fel? le?) a rendszerkonszolidáció.
„A kastélyparkban fészkelő varjúrajokat megszokta már a környék népe. A városban csak akkor mutatkoztak a fekete madarak, ha a Horváth-Stansithek, Berzeviczyek, Mednyánszkyak, Szirmayak vagy a Czóbelok közül bent járt valaki Késmárkon. Másoknak házőrző kutyáik vannak, ezeknek meg varjaik, tudta ezt mindenki.” Aesopustól Hitchcockig, a keltáktól Shakespeare-ig („S fejünk fölött helyettök varju, holló / És kánya repked s mint kór martalékra / Néznek le ránk” – Julius Caesar) a varjú igazi irodalmi és mitológiai totemállat, a közép-európai kultúrkörben sokszor a halállal azonosítják,
miközben mindennapi túlélésüknek a valóságban épp az alkalmazkodás a záloga.
Czóbel Margit viszont nem feltétlenül ezt az utat követte. Viszonylag hamar felismerte ugyanis, hogy a ráköszönő új világhoz valószínűleg nem tud, és talán nem is akar alkalmazkodni. Mégsem ment el, amikor megtehette volna, hanem a maga eszközeivel teremtette meg azt a belső világot, amelyben még otthon érezte magát. Egészen visszavonult.
„A csehszlovák hivatalok a Monarchia felbomlása után olyan trehányul írták bele az okmányába a nemzetiségét, hogy az maďarská, azaz magyar helyett miešankának, vagyis keveréknek látszott. Nem szavaztak meg neki sem címet, sem vallást, és látszólag nemzetiséget sem. Akkor értette meg, hogy ha nem akar megbolondulni, akkor emigrálnia kell. Csakhogy nem bírt elmenni. Itt van otthon. Önmagába emigrált.”
Visszahúzódása tehát kényszerű, ezzel együtt életmentő (vö. „Elhatároztam, hogy szabadon fogok élni, mint a férfiak, függetlenül, szilárdan, szélben, de úgy, hogy ennek nem tulajdonítok nagy jelentőséget, az élet minden ajándékát, finomságát vagy gonosz tréfáját úgy fogadom el, mint ami nekem jár. Úrnő vagyok, életem főszereplője, így döntöttem.” – Esterházy Péter: A szív segédigéi).
A belső buborék bejárása, és főként belakása keveseknek adatik meg.
Lavrík mégis ide invitálja olvasóit, és mesél nekik be nem teljesült szerelmekről, titkos átjárókból kihallgatott beszélgetésekről, felfoghatatlan pusztításokról, végtelen emberségről és hűségről.
Nagyőrben a 16. század óta áll egy impozáns kastély: volt benne már humanitárius iskola, családi otthon, szellemi találkozóhely, később kvártély és raktár. Utolsó lakója nem volt igazán otthon sehol a világban, csak ennek a kastélynak a falai között, és őrizte mindazt, amit egy kiszámíthatatlan kor számára lehetővé tett. Az elmosódott, kontúrtalan kép helyett, amely talán az utókor fejében élt eddig a k. u. k. utolsó baroneszéről, Silvester Lavrík
egy biztos kézzel felvázolt, élénk színekkel megfestett portrét hagyott itt nekünk.
Egyhamar nem lehet elfelejteni. Nem is szabad.
Fotó: Silvester Lavrík hivatalos Facebook oldala
