Hamarosan megjelenik a szlovák író, Silvester Lavrík Az utolsó k.u.k. bárónő című regénye, mely a Margó Könyvek, vagyis a Margó Irodalmi Fesztivál és a Helikon Kiadó közös sorozatának idei hatodik kötete.
Röviddel a háború után járunk, a szepességi helyőrséget egy forradalmi nemzeti bizottság irányítja a Vörös Hadsereg őrnagyának felügyelete alatt. Neki engedelmeskedik mindenki – az ott élő utolsó k. u. k. bárónőt, Czóbel Margitot kivéve. Az egykori ifjúkommunista Šlauko azt a feladatot kapja, hogy a nagyőri kastély „bérlőjeként” tartsa őt szemmel és jelentsen róla. A bárónő átlát a szitán, Šlaukót mégis a bizalmába fogadja, beengedi a könyvtárába, a műtermébe, megosztja vele emlékeit, feljegyzéseit. Šlauko pedig a vele való beszélgetések nyomán szűkebb pátriájának, az országok és birodalmak közé beékelődött, kényüknek-kedvüknek kiszolgáltatott, valamikor jobb napokat látott, jobb sorsra érdemes Szepességnek és lakóinak a krónikásává válik.
Silvester Lavrík: Az utolsó k. u. k. bárónő (részlet)
Fordította: Mészáros Tünde
Farkasok
Babu alakja beleveszett a porhó felvert örvényeibe.
A magasztos csendet csak az ügető ló fújtatása és prüszkölése törte meg. Kitágult orrlyukaiból dőlt a pára. Kicsit össze volt zavarodva Bálint miatt, aki ugyan tapasztalt lovasként irányította – de hát eddig főleg Babu lovagolt rajta. A néha kissé bolondos Babu, de mégis: a gazdája. Kényeztette-szeretgette Doxot, a ló pedig vigyázott rá. Te vagy az én egyetlen szerelmem, suttogta neki egyszer régen Babu. Aki ezúttal mögötte siklott. A nyereghez kétoldalt hosszú gyeplőt erősítettek. Ezt általában futószárazáshoz használták. Mást nemigen tudok adni, vonta meg a vállát a Baronesz lovásza.
A síoktató nem volt elragadtatva.
Norvégiában megszokott dolog a lovas síelés. Akár úgy is, hogy nem ül a lovon senki. Csakhogy komoly gyakorlat és megfelelő felszerelés szükséges hozzá. A vonószíjat a síelő derekára kell kötni. Nem túl szorosan – mert mi van, ha elesik, és gyorsan el kell magát oldoznia? Nem kell emiatt aggódni, makacskodott a Baronesz. Ha lejtőn lejövet nem szalad ki alólam a léc, akkor ez gyerekjáték lesz, mosolyodott el, alig várva, hogy az legyen. Bálint felül Doxra, nekem meg csak arra kell ügyelnem, hogy el ne veszítsenek. Babu szerette a mozgást, a tempót.
Szikrázott a hó, és olyan erősen világított, hogy belesajdult az ember szeme. A Poprád völgyén az a fajta csend feküdt, amilyen csak az alacsonyan álló nap ragyogta fagyos téli reggeleken tud lenni. A madarak, már amennyi életben maradt közülük a dermesztően fagyos éjszaka után, fázósan húzták össze magukat az ágak tövében. Még a varjak is elhallgattak a kastélyparkban, csőrüket a szárnyuk alá dugták. Az élet egyetlen jele közel s távol a hómezőn halkan suhanó trió volt. Ügyes, ismerte el magában Andris, és megigazította a puskája szíját. Kicsit útban volt a puska a keskeny tölgyfa lépcsőn felmenet. Minek is hoztam magammal, gondolta. Sokkal inkább érezte magát sportolónak, mint erdésznek. Főleg amióta felfogadta a Czóbel báró, hogy tanítsa meg a három gyerekét síelni. Nem értette, miért ment hirtelen füstbe a tervezett tátraszéplaki síkirándulás. Pirkadat előtt kelt, hogy letapossa a domboldalt. Fagyott az éjjel, hozzá a porhó, megdolgozott vele rendesen. De kilencre készen állt, kezdődhetett a verseny.
Amikor a telefonhoz hívták, épp doktor Guhr szanatóriumának konyháján villásreggelizett.
Hagymán pirított szalonnát, meg feketekávét, jól besűrítve a hagymás szalonna zsírjával. Hozzá fehér kenyeret. Megurasodott a kosztja, amióta Budapesten meg Bécsben divatja lett a Tátrának. Reggelire fehér kenyér, vacsorához bor. Keményen megdolgozott a pénzéért. El nem tudja képzelni senki, hányszor kell a dolgozó embernek a nyelvébe harapnia, ha urak között forgolódik. Pestigyerekek, így hívta a személyzet a szezonra érkező vendégeket.
A lovas síelés Bálintnak sem tetszett. Még úgy se, hogy a kisasszony jött elő vele, pedig az ő kedvéért igazán megtett volna bármit. De se Andris, se ő nem volt olyan státuszban, hogy megkérdőjelezhessék a kastélybeliek dolgait. Még úgy se, hogy a fiatalabb Czóbel baronesz szokatlanul… szokatlanul szívélyesen beszélt velük. Bizony, szívélyesen, mondta mosolyogva Andris, csak úgy magának. Volt abban a mosolyban valami bizalmas. Legalábbis Bálintnak úgy tetszett. Nem örült neki. És nem is tartotta magában, sőt az, akinek elmondta, szintén nem. És amikor aztán Andris a báró rendezte farsangi mulatságon a kastély személyzeti ebédlőjében megkérdezte tőle, hogy is van értve ez a bizalmasság, csak megvonta a vállát. Mire szétválasztották őket, csupa vér volt az arca mindkettőnek. Aki nem tud innyi, ne igyék, kommendálta a Czóbelék egyik bérese, az öregebbek közül.
A két kiskakas egyetlen szerencséje az volt, hogy a gazda nem értesült az incidensről.
A báró nem volt pacifista, de a személyzet közötti összetűzéseket nem állhatta. Hitte, hogy a nép apró-cseprő csetepatéi, pláne az ostoba, részegségben elkövetett purparlék majdnem annyit ártanak Bécs politikájának, mint a császári trónus körül legyeskedő politikusok ostobasága.
Mindnyájuk igazságos, szerető gazdája akarok lenni, mondta újévi beszéde végén a kastély üzemét biztosító cselédeknek, béreseknek és a kívülről hozott vendégmunkaerőnek. Cserébe pedig példás munkát, tisztességes viselkedést várok el, és nem tűrök semmit, ami a köz szemében a Monarchia, Magyarország és a mi hőn szeretett tátraalji pátriánk jóhírének árthatna. Vivát! Prosit! Egészségünkre! Do dna!, tette még hozzá a fenékiget kis habozás után, mert hát ritkán szólt a helyiek nyelvén. Jutalma elégedett mormogás volt a hosszú asztal túlfeléről. Legyűrte viszolygását, és egy hajtásra kiitta a poharát. A grimaszt megpróbálta elrejteni. Egyebek mellett azért, mert a színig töltés-fenékig ürítés szokását un petit devasteénak vélte.
A síoktató nem volt a kastély alkalmazottja.
Ennek ellenére szinte naponta megjelent ott. Főként télen. Pimit, Babut és Fint, a Czóbelék lányait és fiát általában Bálint vitte ki, ha sportolni támadt kedvük. Elsősorban Margitot. A családban csak Babunak hívták, és bár a festés volt a mindene, meg a lovak, egy idő óta szenvedélyesen szánkózott, bobozott, de legfőképpen síelt. A téli sportoknak a tátrai szanatóriumokban hódoltak, főleg Sontagh doktornál meg Guhr doktornál. Ezek két-három órányira voltak a kastélytól, és
Apuka még a gondolatát is elvetette, hogy gyermekei a menetrend szerinti omnibuszt vegyék igénybe az utazáshoz.
Ilyenkor befogta hát Bálint a szán elé a lovakat – nem mintha azoknak ne lett volna elég dolguk az efféle furikázások nélkül is.
Babu időnként inszisztált, hogy nem kell hozzá Bálint, meg tudja oldani ő maga is. A gazdáék ezért örömmel látták, hogy Andris a sportoktatás mellett hajlandó Babu kocsisa és erdésze is lenni. Bálintnak ugyan más véleménye volt a kisasszony hóbortjairól, de ha meg akart maradni a Baronesz lovasoktatójának, le kellett nyelnie, hogy az úr más munkával is meg-megbízza. Egyre több munkával. Menni kellett a vendégekért az állomásra meg Késmárkra, vinni kellett a gazdáékat a rengeteg vizitre meg viszontvizitre a Kassa és Liptószentmiklós között elpöttyentett kastélyokba, kúriákba. Vagy fel egész Árvába. Igaz, ő csak a poprádi vasútállomásig szállította őket, de akkor is. Ha őszinte akart lenni magához, be kellett ismernie, hogy a státusza egyre kevésbé különbözik egy parádés kocsisétól.
Télen rövidek a nappalok, és Margit kisasszony meg a nővére a síelők-szánkázók igényeihez alakított tátrai lejtőkről gyakran csak sötétedés után jöttek vissza. A biztonságos hazautat nemcsak hófúvás vagy farkasfalka veszélyeztethette, hanem a csempészek is. Főleg a lengyel oldalról jövők, azok nem törődtek a hazai szabályokkal, és ha valaki az útjukba akadt, igen rosszul is végezhette. Ezért ragaszkodott a báró ahhoz, hogy Andris vállán ott lógjon szolgálat közben a puska, ha már egyszer ragadozókra szóló vadászengedéllyel rendelkező erdész. Ráadásul jólneveltnek tűnt a fiú, akinek szolgálataiért gazdája, Hohenlohe herceg nem kért aránytalanul sokat. Vagyis tulajdonképpen semmit, csak a báró közreműködését, amikor a magyar parlamentben a szülőföld érdekeit érintő törvényekről szavaztak.
Andris azon a verőfényes-fagyos reggelen a harangtorony fakerítésének dőlve figyelte, hogy boldogul a tanítványa.
A torony a kastély kapujával szemközt állt, jó kilátás nyílt belőle mind a négy égtáj felé. A hó borította réteken túl magasló tátrai bércek szinte fojtogatón magasztossá emelték a látványt. A ló, a lovas és a síelő úgy mozogtak e díszlet előtt, mint a bábfigurák a Hókirálynő-mesében, amit Andris a norvég királyi udvarban látott. A bábelőadást Hohenlohe herceg látogatásának tiszteletére rendezték. Andris, a közeli falu kovácsának fia csak annak köszönhetően vehetett részt a hercegi expedíción, hogy a kiterjedt tátrai erdőségek birtokosa a falu tanítójának ajánlására felvette őt erdészei közé. Nem egész két év múlva meg elvitte magával Kristiansandba, hogy tanuljon meg síelni. Aztán megtanítod a többieket, emelte fel a mutatóujját. Hogy legalább annyira tudjanak majd csuzgorálni, mint annak idején a patikus Cornidesz, nyomta meg jól a szavakat.
Czóbel Margit azok közé tartozott, akik hamar utolérték a mesterüket.
Andris hunyorított, hogy jobban lásson a hegyes reggeli napsütésben, amelynek fényét a szikrázó hó még meg is sokszorozta. Kissé el is szégyellte magát, amikor eszébe jutott, hogy majdnem azt ajánlotta a Baronesznek, fogják be Dox mögé a szánkót… A nyelve hegyén volt. Mi vagyok én, valami pesti kisasszonyka?, ilyesmit vágott volna oda válaszképpen a Baronesz. Megvillanó szemmel. A szűk egy óra alatt, ami eltelt azóta, hogy elindultak Bálinttal a nagyőri kastély környékén elnyúló szántókon és legelőkön, úgy megtanult síelni a lány, hogy felért volna a császári és királyi hegyivadászok bármelyikével… Bálint! Ne, oda ne!, kiáltotta egyszer csak Andris, de ilyen messziről se Babu, se Bálint nem hallhatta. Sarkon fordult, és ledübörgött a harangtorony tölgyfa lépcsőjén.
Megölöm!, dobolt Andris fülében a vér mindvégig, amíg rohant a mély hóban.
Az „oda” a folyót jelentette. Látta rögtön, hogy nem jó ötlet. A folyó Márton-nap óta be volt fagyva, a jég vastagra hízott, elbírta volna gond nélkül a lovat, lovasával együtt. Csakhogy kordában tartani a léceket az északi széltől tükörsimára nyalt jégen még egy Margitnál sokkal tapasztaltabb síelőn is kifogott volna. A mély hóban gázolva Andris ereje gyorsan fogyott. A puszta gondolattól, hogy ő magyarázkodhat majd a bárónak, mi is történt tulajdonképpen, feszítette a tehetetlen düh. Hajuk szála sem görbül, ezt meg kellett ígérnie, amikor Czóbel István, ki a sportok közül csak a biliárdot tartotta valamire, magához hívatta, hogy megállapodjanak gyermekei testmozgásának feltételeiről. Andris biztos volt benne, hogy nem történhet baj, ha minden szabályt betartanak. Most meg fogalma sem volt, mi van a tanítványával. Hogy közel s távol nem látott egyetlen élő lelket sem, nem jelentett semmi jót. Andris balsejtelmét felülmúlta a még nyomasztóbb valóság, amikor a szántót a legelőtől elválasztó gyepű mögül felbukkant a vágtázó Dox. Lovasa nélkül. Habzott a pofája, és véres nyomokat hagyott maga után a hóban. Andris hívását mintha meg se hallotta volna. Aztán látta, hogy miért. Farkasok. Öt csikasz. Kettő csak a hátsó lábával lökte magát fel-fel a hóból.
Fogaikkal a ló véknyába kapaszkodtak, úgy csüngtek róla.
Andris megtorpant. Lekapta a puskát a válláról. Nyugalmat parancsolt magára. Visszafogta a lélegzetét.
A Baroneszt bebugyolálta a maga kurta ködmönébe, de ez nem sokat segített. Margit csurig ázott síruhája villámgyorsan dermedt. Hiába járt már tizenegy felé az idő, a fagy mit sem enyhült. Andris a folyót szegélyező domb szélfogó oldalán haladt, de így is küszködnie kellett, térdig a hóba süppedve. Bálint a folyó jegén rohant. Megcsúszott, elesett, felkelt, újra meg újra. Andris nem bírt futni. A karjában csüngő tehetetlen test, bármilyen törékeny volt is, lépésről lépésre nehezebbé vált. Messze van még?, suttogta a lány alig hallhatóan. Mindjárt odaérünk. Hol van Bálint? Elszaladt segítségért. A Baronesz szeme lecsukódott, a feje elbillent, a teste még nehezebbé vált Andris karjaiban.
Fotó: Silvester Lavrík hivatalos Facebook oldala
