Az, hogy a négy legfontosabb karakter nő, tudatos döntés volt. A regényre készülve (olvass bele ITT) Salzmann több mint húsz olyan nővel készített interjút, akik a mai Ukrajna területén születtek, átélték a szovjet rezsimet, majd a peresztrojkát, még a gyermekeik is ott születtek, de aztán velük együtt Németországba emigráltak. „Azokat akartam meghallgatni, akiket akkor kevesek hallgattak meg” – mondta az író. Az egész történetben
nem az a kérdés érdekelte, hogy az ember alapvetően rossz-e, „hanem, hogy mi kell ahhoz, hogy az ember levegőhöz jusson, és másokat is levegőhöz juttasson”.
Azáltal, hogy egy barátnőjük lányaként ment el hozzájuk, és nem hivatalos interjúszaga volt a beszélgetéseknek, hanem érezték, hogy egyénenként kíváncsi rájuk, megnyíltak és talán életükben először mesélték el az életüket. Így ezzel a regénnyel tulajdonképpen nekik mond köszönetet és tiszteleg előttük.
Veiszer Alinda szerint a regényből az tűnik ki, hogy a totalitariánus rendszer megölte a szeretetet, és megvonta az örömöt a nőktől. Salzmann erre azt mondta, hogy az interjúalanyai belső világát szerette volna bemutatni, és mindannyian olyan egzisztenciális szükséghelyzetekben voltak, amelyben a szerelem kérdését – ami egy nagyon nyugati kérdés –, felülírta a pragmatizmus: „hozzá kellett mennem feleségül, mert jó állása volt”. Szerinte a nyugati individualista felfogás tökéletes ellentéte annak, ahogyan a Szovjetunióban élő emberek gondolkodtak, és ezt a doktrínát továbbadták a generációk annak érdekében, hogy megvédjék őket. Ehhez pedig meg kellett tanulni szürkének és láthatatlannak lenni.
Bár a regényben a Lena nevű karakter lázad a maga módján, Salzmann szerint a valóságban ilyen nem volt, nem lehetett fontos az én vagy az igazság. Mint mondta, egyik interjúalanya sem sírt, nem okolták a rendszert a sorsuk alakulásáért.
Bár a regény később játszódik, de felvillan benne a ‘30-as évek szörnyű népirtása, a holodomor. Az éhezést a Sztálin-rezsim mesterségesen idézte elő, és két év alatt a hivatalos adatok alapján legalább 3,3 millió ukrán éhen halt, nem hivatalos becslések szerint viszont akár 7,5 millióan is életüket veszthették. Salzmann azért hozta be ezt a szálat, mert szerinte ez fontos annak megértéséhez, hogy mi történt a peresztrojka alatt Ukrajnában. A holodomor súlyát ő is csak az interjúalanyaival beszélgetve fogta fel, mert minden nőnek volt valakije, aki éhen halt, és szerinte „ahonnan, amiből jövünk, az része a DNS-ünknek”. Az nagy kérdés volt számára, hogy hogyan ábrázolja a népirtást.
Arra a kérdésre, hogy a kaotikus ‘80-as, ‘90-es évekre használt szovok (a.m. szemétlapát) kifejezés helyett ő miért a húsdarálót használta, azt mondta, ez a szó sokkal pontosabban leírja, milyen volt:
az embereket darálóba nyomták, ahol nem volt lehetőség cselekedni, és végül mindenkiből csak egy húscafat maradt”
– fogalmazott. Úgy gondolja, ez valahol magyarázat az ukrán-orosz háborúra is. Ráadásul attól még, hogy felbomlott a Szovjetunió, az emberek reflexei nem változtak meg egyből, és továbbra is a tanult önfeladó módon cselekedtek. „Az emberek hajlamosak beleragadni a múltba, különösen, amikor gyorsan történnek a dolgok” – mondta Salzmann.
A Krím 2014-es megszállása még megjelenik egy történetszálban, és a nők, akikkel beszélgetett a könyvhöz, mind arról a vidékről származnak. Amikor 2021-ben kiadták a regényt, azt gondolta, hogy véget ért ezeknek az embereknek a története, de aztán jött 2022-ben a háború. Így „a múlt szörnyei még kegyetlenebbek. Még nincs vége a történetnek, és az ember bármire képes, ezt láthattuk.” Mint mondta, az interjúk alatt senki sem verte a mellét, hogy ukrán, de szerinte ez ma már másként lenne. Salzmann éppen ezért kifejezetten törekszik arra, hogy egyéniségekről és ne egyének csoportjáról beszéljen, mert „emberként kell tekinteni mindenkire” – mondta.
A menekültstátuszról és az integráció-dezintegráció kérdéséről, ami szintén hangsúlyosan megjelenik a szövegben, azt mondta, hogy már a ‘90-es években is különbséget tettek menekült és menekült között. Mivel a családja orosz zsidó származású, így ők is a „kontingensmenekültek” közé tartoztak, akiket menekültotthonokban helyeztek el, némettanfolyamra járhattak és így tovább. Velük szemben azonban a keleti országokból vagy Afrikából érkező menekültek nem kapták meg ugyanezeket a lehetőségeket. Salzmann úgy véli, hogy
a menekültkérdés kiéleződése nem a társadalom érdekeit szolgálja, és ő azt az elvet vallja, hogy vagy mindenki „normálisnak” számít egy országban, vagy senki sem az.
Azzal kapcsolatban, hogy a már Németországban született emberek tudják-e a saját útjukat járni, azt mondta, ez „kötelességünk, de ez a történelmünkkel együtt történik” – mondta. „Az, hogy honnan jövünk, nem a származási helytől függ, hanem a szüleinktől, és ha ezt nem akarjuk tudni, az rosszat tesz nekünk.”
Végül Veiszer rákérdezett a regényben többször felbukkanó naiv festményre, Niko Piroszmani grúz festő zsiráfot ábrázoló képére. Salzmann látta a képet egy kiállításon, és azt mondta, azért tetszett neki, mert bár valószínűleg sosem látott igazi zsiráfot „legalább megpróbálta elképzelni”, ő pedig a saját művészetét hasonlónak érzi: „nem láttam a Szovjetuniót, de megpróbálhatom ábrázolni”. És bár minden történelmi tény, amit leírt, helyes a könyvben, fontosnak tartja, hogy ez művészet, mely által „szubjektív valóságokról” beszél.
