,,Az emberben legyen szép minden” - véli Asztrov a Ványa bácsi második felvonásában. Kijelentése mára szállóigévé vált az oroszul beszélők körében. De hogyan lehet ,,szép” valaki egy olyan országban, ahol korrupció és elnyomás uralkodik? Hogyan dolgozhatja fel ezt a tapasztalatot úgy, hogy még az emigrációban, de még saját lánya előtt sem beszél róla? Négy nő életútját követve, Salzmann időben és térben a nemzedékek kibogozhatatlan összefonódását mutatja be - erős írói képekben, nagyfokú empátiával és lehengerlő intenzitással.
Sasha Marianna Salzmann: Az emberben legyen szép minden (részlet)
KACSÁZÁS
Természetesen tudni akartam, mi történt. Hogy egyáltalán mi történt, mielőtt Edit összeverték az udvaron. A füvön feküdt, a haja fakó volt, és piszkos. Anyám mellette térdelt, Lena néni pedig ordított velük. Mindhárman gesztikuláltak, mintha szellemeket próbálnának elűzni. Ahogy megláttak, sírva fakadtak, egyik a másik után, mint egy matrjoska baba: egyikük könnyei a következőében folytatódtak, és így tovább. Anyám kezdte, aztán a többiek is sorra rázendítettek, jajgatókánonná álltak össze, nem is tudtam megkülönböztetni, melyik hang melyiküktől származik.
Jó, az teljesen világos, hogy a hosszú mosolyszünet után az anyám szemét miért futották el a könnyek, amikor meglátta, hogy ott állok, de Edinek és Lena néninek nyilván valami baja volt egymással. Anya és lánya, egyikük a földön feküdt, mintha a másik árnyéka volna. Ha máshogy nézzük, akkor az egyik olyan volt, mintha a másik lábából nőtt volna ki, mint valami cserje, amelyiknek letörtek az ágai. Lena nénin zöld nadrágkosztüm volt, úgy lötyögött a testén, hogy alig ismertem meg. Én valaha az ő lánya rugdalózóit hordtam, az ő konyhaasztalánál írtam meg a leckéimet és magoltam a vizsgáimra, hozzá csengettem be az éjszaka közepén, ha már nem bírtam ki otthon, de ez olyan régen történt, hogy egy percig nem is voltam biztos benne, hogy tényleg Lena néni az, aki a földön összekucorodott gyereknek rikácsol: – Mit kódorogsz itt kint, mi a fenét művelsz? – Edi romosnak tűnt, de biztosan nem volt részeg, mindenesetre
halál komolyan azt állította, hogy a panelházak közötti udvaron zsiráfot látott. Az állat állítólag ott sétált, legelészett, aztán bekukucskált a környező házak ablakain.
Persze lehet, hogy ez itt kelet, de azért, amennyire tudom, zsiráfunk nincs, ilyen állat nem él errefelé. Edi már rég nem járt itt, látszott a haján, a cuccain meg különösen. Vele amúgy azelőtt sem volt sok dolgom, akkor sem, amikor még otthon lakott a szüleinél, holott az ő konyhaasztaluknál írtam a leckémet. Túl kicsi voltam hozzá, ráadásul be se tette a lábát a konyhába, mondjuk hogy kenjen magának egy kenyeret vagy odategyen egy teát, ha náluk voltam. Az ajtaján volt egy tejüveg betét, amin keresztül láttam, amikor nappal vagy este fel-le kapcsolgatta a lámpát, fel-le, fel-le, teljesen értelmetlenül. Egyszer betört az üveg, akkor csak néhány hegyes üvegdarab meredezett a keretben, senki sem mondta, hogy mi történt, én se kérdeztem, és nemsokára pótolták az üveget, mintha mi sem történt volna. Edi akkoriban nem volt különösebben feltűnő jelenség, fekete haj, fekete farmer, fekete póló. Ha ma találkoznék vele az utcán, simán elmennék mellette, azóta olyan tarkán öltözik. Most csak azért ismertem meg, mert ott állt mellette az anyja, és ordított vele. És mert az anyám próbálta elsimítani a veszekedést. A vádaskodás újabb és újabb köre kezdődött, Lena néni rámordult anyámra: – Miért titkolózol előttem… nem tudod…? –, anyám pedig azt válaszolta: – Senkinek semmi köze hozzá, ha meghalok. – Hülye időpont ahhoz, hogy beszálljak a beszélgetésbe, anyám egy mondat kellős közepén tartott, amikor a tekintete megakadt rajtam, aztán hirtelen teljesen megdermedt, mintha megrepedt volna az idő. Katt. Ő engem néz, én őt nézem. Megőszült, és mintha összetöpörödött volna, bár igyekezett csinosan kinézni. Festi a haját, jó ideje már, a buli elején még biztosan rendesen meg volt fésülködve, de mostanra összekócolódott, és látni lehetett haja ezüstös tövét. A szeme alatt táskák türemkedtek ki, de ez attól is lehetett, hogy fölé magasodtam, és ebből a perspektívából mindenki furcsán néz ki. Kicsinek tűnt, a választéka mellett ráláttam a kezére, és a tenyerén a vonalakban megült a piszok, feltehetően megpróbálta talpra állítani Edit. Nem lepett meg, hogy a városban van, Lev bácsi megsúgta, hogy anyám is eljön az ünnepségre a zsidó hitközségbe, Lev bácsi tehát hivatalos küldetésben járt, hogy közölje velem a hírt, és hogy békülésre szólítson fel, ünnepélyes családegyesítésre, tiszta ingben jött, duzzadó orrcimpával, és a legjobb szándékkal, de csalódást kellett okoznom neki.
Látva kísérlete kudarcát, megpróbált bennem lelkiismeret-furdalást kelteni, az ember mégsem szakít a tulajdon anyjával, szeretni tartozik, függetlenül attól, hogy mi van, én viszont azt gondolom, hogy sem szeretnem, sem nem szeretnem nem kell, ő az anyám, és kész, ehhez nincs mit hozzáfűzni.
Ez van, ezt kell szeretni. Azon az estén egyszerűen csak kint voltam, néztem az esti sétálókat, semmi különös. Szürkületkor megváltozik az utcák szaga, olyankor savanykásabb, szeretem, de azon az estén égett cukorszag volt, kiáltásokat hallottam, és gondoltam, megnézem, mi van. Először örültem, hogy nem az anyámat verték meg, nem ő fekszik ott a fűben, aztán észrevettem, hogy ennél többet nem érzek. Élj! Hagyj békén! Nemrég még valami kis tűz lehetett itt, egy halom égett papír mellett álltunk, madzaggal összekötött, hullámosra gyűrődött kötegek, az egészet belepte a korom, egész szép, tulajdonképpen, azt hiszem, kóla-, keserű karamellszaga volt, csiklandozta az ember orrát, Lena nénire rájött a tüsszögés. Bárki is akart volna valami kis pikniket rendezni itt, a házak között, elkergették, vagy valami másért kellett gyorsan odébbállnia, a két nőből nem lehetett kiszedni, hogy Edinek mi köze volt ehhez, és hogy a fél zsidó hitközség miért lóg a második emeleti ablakban, és miért bámul le ránk.
Mindketten sírtak, de vigyáztak, nehogy gyengének mutatkozzanak. Tipikus szocialista magatartás: ha dúlnak benned az érzelmek, ország-világnak megmutatod, mennyire meg vagy sértve, de közben igyekszel uralkodni magadon.
Álltunk, körös-körül, az erkélyek korlátjain mindenütt ugyanaz a zászló lobogott, mintha a lakók különben elfelejtenék, hol vannak,ha ezt a darabka textilt nem fújná a szél. Ez főleg azért vicces, mert a zászlók tulajdonosai közül sokaknál, legalábbis az ismerőseim közül, a rácson lobogó zászlónak a világon semmi köze nincs az útlevelükön lévő címerhez. Hármuk közül senki sem akart visszamenni a partira, és az udvaron sem maradhattak, az egyikük ott feküdt mocskosan, sápadtan, összeverve, totálkárosan, a másik ott állt kisírt szemmel, aztán ott volt még az anyám is, kócosan, amint éppen azt állítja, hogy senkinek semmi köze hozzá, ha ő meghal. Megkérdeztem, nem akarják-e rendbe hozni magukat nálam. Úgy éreztem, a leghelyesebb, ha felajánlom, fújják ki magukat a konyhaasztalomnál. Sietős léptekkel, szótlanul mentünk, mintha attól félnénk, hogy valaki követ minket, a cipőtalpam nyikorgását is hallottam az aszfalton. Ahogy hazaértünk, Lena néni rögtön a mosogatóhoz rohant, a hideg víz alá tartott egy rongyot, és Edi homlokára tette. Én megnyomtam a vízforraló gombját, és úgy tettem, mintha nem venném észre anyám tekintetét, azt, ahogy tágra nyílt szemmel mustrálja a kanapémat, pillantása minden egyes hajlaton elidőzik, mintha megpróbálna mindent az emlékezetébe vésni. Most először járt nálam, és még a földön heverő, nyitott chipses zacskókat is gyengéden nézte. Nem törődtem a hanggal, amely a fejemben azt sziszegte, hogy a lakás piszkos, kicsi és sötét. Az egyetlen szabad falon egy hatalmas Path of Exile-poszter lógott, rajta sötét ég és fröcskölő vér. A billentyűzetem mellett hagyott chicken wingsből barbecue-szósz szaga áradt, a függönyök be voltak húzva, a számítógépem be volt kapcsolva, a képernyőn emberek lőtték halomra egymást, a tüdőm megtelt a ventilátor zúgásával.
Egy darabig egy szót sem szóltunk. A tea felszínén láttam, hogy a mama keze remeg, hullámzott, mintha apró kövek kacsáznának rajta, de az arca nyugodt volt, a szeme pedig tágra nyílt, mintha nem is hinné, hogy engem lát. És én sem hittem neki. Hogy engem lát.
Senkinek sem lehet a szemére vetni, hogy nem hős, mondta utolsó veszekedésünkkor, bár lehet, hogy nem is ez volt az utolsó; veszekedéseinknek, a bántások e soha meg nem szakadó láncolatának nem volt se eleje, se vége. Még csak vádak sem hangzottak el, egyszerűen csak kiabáltunk. De arra nem akart válaszolni, hogy ha egyszer senkinek sem lehet a szemére vetni, hogy nem jobb annál, mint amilyen – miért várja el tőlem, hogy olyan legyek, amilyen nem tudok lenni. Semmire sem akart válaszolni. Vagy nem tudott. Tőlem pedig nem kérdezett semmit, most sem. Ott ült ezüstös vörösbükk szín hajával, mellette a sápadt Edi és smaragdzöld anyja, mindhárman ingatták a fejüket, alig láthatóan, olyan volt, mintha hullámok futnának át a vállukon, mintha áram folyna fel a nyakukon. A kihűlőfélben lévő tea felszínén változatlanul kacsáznak a kavicsok, hol gyorsabban, hol lassabban, nagyság szerint, még egyet ugranak, aztán elsüllyednek. Igyekeztünk, beszélgettünk egy kicsit, napjaink koordinátáiról kérdeztük egymást, egészen óvatos szavak, ügyetlen tánclépések, de egészében tök rendben volt.
