A Fiúk cinkkoporsóban című könyvében azt írta, hogy a történelmükben nincs egyetlen nemzedék sem, amely ne rendelkezne hadi tapasztalattal – az Ukrajna elleni háború miatt ez a kijelentése már a mostani generációra is igaz. Amit most látunk (civilek besorozása, a részleges mozgósítás), arra régóta nem volt példa. Milyen érzések kavarognak önben, amikor a háborús képsorokat látja, a híreket olvassa?
Amikor iskolás voltam, és ez már jó rég volt, most már ötven éve, akkor azt tanították nekünk, hogy meg kell halni a hazáért. És milyen szerencse, hogy megéltük Gorbacsov idejét, mert elpárolgott az ezzel kapcsolatos félelmünk. Ez óriási szerencse volt. Jól emlékszem, amikor leomlott a berlini fal. Találkoztam németekkel, láttam az embereket, ahogy üldögélnek a kinti kávézókban, és hallottam, mit beszélnek, és azt mondták, hogy most már nem kell tartani a háborútól. Most már lehet nem félni a háborútól. Amikor a Fiúk cinkkoporsóban című könyvemet írtam, elutaztam Afganisztánba. De annak ellenére, hogy elutaztam oda, továbbra is az volt az érzésem, hogy az a háború valahol messze van. És aztán jól emlékszem arra a napra, pontosabban ugye egy hajnal volt, amikor megtudtam, hogy az orosz tankok átmentek az ukrán határon. Számomra felfoghatatlan volt.
Felfoghatatlan volt, hogy megtámadtak Ukrajnát.
Megfoghatatlan volt. Addigra egyébként már befejeztem a háborúról szóló ötrészes könyvciklusomat, utána meg jön ez… Ez egy testvérnép. Hogy lehet megtámadni a testvért? Kijev számomra nemcsak egy város, rokonaim laknak ott, sőt Vinnicja sem csak egy város, hiszen ott nagyon sokáig a nagyanyám élt. Láttam egy képet, főleg gyerekszemek voltak rajta, amelyek betöltöttek egy teljes képernyőt, és azok a szemek tele voltak félelemmel és szörnyűséggel. A világ megváltozott. Ez most egy másik világ.
Az egykori Szovjetunió területén élőket nagyon összetett kapcsolat fűzi össze, olyan rokoni-baráti szálak, amelyek egy része a háború miatt most megszakadt. Ön a jelenlegi Ukrajna területén született, és lehet tudni, hogy édesanyja ukrán származású. Majd Fehéroroszországban élt, pár éve pedig kénytelen volt elhagyni a hazáját, és jelenleg külföldön él. Kívülállóként ezt az összetettséget nem is lehet mindig pontosan érteni és átérezni. Ha azt mondja, otthon vagy hazamenni, akkor önnek egészen pontosan hol a haza? Hol van az a pont, ahol mindentől függetlenül otthon érzi magát?
A világ olyanná vált, mint egy karavánszeráj. A menekültek száma már milliós nagyságrendű. Én most Berlinben lakom, de nagyon hiányzik az otthon. Otthon szeretnék lakni.
Szinte kínoz a nosztalgia,
és hogy valamifajta gyógyszere vagy ellensúlya legyen ennek a nosztalgiának, nem marad egyebem – írnom kell. Korábban nagyon sokszor találkoztam Belorussziából származó menekültekkel, most pedig ukrán menekültekkel találkozom. Nagyon sok gondolat átfut a fejemen – nyilvánvalóan a menekültekkel kapcsolatosan –, de leginkább az a kérdés izgat, hogy miért nem tudunk szembeszállni a diktatúrával. Miért nem tudunk ellenállni a diktátoroknak? És bármilyen sokat beszélgettem is az emberekkel, arra jöttem rá, hogy a haza fogalma most olyan szétmosódottá, homályossá vált. Az ember nem tudja, mikor térhet haza. Ugyanilyen érzéssel élnek azok az emberek is, akikkel én beszélgetek. Számomra a haza egyenlő az emberi élet értékével. Tehát nem szabad embereket ölni. Amikor nálunk kitört a forradalom, akkor a Koordinációs Tanács tagja, sőt vezetője voltam, és nagyon elleneztem, hogy nálunk például lőjenek. Számomra az a megmozdulás igazi lelkesedés, igazi ihlet forrása volt. Az a sok demonstráló ember, azok a gyönyörű fehér ruhás nők, virággal a kezükben. Amikor a tömeget néztem, akkor úgy éreztem, nem kapok levegőt és el kéne mennem ebből az országból. Most viszont az az érzés uralkodik rajtam, hogy nekem ott a helyem ezek között az emberek között. Velük szeretnék élni. Mondhatnám azt is, hogy beleszerettem a saját népembe. Van egy költőnk, Nekraszova, és neki van egy olyan sora, hogy az ügy örökké válik, ha vérrel van átitatva. De én mint művész, mint alkotó nem tudok egyetérteni azzal, hogy vérnek kell folynia, hogy a szabadságért életekkel kell fizetni.
Érdekes, hogy említette a tömeget, mert a könyveit olvasva egyértelmű, hogy soha nem egy nagy masszáról mesél, hanem mindig egyénekről. Fontos, hogy a könyveiben arcot adjon a nagy eseményeknek? Hogy ne általában a háborúról legyen szó bennük, hanem mondjuk egy anyáról, aki elveszítette a fiát a harcokban, vagy ne általában Csernobilról, hanem például egy tűzoltó terhes feleségéről?
Az a feladatom, hogy hangot vagy arcot adjak egy embernek.
Hogy a kórusban ne vesszen el az az egy ember.
Számomra nagyon fontos az is, hogy Belorusszia népe most kettévált: van egy része, amely támogatja Lukasenkót, és van, aki ellene van. Nézem azokat az arcokat is, akik az OMON, a készenléti rendőrség tagjaihoz tartoznak, akik szinte agyonverik, hússá klopfolják a fiatal egyetemistákat. Igen, szeretném látni az arcokat, és megérteni, hogy ezek miféle emberek. És honnan jöttek? Arra is emlékszem, hogy az interneten egy idő után már lehetett látni azoknak a képeit, akik kínozták a többieket a börtönökben. És ezek szép, fiatal emberek voltak, nagyon szépek… És miközben ők maguk szörnyűek, a szépségüktől az ember szinte mozdulatlanná válik. Fegyvertelenné. Volt egy nagyon szép nő, egy százados, akinek az volt a legnagyobb öröme, hogy a férfiakat terpeszállásba állította és a nemi szervüket verte. Ugyanezzel az emberrel valószínűleg nem olyan régen valahol együtt ültem egy étteremben, egy kávézóban, egy moziban. Amikor felteszik azt a Hannah Arendt-i kérdést, hogy sötét időkben mire képes az ember, akkor azt látjuk, hogy minden visszatért... Számomra megrázó volt annak a fiatal lánynak is a története, aki mielőtt kitört volna a forradalom, egyetemre járt, ahol a Zsivago doktort és A Gulag szigetvilágot kellett volna olvasnia. Belelapozott és azt gondolta, olyan vastag meg annyira elavult már, biztos, hogy neki ehhez nem lesz kedve. Ám amikor másokkal együtt már a börtöncellában ült, akkor ezeket a könyveket olvasták. Minden ugyanúgy jött tehát vissza... És hasonlóképpen az ő fejére is ráhúztak egy zacskót és fojtogatták. Én meg azon gondolkodom, hogy az idő múlik, és most már a 21. században vagyunk, de ez a szál végighúzódik a mi történelmünkön. És most megint itt a háború.
A Nők a tűzvonalban című könyvében írta azt: „a háború az egyik legfőbb emberi titok volt – s az is maradt”. Ám azt többször is hangsúlyozza, hogy a könyveiben valójában nem a háborút kutatja, hanem benyomásokat, érzéseket gyűjt össze, ezeket írja meg. De az érzések, emlékek összegyűjtése nem lehet félrevezető? Hiszen az emberi emlékezet torzít, egyes elemei kiesnek, mások felerősödnek. Íróként hogyan küzdhet ez ellen?
Azt tudni kell, hogy egy-egy könyv megírása nagyon hosszú idő, körülbelül hét-tíz év. Ez azt jelenti, hogy legalább ötszáz emberrel beszélgetek hozzá. Amikor keresztezem ezeket a beszélgetéseket, olyan értelemben, hogy kicsit ütköztetem őket, akkor, ami hamis bennük, az elég, elpárolog. Volt egy eset, amikor egy nő azt mesélte, hogy fiatalkorában katonai kórházban dolgozott. Amikor átadták neki az ügyeletet, azt az utasítást kapta, hogy menjen be a kórterembe, ahol egy őrnagy fekszik. Az őrnagynak meg kellett kapnia a kezelést, de azt is mondták neki, hogy valószínűleg hamarosan meg fog halni. A fiatal nő bement a kórterembe, odafordult az őrnagyhoz és megkérdezte, hogy mit tehet érte. Erre ő azt mondta, bontsa ki az ingét és mutassa meg a mellét, mert már nagyon rég nem látta a feleségét. Ez a nő nagyon fiatal volt akkor, 17 éves, óriási szégyent érzett és kiszaladt a kórteremből. Amikor néhány óra múlva visszatért, addigra az őrnagy már meghalt, viszont mosoly volt az arcán. Én azt gondolom, hogy ilyen dolgokat nem lehet kitalálni...
Falun nőttem fel, és a háború után nagyon sok asszony egyedül maradt, akik kiültek este a házaik elé, beszélgettek és a férjükről meséltek. Annak ellenére, hogy a szüleim falusi tanítók voltak, és a házunk tele volt könyvekkel, nekem sokkal érdekesebb volt ezeket az asszonyokat hallgatni. Ezek a nők arról meséltek, hogy milyen volt az utolsó éjszaka, mielőtt a férjük háborúba vonult, meséltek arról, hogy a németek mit tettek a partizánokkal, vagy meséltek a szerelemről. Mindent, amit a szerelemről megtudtam, az a tudás azoktól az asszonyoktól származik.
Tulajdonképpen mikor volt az a pont, amikor azt érezte, hogy el kell mesélnie ezeknek az asszonyoknak a történetét?
Amikor újságíró szakosként végzős egyetemista voltam, már eléggé sűrűn jártuk az országot, mentünk interjúkat, riportokat készíteni.
Számomra mindig a frontot megjárt asszonyok történetei voltak a legmegrázóbbak.
Mert olyan háborúról, ami a női szájból elhangzott, a férfiak sosem meséltek. Ezek az asszonyok olyan szempontból mellőzve voltak, hogy a férfiak kisajátították maguknak a háborút, és ezek a nők, ahogy öregedtek, egyre nagyobb szükségét érezték annak, hogy valakinek mégis meséljenek róla. Nagyon örültek annak, hogy meghallgattam őket. De volt olyan is, aki azt mondta, hogy nem szeretne visszaemlékezni.
A háborúk történetében a nők a legtöbbször láthatatlanok, ön viszont láthatóvá tette őket. Mit adott hozzá a háború, a történelem megértéséhez az, hogy ön a nők történeteit mondta el?
Azt tudni kell, hogy amit a nők meséltek a háborúról – és mesélnek is –, manapság rendkívül fontos. Az ő világlátásuk, az ő belső filozófiájuk sokkal jobban egybeesik a jelenlegi tudatunkkal. Ők nem gondolják azt, hogy a háború hősies tett lenne. Hanem azt, hogy gyilkosság. Mert a nő mégiscsak az élet születéséért felel. Számomra nagyon megrázó élmény volt annak a nőnek a története, aki a háborúban ápolónő volt, és amikor vége volt egy-egy csatának, az volt a feladata, hogy kivonuljon a helyszínre és megnézze, van-e sérült, van-e még olyan, akinek segítségre van szüksége. Utána jött az úgynevezett halálkommandó, akik összeszedték a holttesteket. Ők nem figyeltek arra, hogy esetleg valakinek még ver-e a szíve, hanem egyszerűen feldobták a testeket a teherautóra. Azt mondta az a nő: „Most képzeld el, hogy mész a csatamezőn, és ott fekszenek az emberek. Mind fiatal, mind szép. Van köztük német, van köztük orosz. És mindenki nézi az eget”. Ez a látásmód egy nő látásmódja. És
azonnal látható benne a háború misztikuma.
A férfiak másképp viselkedtek: ha támadni kellett, akkor támadtak. Ha sikerült elfoglalni egy dombot, akkor sikerült. A férfiakba mintha már kiskoruktól fogva a háború kultúráját táplálták volna. A nőknek viszont soha nem volt olyan feladatuk, hogy háborúba menjenek vagy gyilkoljanak.
A könyveit olvasva nehezen tudom eldönteni, hogy ezek tulajdonképpen orosz, fehérorosz és ukrán történetek, vagy inkább egyetemes emberi történetek. Ön hogyan tekint rájuk?
Az egyik regényem címe eredetileg úgy hangzik, hogy A háborúnak nincs női arca (magyarul két kiadása is elérhető, A háború nem asszonyi dolog és Nők a tűzvonalban címmel – a szerk.). Ezt a könyvet megvette Hollywood: megkötöttük a szerződést, már folytak az előkészületek, mire kitört az ukrán háború és leállították a projektet. Azt mondták, hogy rossz az üzenete, ha most szovjet katonai zubbonyban mutogatjuk a képernyőn a nőket – most nem időszerű. Én meg azt mondtam, hogy a könyv nem belorusz, ukrán vagy orosz emberekről szól, hanem arról, hogy
mi az ember szerepe a háborúban.
Ennek ellenére sajnos a filmprojektet egyelőre felfüggesztették.
A jövőre nézve mit gondol, lesz olyan, aki majd összegyűjti a mostani háború hangjait?
Biztos vagyok benne, hogy lesznek olyanok. Nem biztos, hogy ugyanolyan műfajban írnak majd, ahogyan én alkotok, de erről a háborúról biztosan fognak írni. Több százezer embert érint a mostani háború, és ezek között vannak tehetséges emberek, akik megjegyzik és feljegyzik a dolgokat. Számomra nagyon érdekes az is, hogy a fiatalok részéről milyen új szöveg fog megszületni. És mi lesz, ami hozzáadódik, ami pluszként jelenik meg ahhoz a tudáshoz képest, ami nekünk van a háborúval kapcsolatban. Számomra ez a helyzet eléggé bonyolult: nem szeretném magamat ismételni, hiszen más ez a háború, mások az emberek. Úgyhogy ezt az újfajta szöveget, ezeket az új szavakat még én is keresem.
A tolmácsolásért köszönet Tatjana Ilnyickajának!
