A 2013-ban alakult STEREO AKT a független színházi szcéna egyik legizgalmasabb és legprogresszívebb alkotócsapata, akik mindig igyekeznek a  hagyományos színházi formákat dramaturgiájukban, az előadások fizikai tereiben vagy a használt technológiákban megújítani. Előadásaikra olyan eseményekként tekintenek, ahol alkalmunk nyílik a közös társadalmi ügyeink átgondolására, a közönség és a színházi alkotók közötti párbeszédre, hogy együtt vehessük górcső alá a minket körülvevő világot. Március 4-én online mutatják be az Ex Katedra - Tanmesék a 90-es évekből című előadásukat, ahol ezúttal az y-generációra, azaz a rendszerváltás körül születettekre helyeződik a hangsúly.

A társulat művészeti vezetője és rendezője, Boross Martin mesélt nekünk az előadás koncepciójáról és arról, hogyan készültek a stream színházi bemutatóra:

“A szereplő-alkotók mind az y-generáció tagjai, más szóval fiatal felnőttek, akik a rendszerváltás környékén születtek. Először a 90-es évekkel szerettünk volna foglalkozni, de nagyon hamar rájöttünk, hogy két dologról tudunk saját élmények alapján, hitelesen megnyilvánulni:

a körülöttünk élő felnőttekről és az általános iskolai évekről.

A társulatunk nagyon elkötelezett társadalmi ügyek iránt, és azt vettük észre, hogy az iskolai élmények, mégha a legszemélyesebbekről is beszélünk (például kudarc- vagy sikerélmény, tiltott szerelem, a vallással vagy szexualitással való találkozás, egykori bűneink vagy egy tanár általi megalázottság), nagyon sokat elárulnak az egész társadalomról. Elmondhatjuk, hogy a közoktatásban az iskola elvárásai a diákokkal szemben nagyon hasonló ahhoz, ami az állam elvárása az állampolgárokkal szemben. 

Van egy elvárás az iskola felé, hogy mik azok a normák, amiket át kell adni a leendő állampolgároknak, és a társadalom tagjai magukon viselik egész életükben az iskolában tanult reflexeket.

Tehát az, hogy kritikus, önálló, független gondolkodású, kreatív, demokratikus felfogású állampolgárok leszünk-e,

már az iskolánál kezdődik.

És minket az érdekelt, hogy mennyire van ránk hatással a múltunk, mindaz, ami 7 és 14 éves korunk között ért minket. Mi az, amit levetkőztünk, és mi az, ami örökre belénk ivódott.

Miközben az egyik legmeghatározóbb emberi korszakról beszélünk, amikor elkezd kialakulni az identitásunk, az értékrendünk és a közösségen belül betöltött szerepeink, ez egyben az a kor is, amire csak nagyon kicsit van ráhatásunk - az iskoláink, a tanáraink, és hogy hová születünk, mind-mind örökölt adottságok.

Reméltük, hogy minél előbb tudunk élőben játszani, de azért sejtettünk, hogy a bemutató csak online valósulhat meg. És bár nem ez határozta meg az alkotómunkát és az előadás formavilágát, egyes döntéseknél számoltunk azzal is, hogy egy-egy jelenet és a darab egésze hogyan adaptálható képernyőre. Az Ex Katedra esetében szerencsére semmilyen kompromisszummal nem jár az átültetés. Egyfelől a sok személyes történetet és a szereplők valós személyiségét a lehető legközvetlenebb formában szeretnénk átadni, erre nagyon alkalmas, hogy a kamerán keresztül egyenesen a szemedbe tud nézni a szereplő. Másrészt a szereplőink saját személyes tárgyaik segítségével mesélnek el történeteket. Egy régi ellenőrző, egy díj, egy terhelő bizonyíték, vagy egy féltve őrzött kincs segítségével jelenítünk meg karaktereket, helyszíneket, eseményeket, tehát egyfajta bábszínházi logikával dolgozunk, amit az élő előadás esetében is kamerával veszünk, pont azért, hogy ezeket a tárgyakat és más apró mozzanatokat egészen közel tudjunk hozni. Most annyi csupán a különbség, hogy a színpadon mozgatott kamerák képét nem egy vásznon nézi kivetítve a néző, hanem a saját monitorán.

A SzínházTV stábjával csináltuk a felvételt, ahol a lényeg változatlan maradt. Minden jelenetet úgy csináltak a szereplők, ahogy a színháztermi változatban, inkább a felvétel módjánál és a vágásnál kell jól kitalálni, hogy mitől lesz élményszerű a végeredmény. Például egész közel lehet menni a szereplőkhöz, olyan szemszögeket lehet megmutatni, amire a színházban nem lenne lehetőség. A vágáskor pedig a ritmussal lehet játszani, illetve azzal kapcsolatban kell folyamatosan döntéseket hozni, hogy a hat-nyolc kamerabeállítás és az egyes verziók közül mit szeretnénk használni, merre akarjuk irányítani a néző tekintetét. Színházban sokszor maga dönti el a közönség, hogy a sok információból melyik részletre fókuszál, a filmes változatnál pedig nekünk kell ezt a döntést meghoznunk és a lehető legsűrűbben elmesélni a történetet.”