Ha nem keveredne a villamoson az esőillat az olcsó cefreszaggal, már nem is érezném itthon magam.
De ősz van, esik, ezen a külvárosi járaton pedig gazdagon párolog kifelé az élet az éppen aktuális évszaktól teljesen függetlenül. Megyek a sorozásra. Egyszer már megúsztam. Akkor főiskolás voltam, kaptam valami ideiglenes státuszt, de most már nem az lesz, azt a kört még egyszer nem lehet megfutni. Az ideiglenességnek vége, most majd mondanak valami véglegeset. Persze soha semmi nem végleges, de a jelenidő egy adott pontja mindig úgy adja ki, akkor mindig azt látod, mintha. Amikor valaminek vége van, akkor mintha mindennek vége lenne, csak a fák, meg a villanyoszlopok suhannak végtelen rendben, ahogy kifelé bámulok a koszos ablakon. Soha nem jártam még erre, vagy talán akkor, amikor serdülő focista voltam. Valamelyik Mándy-novellába illő sokadosztályú csapathoz jöhettünk a sokadosztályú csapatommal. Hajnalban keltünk, az Örsön, a Sugár előtt találkoztunk, hurcoltuk a szerelést, a labdákat hálóban, a meccs után üdítő és zsíroskenyér, aztán húzás haza. De ezek csak halvány emlékek, valójában nem ismerem a városnak ezt a részét.
Elmondták, hogy kell jönni: metróval a végállomásig, aztán felszállni a villamosra, majd egy csomó megálló a halál faszáig, aztán ott van a laktanya.
Kurvára liftezik a gyomrom. Persze amúgy mindentől. Mindig mindentől, amikor történik valami olyan, ami még nem történt meg előtte, amikor vizsgázni kell, amikor ki kell állni emberek elé, és csak én vagyok ott, aztán később, de nem is olyan sokkal később, amikor fel kell menni egy színpadra és ott létezni kell. Szóval liftezik. Nem akarok bevonulni. Meg is tettem érte mindent, hogy ne kelljen.
Németh Róbert újságíró, zenész, a Heaven Street Seven tagja, a Nincsen Mozgás Az Eseményhorizonton és A kibaszott végtelen űr című lemezeket szólóban jegyzi. A táguló idő című tárcasorozata havonta jelenik meg, itt lehet elérni.
A főiskolai csoportvezetőm, aki pszichológus, megadta az egyik ismerőse számát, aki meg egy kórházban dolgozik a pszichiátrián – járjak hozzá egy pár alkalommal, aztán megnézi, hogy mit tehet az ügy érdekében, ahogy mondani szokták. Kihalt kórházudvaron keringek; most ahogy ezt írom eszembe jut az Editors száma, I can't shake this feeling I've got / My dirty hands, have I been in the wars? / The saddest thing that I'd ever seen / Were smokers outside the hospital doors. Keresek valamilyen bejáratot, amin belépve aztán mindenféle kihalt folyosókon kell megkeresni a doktornő szobáját. Megvan, bemegyek, bemutatkozom. Ki küldött, miért jöttem. Beszélgetünk, gyakorlatilag teljesen feleslegesen, jobban mondva nem egészen céltalanul, ő pénzt kap, én meg néhány alkalom után egy igazolást, hogy affektív pszichopátiám van.
Fogalmam sincs, ez mit jelent pontosan, leginkább csak annyit gondolok, hogy azt jelenti, ezzel a papírral esetleg meg lehet úszni, hogy berántsanak.
Teljesen lényegtelen és céltalan találkozások, szinte semmi nyomot nem hagyott bennem, a nő nevét talán még fel tudom idézni, az arca azonban teljes homály és az is, hogy miről beszéltünk azon a néhány délutánon. Semmiről.
Néha megrémülök, hogy az életem egy jelentős részére nem emlékszem, olyan mintha a nagyját fátyolfelhő borítaná, vagy gomoly-. Homályos képek, életlen érzések, kontúr nélküli események. Mintha meglett volna valami, de nem találnám. Vagy talán el is veszett. Lemezekkel meg könyvekkel szokott ilyen lenni. Aztán meg ezek között, a résekben néha kisüt a nap, és tekintet nélkül arra, hogy hány évvel korábban történtek, előkerülnek világos, tiszta, pontos és részletes múltbeli történések színekkel, szagokkal, képekkel, esetek részletes leírásával, szereplőkkel.
Arra például pontosan emlékszem, hogy mikor hallottam először a Smiths együttesről. 1986 nyarán a leányfalui strandon feküdtem az árnyékban. Azért a leányfaluin, mert a szüleim vásároltak egy faházat arrafelé, fent a hegyen, egy utca végén, ahova alig lehetett felmenni, az utolsó száz méteren már vasúti betonalátéteken kellett bőgetni az autót, látszólag rémesen romantikus, a következő szomszéd már az erdő, késő Kádár-kori Grimm mese, ahol benéznek a kertbe az állatok, engem mondjuk egyáltalán nem érdekelt az egész, fönt feküdtem a padlástérben és olvastam vagy kazettás magnót hallgattam. És ugyanannyira nem érdekelt a strandon fetrengés sem, megkerestem a legközelebbi árnyékot és ott lapozgattam valami újságot, ekkor történetesen a Világ Ifjúságát, ami rendszeresen közölt popzenei híreket, ami azért volt érdekes, mert a nyolcvanas években nem nagyon voltak zenei újságok Magyarországon. Ami volt, az is gyorsan földbe állt, de inkább lehetetlenné tették a működését. Ekkor olvastam arról, hogy kiosztották a brit könnyűzenei díjakat, és hogy egy csomó kategóriában ez a bizonyos Smiths együttes lett az első. Ők lettek az év zenekara és övék lett az év nagylemeze. Tisztán emlékszem az egészre, miközben arra, hogy mi történt velem két évvel ezelőtt egy bizonyos bárban egy bizonyos helyzetben, már nem is biztos, hogy annyira. Sőt, tán semennyire. És az is megvan, hogyan fociztam először rendes pályán, rendes csapatban – csak az évszám nincs meg, az érzés teljes egészében. EMG-Pénzügyőr, valamikor a második félidőben állítottak be csereként a jobbszélre. Izgatottan rohangásztam ide-oda, hogy kibújjak a védő mögül, ő azonban – egy sokkal erősebb, fejlettebb, nagyobb fiú volt – rendre ellökdösött. Pár év múlva idősebben, rutinosabban már sokkal jobban tudtam hogyan kell ezt csinálni. Közben meg ki-kisandítottam a lelátóra, hogy az apám, aki ott ül, vajon mit gondol, hogyan csinálom.
Vannak fények, amik sosem alszanak ki.
Megy a villamos, ki a halál faszára. Lakótelepek, tízemeletesek és kisebb panelházak vegyesen, étterem, műszerész, piac, játszótér, itt fogok lakni majd húsz év múlva, de akkor erről még fogalmam sincs. Most vajon miről nincs fogalmam, ami holnap, a jövő hónapban, vagy húsz év múlva történik majd velem? A fiam ötévesen egyszer azt mondta, amikor a Balatonból egy félig megdőlt vaslépcsőn mászott ki, hogy apa lépek egyet, lépek még egyet, és akkor az előző lépés már a múlt. Az idő végtelen szakadéka fölött különös holnapra ébredünk, ez meg Menyhárt Jenő. Lehet, hogy a jelenlegi tudásunk szerint nem kivitelezhető az időutazás, de valójában mégis – vagy inkább nincsen is külön múlt, jelen és jövő. Állandóan minden egyszerre van, ami most történik, az sem lehetne úgy, anélkül, ami volt, és attól függetlenül, ami lesz vagy lehet.
A villamos elvitt egy laktanyába, ahol akkor már egy csomó hozzám hasonló korahuszonéves toporgott egy bejáratnál. Kijött egy tiszt, meg pár kiskatona, akik betereltek minket egy földszintes épületszárnyba, egy kövezett padlós folyosóra, ahol leültettek bennünket az ott található padokra. Csendben vártunk, mármint a többség. Izgalom, aggodalom, félelem, ezek voltak a levegőben. Ezeket lehetett látni a szemekben, az ideges kézmozdulatokban, a hirtelen a hang irányába forduló arcokon. Néhányan röhögcséltek.
Egyesével hívtak be minket egy terembe, ahol egy hosszú asztalnál ült a sorozóbizottság, főleg katonák, meg pár civilruhás. Bárcsak elfelejtenének. Nem szólnának, itt maradnék egyedül, mindenki hazamenne, a katonák elvonulnának, kiürülne az épület. Én meg csak bámulnék magam elé, az egymás utáni kattanások jeleznék, hogy szakaszosan lakpcsolják az épületben a villanyt.
Vagy pedig szóljanak most, jöjjenek ki, álljanak elém, mondják a nevem és legyünk már túl a francba ezen az egészen.
Ilyen a fogorvosnál kezelés előtt, és talán ilyen lehet egy kivégzés is. Aztán persze szóltak, bementem, bemutatkoztam és odaadtam a hosszú asztal közepén ülő ötvenes férfinak a papíromat.
- Affektív pszichopátia? Mi a maga foglalkozása?
- Tanítóképzőt végeztem.
- És hogy akar ezzel tanítani?
- Nem akarok.
Valójában nem is akartam sohasem. A tanítóképzőre úgy kerültem, hogy nem akartam bevonulni – mondhatni: helyben vagyunk. A középiskola után nem jutottam be a jogra, a következő évben nem jött össze a tanárképző, végül, ha nem akartam, hogy berántsanak azon a nyáron, maradt az átjelentkezés az esztergomi tanítóképző főiskolára, ahol a tanító-szociálpedagógus szakra nyertem felvételt. De tényleg nem akartam tanítani. A kedvem akkor ment el végleg, amikor egy gyakorlótanítás során a vezető tanár felelősségre vont azért, mert a betervezett anyagot nem sikerült „leadni”, mivel egy lassabban haladó diáknak külön (egyébként sikerrel) elmagyaráztam a kétjegyűekkel szorzást.
A papír körbejárt a sorozóbizottság tagjai között. Nem volt nagy fejcsóválás vagy értetlenkedés, az irat nem váltott ki különösebb érzelmet vagy reakciót belőlük. Az idő sem úgy telt, hogy tapintani, netán harapni lehetett volna a drámát a levegőben, inkább csak kelletlenül, feleslegesen, ahogy az ilyen felesleges alkalmakhoz rendelt lusta, köztes pillanatokban szokott, talán egy egész kicsit drámainak tudja hazudni magát, de
valójában az élet csak úgy lopja a távolságot előre, mint egy jobbhátvéd bedobáskor, a partvonal mellett, amikor csalna még pár métert.
De akkor tényleg ne tanítson soha, ezt csak úgy mellesleg tette hozzá a középkorú tiszt, miközben flegmán átnyújtotta a sorozási bizottság négyrét hajtogatott határozatát, amit ott, akkor ki sem tudtam nyitni. Csak pár perccel később, kevésbé izgatottan, amikor már kint a folyosón leültem egy padra. A sorkatonai szolgálatra alkalmatlannak minősítettek, vagyis E kategóriába soroltak, azzal a kitétellel, hogy néhány évente felül kell vizsgálni a státuszomat.
Laktanyát azóta sem láttam belülről, legfeljebb katonai bázist: amikor a zenekari buszunk a megengedett harminc kilométer per órás sebességgel döcögött a felvezető amerikai dzsip mögött, kosárlabdapályák és kiképzőplaccok között a taszári IFOR-bázison, ahol akkora hamburgereket adtak a beépített tábori McDonaldsban, amekkorákat sose láttunk. Belső-Somogyban, a dombság közepén egy órával később a terepszínűruhás katonáknak játszottuk el a New York-i drag queenekről, utcai tündérekről, drogosokról és más, szerencsét próbáló antihősökről egy dalt, amit a kamaszkorában elektrosokkolt Lou Reed abban az évben írt, amikor születtem.
