Rajongó vagyok. Állítólag gyerekként meg kamaszként rajong az ember, aztán kinövi, mint az epilepsziát, és a helyére másfajta viszonyulás, távolságtartó objektivitás, mérlegelő alapállás érkezik. Mondjuk én a középkorúságba belegyalogolva lettem epilepsziás.
Vagyis biztos, hogy sokaknál ez történik, mármint kinövik a rajongást, de nálam nem így történt, megmaradt.
Németh Róbert újságíró, zenész, a Heaven Street Seven tagja, a Nincsen Mozgás Az Eseményhorizonton és A kibaszott végtelen űr című lemezeket szólóban jegyzi. A táguló idő című tárcasorozata havonta jelenik meg, itt lehet elérni.
A rajongó általában gyanús, pedig ez nem jelenti azt, hogy az ilyen embernél amúgy nem szilárdul meg a személyiség kristályszerkezete, hogy nem alakulnak ki az én határai, hogy az ember ne volna képes úgy általában elemelni magát az őt körülvevő világ sokfajta és sokféle jelenségeitől. Tudja távolságból szemlélni a mindenséget, vagyis a dolgokat magukat nézni.
Kialakul, megszilárdul, tudja, elemeli, értékeli.
Mindeközben a személyiség óceánján egy apró, alig érzékelhető szigeten ott lakik a rajongó, aki nem különbözik attól a második világháború után még hosszú évekkel is harcra kész öreg japán katonától, aki úgy az élet, mint az események fő sodrától távol, egy föld alatti bunkerben a fegyvereit gondosan tisztán tartva bármikor szolgálatba helyezi magát, ha egy repülőt lát elhúzni a horizonton.
Egész életemben álmodoztam. Mintha sosem volnék itt.
I’m Not There a címe a Bob Dylanről szóló különös életrajzi filmnek, ami nemcsak azért fogott meg, mert a sajátos a koncepciója szerint Dylan alakját fekete kisfiú, nő vagy kovboj karaktere alakítja, hanem már magában a címe is eltalált.
Mert én meg nem vagyok itt.
Hanem valahol egy köztes térben, aminek az egyik széle a valóságnak nevezett folyamatosan változó és formálódó percepció, a kifelé figyelés, amíg a másik egy hasonlóan képlékeny magánvalóság, vagy fantázia vagy ébren álmodás, bánom is én, minek hívjuk. Szóval ott vagyok a határon, a szürke zónában.
Egyébként is, mi az, hogy itt? Mi az, hogy itt és most? Mi az, hogy valóság? Hogyan tudnánk a befelé tóduló ingerekből, a hangokból, a képekből, az illatokból, az ezeket feldolgozó agyi folyamatokból, a párlatként lecsorgó érzésekből, az érzelmekből, a millió apró, egyben végtelenül bonyolult fordítóprogramból, a végtelen értelmezésekből, a milliárd visszavetített képből és milliárd magányos moziból összerakni valamit, amit valóságnak, realitásnak nevezhetünk? A valóságnak nevezett izé (vagyis: inkább izék) megkérdőjelezése nem kizárólag jog, nem is lehetőség, amivel jogosan élünk, hanem szinte kötelesség.
Jeff Tweedy, a Wilco gitáros-énekes-dalszerzőjének életrajzi könyvét olvasom, Let’s Go (So We Can Get Back), tegnap hozta meg a csomagküldő szolgálat, én pedig pontosan ugyanazzal a rajongással bontottam, sőt téptem fel a papírdobozt, mint ahogy tizenhat évesen a Dob utcai Dob lemezboltban vásárolt Smiths-lemez fóliaborítását operáltam le sietősen. Nagyon jó könyv, az már az elején látszik, szellemes és megkapó, de leginkább az teszi különlegessé, hogy nem zenész-önéletrajz, mármint elsősorban nem azért nem akarod lerakni, mert az írta, aki - tulajdonképpen ki is zárhatod a szerző legismertebb szuperképességét -, hanem mert úgy ír, ahogy. De ami ezt a mostani gondolatmenetet illeti, nem is ez a lényeg, hanem az, hogy egy ponton a híres zenei újságíró, Lester Bangs cikkéről kezd mesélni, amit Bangs a New Musical Express számára írt a Clash turnéjáról.
„Minden alkalommal, amikor visszatérek Bangs szövegéhez – és úgy térek vissza hozzá, ahogyan mások a kedvenc Biblia-idézeteikhez –, áthat a szabadság érzése” – írja Tweedy, és még azt is hozzáteszi, hogy amikor ezt a cikket először olvasta, még úgy is hatott rá, ha tudta, hogy ő csak egy dél-illinois-i kissrác, aki jó eséllyel sosem fog eljutni egy Clash-koncertre, és örülhet, ha megszerezheti a lemezeiket. A valóság (vagy amit annak gondolunk, ezt tessék mindig így érteni) azonban nem arra való, hogy igazán komoly helyzetekben, például egy életünket megváltoztató újságcikk olvasása közben komolyabb jelentőséget tulajdonítsunk neki. Ez a pillanat ráadásul épp olyan, mint az elvarázsolt kastély tükörszobája, a tükrök a tükrökben: a rajongó olvassa, ahogy a rajongó olvassa, amit a rajongó ír.
A rajongás és az eszképizmus unokatestvérek.
Egy csomó minden, ami igazán fontos, egérút a valóságból. Kamaszként valószínűleg nemcsak azért nem lettem igazán jó focista, mert nem voltam elég jó, hanem mert sokkal jobban jelen kellett volna lennem. Amikor becsuktam a gyerekszoba ajtaját, mintha a valóságot zártam volna ki: lepakoltam a polcról a gombfocicsapatokat, legóból lelátót és öltözőt építettem, a padlón, a szekrény és a feltekert szőnyeg közt elterülő pályán lejátszottam a magyar labdarúgó-bajnokság hétvégi fordulóját, miközben természetesen a televízióból ismert módon közvetítettem is a mérkőzéseket, teljes koncentrációval és beleéléssel vettem részt a teremtett valóságomban. És ugyanez van az írással és az olvasással is:
“a szavak vonatok, amik egy olyan múlt felé száguldanak, aminek nincsen neve”
(ez egy idézet a csodás Prefab Sprout Couldn’t Bear to Be Special című dalából). Nem ehhez a valósághoz tartoznak, még akkor sem, ha itt születnek, vagy ha éppenséggel arról tudósítanak, ami megtörtént – vagy majdnem úgy történt meg, ahogy –, hiszen azzal, hogy kapcsolatba lépünk a szavakkal, végtelen párhuzamos valóságot nyitunk meg, bármilyen rettenetesen ezoterikusan is hangozzék ez.
A Sex Pistols Anarchy In The U.K. című számában például nincsen semmi ezoterikus, sőt, ha valami bizonyos értelemben végképp két lábbal áll a földön, akkor az biztosan ez a dal, mégis, amikor életemben először hallottam a Never Mind The Bollocks-albumot egy kazettán, aminek a hátoldalára a Clash cím nélküli első nagylemeze lett felmásolva, az elragadott valahová, ahol korábban nem jártam még. Nem véletlen az sem, hogy közel két évtizeddel később, amikor első alkalommal jártam Londonban, és mint a Szent Grált kerestem az Oxford Streeten a punk egyik legkultikusabb helyét, a 100-as klubot, egyáltalán nem rázott meg, hogy egy olyan kapualjat találtam, ami inkább hasonlított egy Rákóczi úti bolt portáljára, mint egy olyan helyre, ahonnan valami szent (vagy, ha már a punkról beszéltünk: szenteletlen) szellem áradt ki az univerzumba. Mert valójában nem az volt a fontos, hogy ott mit láttam.
Persze vannak fordítva is a dolgok. Amikor a rajongás és a nem-vagyok-itt csillagkapuin, onnan ide lépnek át az ébren álmodott valóság szuperhősei, akiknek a létezése addig csak egyfajta sajátos absztrakció volt, tehát, hogy valahogy vannak, ülnek, állnak, alszanak, éreznek és anyagcserélnek, de valójában a térbeli kiterjedésük, a háromdimenziós valóságuk bizonyos értelemben meglehetősen kétséges, de legalábbis nehezen elgondolható. Egy ízben például egy orfűi stégen bemutattak Nagy Tamásnak, akiről azt kell tudni, hogy focista, játszott többek közt a Pécsben és a Vasasban – egyébként kifejezetten bírtam, okos és technikás játékos volt, az a fajta, akire azt mondják, hogy „lát a pályán” –, és akinek ott azt mondtam, hogy „ te benne voltál a gombfocicsapatomban”. Íme, hölgyeim és uraim: találkozás egy absztrakcióval.
Ám előfordulnak kifejezetten minősített esetek is.
Például, amikor 2006 augusztusában ott álltam a Sziget Fesztivál backstage-ében található mosdókonténerek egyikében.
A közvécék használatára általában jellemző egyszerre merev és meditatív, egyben megkönnyebbült előrebambulással, egykedvűen néztem a falat, és nem meglepő módon csak mellesleg vettem arról tudomást, hogy egy másik ember lépett be a holt térből a mellettem lévő piszoárhoz, amelyet diszkrét, műanyag elválasztó fal határolt el a másiktól, mármint attól, amelyiknél én álldogáltam. Ilyenkor aztán mindig jön az a finom oldalpillantás, amivel felmérjük, ki az átmeneti társunk ebben az egyszerre profán, plebejus, mégis sajátosan diszkrét élethelyzetben.
Szóval balra néztem, és Thom Yorke állt ott, a Radiohead énekese.
