Bazmeg, gyere már! Elindul! Itt maradsz! Naaa, mi van már? Gyere! – kiabáltam Péternek, aki pár perccel korábban úgy döntött, hogy a csehszlovák-magyar határ környéke a legmegfelelőbb hely arra, hogy végre pisáljon. Igaz, már órák óta jöttünk a Nyugatiból, ráadásul egy postavagonban, ami egyébként hiába rettentően romantikus hely, ha rockzenéről, utazásról és korahuszonévesekről van szó, nincs vécé, így aztán ha úgy vesszük, logikus is, hogy amikor végre megáll a szerelvény, az, akinek nagyon kell már, leugrik és beszalad a sínek melletti bokorba. Igaz, hogy éjszaka van és csak körülbelül tudjuk, hogy hol vagyunk, de akkor is. A szükség nagy úr.
Németh Róbert újságíró, zenész, a Heaven Street Seven tagja, a Nincsen Mozgás Az Eseményhorizonton és A kibaszott végtelen űr című lemezeket szólóban jegyzi. A táguló idő című tárcasorozata havonta jelenik meg, itt lehet elérni.
Most megmutatom neked, hogyan kell hídon hugyozni! Megtanítalak! – ezt közel húsz évvel később Gyuszi bácsi mondta nekem egy prágai út során, miután megittunk pár sört egy közeli kocsmában és elindultunk bejárni a környéket. Azt mondta, menjek ki a híd szélére, valamelyik víz felé kiálló mellvédhez, aztán a messziről érkezők átszellemültségével nézzek el a távolba, közben pedig higgadtan és ütemesen engedjem ki a vizeletemet a betonra.
A végrehajtás aztán nélkülözött mindenféle eleganciát, miközben a megigazultak bizonyosságával kémleltem a hömpölygő Moldvát, elképesztő méretű tócsa gyűlt össze a talpam alatt.
Péter végül nem maradt le a vonatról. Visszaért, felhúztuk a vagonba, berántottuk a tolóajtót, amit aztán nem sokkal később csehszlovák határőrök nyitottak ki, bevilágítottak a reflektoraikkal, megállapították, hogy a fiatalok illegálisan tartózkodnak odabent, jelezték, hogy ennek vége. Leszálltunk, átmentünk, valamelyik folyosóra leterítettük a hálózsákjainkat - mert hely az már egyáltalán nem volt, nem csak akkor nem, már Budapesten az indulásnál sem, már akkor is mindenhonnan emberek lógtak, hogy úgy mondjam, még a csillárról is -, aztán hallgattuk, ahogy valaki dobozgitáron, közepesen hamisan pengeti az I can’t get no satisfactiont.
Pedig igazság szerint szó sem volt arról, hogy majd postavagonban fogunk utazni.
Nem terveztük előre. Nem találtuk ki, hogy mi majd kis közép-kelet-európai dharma-csavargók és beatnikek, Jack Kerouacok leszünk, vagy Bob Dylanek, és így jutunk el majd Prágába.
Megnézni a Rolling Stonest. 1990 nyara van, fél Budapest kocsikban ül vagy vonatokon, és a csehszlovák fővárosba megy, mert ez most kihagyhatatlan, mert most ott kell lenni. Minnyájunknak el kell menni, vagy mi. Történelmi együttállás, konstelláció, a szabadság édes mámora - vagy kék madara, esetleg szédítő fuvallata, a kívánt rész aláhúzandó -, közép-keleti európai ökumené: a Rolling Stones Prágában, Jagger és Richards, Spejbl és Hurvinyek, Hacsek és Sajó, Lolka és Bolka. A két Holovácz nem ismer lehetetlent!
Szóval semmi előzetes vagánykodás nem volt: előre jegyet vásároltunk a másodosztályú kocsiba, az utazás napján időben megjelentünk a pályaudvaron, hogy elutazzunk ebből a városból egy másikba.
Aztán elhajtottak minket a picsába. Néhány idősebb fazon - egyik sem volt öregebb harmincnál, kész férfiak, felnőttek - már bent ült azokon a helyeken, ahová a jegyeink szóltak. Rövid szóváltás után jelezték, hogy a pozíciókat feladni nem kívánják, nekik is oda szól a jegyük, és így tovább. Szóval alapvetően, hogy húzzunk.
Végigkoslattuk az egész vonatot, mindenhol emberek, a kupékban, a folyosókon, a folyosók végén, az ajtóknál, végül egy hirtelen jött ötlettől vezérelve bevettük magunkat a postavagonba, ahol már mások is táboroztak.
Mindeközben egy másik kocsiban Őzike, a cigány Lou Reed az igazak, vagy inkább a nagyon részegek álmát aludta. Egy éve ismertük egymást, a Felszab téren, pontosabban a Curia utca elején – ahol a rendszerváltás előtti évek egyik legfontosabb budapesti hangszerboltja volt – kiragasztott zenekaros hirdetésre jelentkezett ő és egy másik Péter, a Szalay, aztán próbáltunk egy párat egy pasaréti pincében, de komolyabb dolog nem lett az egészből.
Őz - tényleg így hívták. Hrabal találkozása Münchausen báróval, Hajnóczy Péterrel és Rejtő Jenővel. Mindez egy csepeli panelból. Közben meg matek-fizika-szak a pécsi egyetemen. Verekedett félkilós száraz kenyérrel Esztergom főterén, reggel hatkor. Tartott műúszás-bemutatót a betonon a Csónakház előtt a Szigeten. És mindig a legnagyobb átéléssel mutatta be legújabb, hibátlanul megható dalait, és mindig jó csajai voltak, és mindig mindent el lehetett hinni neki, még akkor is, amikor a mesélt történetnek semmi köze nem volt a valósághoz. De hát kit érdekel a valóság.
Ő mondta, hogy van Pécsen egy zenekar, aminek minden száma sláger, és az a nevük, hogy Kispál és a Borz. Később együtt dolgoztunk újságoknál, miközben ő meg a teljesen követhetetlen életét bonyolította: gyönyörű és szellemes számokat írt a Vidámpark zenekarral, amit már az első találkozásunk után, pont 1990-ben alakítottak, közben évről-évre egyre szarabbul lett, persze néha jobban, miután megfogadta, hogy mindent rendbe rak. De aztán nem rakott semmit rendbe. Pár éve meghalt.
Ám ekkor egy közeli kupéban feküdt, zokniban, a lábáról ugyanis lelopták a cipőt, vagy ő hagyta el őket, mindegy is. Az biztos, hogy pár óra múlva zokniban állt a Vencel téren, nem messze a Szent Vencel szobortól, akkor találkoztunk. És akkor még annyi minden nem látszott előre.
Hiszen soha, semmi nem látszik előre.
Amikor óvodások voltunk, erre tisztán emlékszem, azt képzeltük, hogy 2000-ben, amikor majd huszonnyolc évesek leszünk, már egészen más lesz a világ. Repülni fognak az autók, ezt egészen biztosan tudtuk, és űrhajón szállítanak majd minket a Holdra minden hétvégén. A világ közben, bizonyos értelemben, teljesen ugyanolyan maradt: az autók az utakon járnak, nem megyünk a hétvégén a Holdra, Keith Richards még mindig él, viszont mobiltelefonokat hordunk a zsebünkben. Ez utóbbit még a homokozóban ülve sem tudtuk elképzelni. Soha, semmi nem látszik előre.
Hogy látszódna, ha tulajdonképpen idő sincs. Nem egyik pontból megy a másikba, nem egy számegyenesre helyezve megy a múltból a jövőbe. Telik, de nem múlik, ezt megtanultuk, tekergőzik és kanyarog, néha visszatér önmagába, vagy körbe jár. De az is lehet, hogy minden egyszerre történik. Nem tudom pontosan megmondani, mi a különbség a jelen pillanat és aközött, amikor az óvodai homokozó szélén ültünk, vagy, amikor a Vencel téren álltunk 1990. augusztus 18-án, két nappal és pár órával az 1968-as bevonulás huszonkettedik évfordulója előtt.
Abban a pillanatban nem az időre gondoltam, és nem arra, hogy minden egyszerre történik, hanem arra, hogy kellene venni egy pár sört. Vagy meg kellene nézni az Arany Tigrist. Az U Flekut. Aztán persze nem városnézés lett a dologból, nem kocsmamustra meg Hradzsin, hanem több órás ide-oda őgyelgés, aminek a végén buszokkal feljutottunk a „budai oldalon” a hegy tetejére épített szpartakiádstadionba, a Strahovba, ami egy valóságos betonszörnyeteg, egy kétszázötvenezer ember befogadására alkalmas teknő, amelynek az elődjét még a húszas években kezdték el építeni, s aztán 1937-ben duzzasztották a végleges méretére. Itt adta első prágai koncertjét a Rolling Stones – ami pár évvel korábban, az 1986-os Dirty Work című lemez körül, amikor Keith Richards és Mick Jagger kapcsolata éppen a mélypontra került, majdnem fel is oszlott –, s ehhez, mármint a koncerthez, minden bizonnyal a legendás cseh ellenzéki, az akkor már bő fél éve csehszlovák államelnök, rockrajongó Václav Havel személyes befolyására is szükség volt.
Már akkor is utáltam előrenyomulni a tömegben, kicsi vagyok és kívülálló, szemlélődő alkat, a zenefogyasztásban is. Én egy VHK-koncertet is képes voltam elmélázva, a keverőpulttól végig nézni, amíg Pepe vagy Ákos bent pogózott a tömegben, sámán sámán hátán. Hátul álltunk, előttünk uszkve kétszázezer ember, mögöttünk egy kurva nagy betonfal, amiről valamilyen matematikai képlet alapján egész biztosan kiszámítható módon verődtek vissza a Rolling Stones hangjai, a zenekar meg valahol több száz méterre, hangyák a messzeségben, a szórakoztatóipar meg még nem volt olyan szofisztikált, hogy egy ilyen óriási tér bármelyik pontján hd-minőségben rakja eléd a valós időt.
Persze valójában ez a legkevesebb. Hogy mi történt. Hogy melyik szám jött melyik után. A Rolling Stones már akkor is egy nagyon távoli, nagyon megérinthetetlen, kevéssé átélhető valóság volt. Bácsik. Ahogy most már én is bácsi vagyok. Kvázi. A koncert után ugyanazok a buszok, amik felvittek minket a hegyre, levittek onnan, aztán valahogy eljutottunk a pályaudvarra, beraktuk a cuccainkat a csomagmegőrzőbe (lásd: szedd össze kis puha cuccaidat, Őz, Kispál, ilyesmi; mindegy), aztán még némi sör és céltalan lődörgés az indulás előtti fajtából, amikor még túl sok idő van – már megint az idő! – ahhoz, hogy ne csináljunk semmit, de túl kevés ahhoz, hogy bármi is történjen, ami túlmutat a bánatos toporgáson, a távozás szplínjén, aztán vonat, persze megint ülőhely nélkül, hálózsák, folyosó. Persze hogy másképp is lett volna a sehol se lét romantikája.
