Gáborral és Ágival a Déliben találkoztunk, talán ezerkilencszázkilencvenkettő nyarán. Under neon loneliness, motorcycle emptiness, ez ment a fülemben.
Mármint nem ott ismerkedtünk meg, egy iskolába jártunk akkoriban. Vagyis iskolába éppenséggel nem sokat, hanem mindenhová, össze-vissza abban a városban, ahol laktunk akkor, Esztergomban, ami most, utólag egy átlagos magyar kisvárosnak tűnik, az átlagnál jóval gazdagabb történelemmel: vallási és kulturális központ, királyi város, aztán a kommunizmusban háttérbe szorított egykori megyeszékhely, valószínűleg nem meglepő módon elképesztő mennyiségű fura alakkal, művésszel, társadalmon kívüli vagy a társadalom perifériáján élő figurával. Egy fura város, amit mi akkor nem is csak a maga értékén furának, hanem valami egészen elvarázsolt helynek, csodálatos labirintusnak éltük meg, és így is éltünk meg léteztünk benne. Amsztergom, így neveztük.
Németh Róbert újságíró, zenész, a Heaven Street Seven tagja, a Nincsen Mozgás Az Eseményhorizonton és A kibaszott végtelen űr című lemezeket szólóban jegyzi. A táguló idő című tárcasorozata havonta jelenik meg, itt lehet elérni.
Belaktuk magunknak a várost, megcsináltuk a magunk kis terepasztalának, a készen kapottban megtaláltuk a magunk kultikus helyeit és figuráit, felruháztuk azt a magunk szavaival, rituáléival, modus operandijaival, és „kirándultunk benne, mint egy bölény, akinek azért van a rezervátom, mert úgy szeret lakni ahogy én”. Sokszor józanul, olykor részegen vagy beállva, akkor még különösebbnek tűnt ez az amúgy is párhuzamos univerzum, akkor még egy szemétdombot is kivételes jelentőséggel ruházott fel egy kiskakasos trip, egy játszótér is pszichedelikus terminálnak tűnt egy fél jubileumi Hoffmann után.
Pár éve voltam ott, kerestem benne, de inkább magamban azt a valamit, ami annyira különlegessé tette a várost, a terepet, néztem, hol ugorhatnék bele a Narnia-szekrénybe vagy a nyúl üregébe, hogy hol a fenében van a csillagkapu,
de sajnos nem találtam meg azt, ami kerestem. Nem tudom, hogy a hely varázstalanodott-e vagy én – lehet, hogy sem én, sem a város –, de nem lett meg a kapcsolat.
Németh Róbert: Balra nézek, Thom Yorke - Könyves magazin
Rajongó vagyok. Állítólag gyerekként meg kamaszként rajong az ember, aztán kinövi, mint az epilepsziát, és a helyére másfajta viszonyulás, távolságtartó objektivitás, mérlegelő alapállás érkezik. Mondjuk én a középkorúságba belegyalogolva lettem epilepsziás. Vagyis biztos, hogy sokaknál ez történik, mármint kinövik a rajongást, de nálam nem így történt, megmaradt.
De akkor most becsukom a hosszú zárójelet, nyár van, mi meg a Déliben, ami akkor pont olyan nyomasztó sehol-semmi volt, mint manapság, napjainkban, csak most még inkább az, vagy inkább másképp mondom: akkor kevésbé, hiszen kilencvenvalahányban szinte fel sem tűnt még az akkor alapból egyenszürke Budapesten, hogy mennyire lehetetlen azt az üvegkalitkával összetaszajtott párvágányos betonplaccot egy nagyváros egyik fő közlekedési csomópontjának gondolni. Ott találkoztunk. Vettünk egy üveg pezsgőt, felcihelődtünk a másodosztályra - mondjuk különösebben nem volt mit cihelődnünk, egy napra mentünk le a Balatonra -, aztán elindult a vonat.
Culture sucks down words.
Azon a nyáron volt sláger a Motorcycle Emptiness. Tizenkét évvel később az Óbudai Sziget égboltjának üvöltötte James Dean Bradfield rögtön az első dalban, hogy This is Motorcycle Emptiness. A Manic Street Preachers első magyarországi koncertje. Ott álltam az arcomon egy Ray Ban-utánzat fekete napszemüveggel, aminek a csavarjait egy ideje különféle vágókések hegyével szoktam megerősíteni, mert hát olcsó utánzat, amúgy szétesne a többéves intenzív használat után. Jobbra néztem Attilára - akit szinte senki nem szólított Attilának -, az ő arcán is ott volt ugyanaz az furcsa átszellemültség, bár a könnyeket nem láttam, mert ő is napszemüveget viselt.
Simán meghatódok zenéktől. Mindenféléktől. A legkülönfélébb helyzetekben. Koncerten, a metróban, a buszon, a lakásban. És olyankor a legtöbbször az történik, hogy visszatekerem. Akár tízszer is, vagy még többször.
A dal saját naprendszer, beszippant, nem lehet kikeveredni belőle, átcsúszol egy intergalaktikus átjárón egy párhuzamos világegyetembe, aminek saját szabályai vannak és ahonnan nem lehet csak úgy visszajönni.
Ezek valami űrt rajzolnak körbe, valami hiányt fednek fel, valami elmúlt vagy soha meg nem érkezett dolgot mutatnak meg egy pillanatra, valami nem létezőt, le nem írhatót, el nem mondhatót.
A kilencvenes évek elején rengeteget játszotta a Manic Street Preachers dalát az MTV, mármint a Music Television, és akkor itt persze eszembe jut, hogyan változtatta meg az életünket, s persze nem azért használok többes számot, mert a kollektív élmény mögé szeretnék bújni, persze, az enyémet is megváltoztatta, de legalább annyira biztos vagyok benne, hogy mások is így vannak vele. Még a kocsmából is úgy mentünk haza Esztergomban, hogy legalább valamit elcsípjünk az Alternative Nationből vagy a 120 Minutes-ből, hajnalig fetrengtünk a kollégium legfelső emeleti tévészobájában, Suede-et, meg az Oasist és a Radioheadet. Kivéve persze akkor, amikor egyik barátunk, Sanyi félig öntudatlanul kísérletező szenvedélyének hódolt, az épület több pontjáról egy helyre hordta a televíziókészülékeket, és multimédiás installációt állított össze. Talán a U2 frissen elstartolt Zoo TV turnéjának látványkoncepciója inspirálta. „Ti csak úgy isszátok a kábítót” – összegezte tapasztalatait egy alkalommal a portásnő.
A vonat Gáborral, Ágival és velem Siófokra ment, ott szakácskodott egyik évfolyamtársunk valamelyik közepesen szar kifőzdében.
Nyári meló, egy kis pénz, szállás, Balaton, csajok, nem olyan rossz konstrukció. A pezsgőt felpattintottuk, az utazás pedig azonnal beszippantott bennünket. Ez egyébként azóta is így van.
Mármint a beszippantás és az utazás. Mintha egy filmben volnék. Főleg, ha egyedül megyek valahonnan valahová. Megnyílik valami, ami többnyire - úgy tűnik - zárva van. Az utazás köztes tér; még nem ott, már nem itt, folyamatos szemlélődő üzemmód, gépesített kívülállás, egyszerre célzott és öntudatlan előremenekülés, hölgyeim és uraim, az űrben lebegünk. Megáll az idő.
Siófokon megkerestük Misit, akitől kaptunk valamit enni, aztán kimentünk a partra, üveg bor, néztük a vizet, ugyanazt csináltuk, mint előtte és azóta is bárki más, aki nagyjából ennyi idős.
Aztán este elmentünk valami rockdiszkóba, talán a Petőfi sétányon, akkor már viszonylag részegen ugráltunk a Should I Stay or Should I Go-ra, meg a Paradise City-re és valamelyik Midnight Oil-slágerre.
A kilencvenes évek eleje; a keletnémetek már kimentek Sopronnál és többé nem a Balaton volt a csipetnyi szabadság sörös, lángosos illúziója, a konszolidációt hullámzó balcsis nyarak kádári romantikája még pont tartott, hogy aztán pár év múlva éppen alig valakit érdekeljen ez az egész, legfeljebb a padlizsánzakós, makkoscipős, focistafrizurás magyar alvilág lokálisan érdekelt középkádereit és aktuális nagymenőit, akikre aztán, ahogy épp a sors és az iparág kimérte, várhatott egy autóban elhelyezett, pofás távirányított bomba, vagy egy épülő családi ház fegyelmezett betonalapzata. Minket ez persze egyáltán nem érdekelt akkor.
Drive away and it's the same
Everywhere death row, everyone's a victim
Your joys are counterfeit
This happiness corrupt political shit
Tulajdonképpen nem történt semmi különös. Csak egy jó nyári nap volt egy olyan évben, amikor nem sok kellett ahhoz, hogy egy nyári nap jó legyen. Kinézek az ablakon, és arra gondolok, hogy most is van kint valaki, akinek ez, pont ez a legjobb nyári nap, még akkor is, ha itt bent éppen úgy tűnik, hogy mostanában éppen összedől a világ. Éjszaka egy szabadstrandon feküdtünk a sötétben, miután meztelenül fürödtünk a Balatonban. Hajnalban aztán félálomban felszálltunk valami vonatra, ami visszavitt minket Budapestre.
