– Pakolja ki a zsebeit is! – a vámtiszt nem úgy nézett, mint aki vicces kedvében van. Nem tűnt kedves, joviális mackónak, aki csak végzi a feladatát, de közben jelzi az utasnak, hogy ő valójában az egészet nem gondolja komolyan, rendben van, hát csináljuk, ám ez inkább csak formaság, egy kis kellemetlenség, aztán mindenki mehet a dolgára. Semmi összekacsintós együttérzés. Semmi elhivatottság vagy szakmai öntudat. Tudta, mi a szabály, és azért volt itt, hogy érvényre is juttassa. Mindenkinek szem előtt kell lennie. Miklósnak is. Aki levette már a cipőjét, kihúzta az övet a nadrágjából, de a tárcáját meg a telefonját elfelejtette bepakolni a szalagra helyezett koszos, citromsárga műanyag dobozba, ami hasonlított amúgy azokra a lavórokra, amikbe az ember hányni szokott egy túl jól sikerült éjszaka után.
– Persze, máris, elnézést, rakom – mondta Sátori Miklós svédül, erős akcentussal. A vámos egy pillanatra felkapta a fejét. De annyira azért nem érdekelte a dolog. Jöjjön a következő, már csak negyven perc van a műszakból, utána indul haza, péntek van, vendégség lesz, grillezés, sör, talán valami filmbe is belenéznek. Hosszú volt a hét, legyen végre vége. Ezen a férfin amúgy sincs semmi különös, fekete farmer, sötétkék ing,
kopottas zakófelső, vékony, sápadt, látszik rajta, hogy kelet-európai.
*
Miklós vagyok. Ezerkilencszáznyolcvanhétben születtem. A nagyszüleim neveltek fel. Ennek nem volt különösebben drámai oka, csak sokat dolgoztak a szüleim. Így alakult. Másfél-kétéves koromig az egész család ott élt a nagyszülőknél, aztán a szüleim vettek egy lakást. A bölcsődébe, majd az óvodába is a nagyszüleim vittek, ők is hoztak haza, este pedig jöttek a szüleim vacsorázni, a hétvégéket pedig otthon töltöttem. Óvodás voltam, amikor hazaköltöztettek. Később, már kisiskolásként, mindig a nagyszüleimnél töltöttem a nyári szüneteket: az utolsó iskolai napon fogtam a cuccaimat, elmentem hozzájuk, ledobtam a táskát, meg a többit, aztán valamikor augusztus végén mentem haza – közben persze találkoztunk anyámékkal, de életem első nyolc-tíz évében tényleg rengeteg időt töltöttem a nagyanyámmal és a nagyapámmal. Első unoka voltam, ki volt nyalva a seggem. És egyébként is, az egész maga volt a végtelen, kisimult nyugalom. Ez a jó része. De voltak velem bajok. A bölcsődében, legalábbis így tartja a családi emlékezet, agresszívan viselkedtem. Volt egy kisautó az udvaron, ami az enyém volt, oda nem jöhetett senki, ha valaki mégis megpróbálta megközelíteni, azt megvertem. Az egyik első bölcsődei emlékem, hogy megharapom egy lány arcát. Nem tudom, miért, nem tudom pontosan, hogyan. Csak arra emlékszem, az viszont tisztán megvan, hogy néz rám, és nem tudja, hogy mi van. Úgyhogy kivettek a bölcsődéből. Óvodába is kettőbe jártam. Pedig ott nem velem volt a baj. Az történt, hogy nem akartam megenni valamit, erre a dadus lefogott, és megpróbálta lenyomni a torkomon. Úgyhogy kivettek onnan is.
Az általános iskolában folytatódtak a gondok. Már az első héten osztályfőnöki intőt kaptam. Micsoda belépő. Aztán az enyém volt az első igazgatói az egész évfolyamban. Ezekre már egészen világosan emlékszem, megvannak a történetek. Egyik nap zuhogott, a szünetben fogtuk az esernyőinket, felvettük a táskát, és szellemirtósat játszottunk, egy Feri nevű sráccal kergettük a lányokat. Az egyik elhasalt a sárban, elszakadt a nadrágja, a másik ment árulkodni a tanáriba. Adhattuk az ellenőrzőt. Így lett az osztályfőnöki. A másik sokkal gusztustalanabb történet. Mindenkinek volt saját bögréje, ezeket a konyhán mosták el, aztán egy nagy kosárban felhozták a teremig, és letették az ajtó elé. Át akartam lépni rajta, de beleakadt a lábam, beleléptem, és összetörtem egy csomót. A napközis tanár, aki utált, mert nem jártam hittanra, felvitt az igazgatói irodába, és úgy adta elő, hogy az egészet szándékosan csináltam. Az osztályfőnököm sem kedvelt, mert – kisváros, megvoltak a nevek – a nagyapámról lehetett tudni, hogy szoci. Az ő kérése volt, hogy ne járjak hittanra, a szüleim pedig, ugyancsak az ő kívánságára, nem tartottak templomi esküvőt. Meggyőződéses ateista volt. Azon, hogy engem megkereszteltek, összeveszett a család. A másik oldal azt mondta, keresztények vagyunk,
a Miklós legyen megkeresztelve.
*
Azt hiszem, hogy nagyon sokáig, talán egészen addig, amíg egyetemre kerültem, úgy kezeltek, mint aki hülye. Mint aki rossz. Mint akivel valami nincs rendben. Nem tudom, pontosan mire gondoltak – arra, hogy buta vagyok, vagy arra, hogy kezelhetetlen. Talán erre is, arra is. Azokból a jelekből, amiket felém közvetítettek, a mai napig nem tudom eldönteni. Pedig nem voltam rossz tanuló, jó jegyeket kaptam. Viszont én voltam a bajkeverő. Nem tiszteltem a tekintélyt. Azért valahogy mégis letoltam a nyolc osztályt. Ahogy visszagondolok ezekre az évekre, jó emlék, de ma is érzem, hogy annak a rossznak látom magam, aminek lefestettek akkor és ott. Küzdök ellene, talán változott is valami. Talán kevesebbszer látom magam szar embernek, de azért elég sokszor felvillan a háttérben ez a szaremberség. Persze a hülyeségben jó vagyok. Időnként még mindig. És az is erősítette a képet, ami a rákövetkező években történt. De közben volt más is. Jártam vívni, aztán karatéztam, majd jött a kosárlabda, és az teljesen elvitt. Pedig nem vagyok kosaras alkat. A barátaimmal alapítottunk egy csapatot, összeszedtük a pénzt, befizettük az összeget, elindultunk a megyei bajnokságban, ahol sokkal idősebbekkel játszottunk. Állandóan szarrá vertek minket. De teljesen rajta voltam, Michael Jordan, meg minden. Aztán egyszer csak abbamaradt. Az utóbbi években egy haverommal megint lejárunk dobálni. De már nem megy olyan jól, mint régen. Kikopott az izommemóriából. A kábítószer miatt lett vége. De az később történt.
Közben jött a zene, úgy tizenkét-tizenhárom éves koromban. A rockkal kezdődött. Amikor gyerek voltam, otthon Pink Floyd ment, Black Sabbath, Led Zeppelin, ilyenek. Állítólag Frank Zappa is, de arra nem emlékszem. Ezekkel kezdtem én is. Aztán meg mindenféle. A hiphop például. A Wu-Tang Clant imádtam. Meg egy csomó olyan zenét, ami már réges-rég megszületett. Ha vidéken nősz fel, akkor egy fura burokban vagy, amit részben te teremtesz meg magadnak. Minden távol van egy kicsit. Önmagad vagy. A legtöbb zenéről, ami később fontos lett, először csak olvastam. Úgy kezdtem később dzsesszt hallgatni, hogy elolvastam az Útont, és azért kezdett el érdekelni. Volt egy pinceklub a városban, amit többször is átneveztek az évek során, volt alternatív rockklub, meg diszkó is, ott voltak dzsesszkoncertek minden héten egyszer. Oda jártam. De a legjobban otthon szeretek zenét hallgatni. Nehéz kettesben maradni a zenével, ha ott van rajtatok kívül még száz ember. Márpedig én szeretek kettesben lenni a zenével. Azon kívül a koncerteken leragadok a dobosnál. Kurva hangosan játszik, én pedig kurvára imádom figyelni.
Pedig nincs ritmusérzékem.
Hatodikban jöttek a lányok. Azzal kezdődött, hogy a lányok és a fiúk leveleztek egymással. Járás helyett. Jött egy új csaj az osztályunkba, Virágnak hívták, és küldött nekem egy levelet. Még csak azt sem mondom, hogy nem leveleztem volna ezzel a csajjal, viszont akkoriban élen jártam a hülyeségben, ezért kijavítottam a helyesírási hibákat a levelében, és úgy küldtem vissza neki. Nagy Nórit próbáltam aztán megkörnyékezni, de ő lepattintott. Nem válaszolt a levelemre. Korabeli ghosting. Előtte az óvodában volt egy nagy szerelmem, ő kiment a családjával Izraelbe, azóta nem is láttam.
Az első puszit Kovács Esztertől kaptam, hétéves voltam. Másodikos voltam általánosban, amikor megszületett a húgom. Cetlikre írtuk, hogy ki milyen fiú- és lánynevet szeretne, aztán az összeset egy kalapba dobtuk, és onnan húztunk ki kettőt. Én az ő nevét választottam, az lett az egyik, amit az apám kihúzott. Így lett a húgom Eszter.
Aztán művészeti gimnáziumba kerültem. Volt rajz és média, én az utóbbit választottam. Először egy másik helyre jelentkeztem, de oda nem vettek fel. Három évig jártam abba a művészeti iskolába. Egy volt általános iskolai osztálytársam lett a padszomszédom, de ő már az első év után kénytelen volt osztályt ismételni. Én pedig matematikából buktam meg. Jó tanuló általános iskolásból rossz tanuló középiskolás lettem. Volt valami szakadás.
Drogos akartam lenni.
Már akkor is voltak körülöttem necces figurák. A gyerekkori barátaim egy része tizenkét-tizenhárom évesen elkezdett higítózni. Középosztálybeli fiúk. Rendőrségi ügy is lett a dologból, lányokkal erőszakoskodtak. Akkor még nem voltam benne ezekben. Féltem. Később meg már kevés volt. Basszus, kamaszkorában szinte mindenki lázad. Én meg ebben szélsőséges voltam. A nagyszüleim, meg anyámék is mindig azt mondták, hogy álljak ki magamért.
De azt nem mondták, hogy akkor is, ha nincs igazam.
*
– Az On The Corner Miles Davistől. Amikor megjelent, mindenki utálta. Nem tudtak mit kezdeni vele. Hosszú improvizációk egy akkord körül. Funk, soul és Karlheinz Stockhausen. Egy dzsessz-zenésztől. Megelőzte a korát és légüres térbe került. De le is szarta. – Miklós a pénztárcájában kotorászott, közben lehajtott fejjel magyarázott Balázsnak, aki éppen kibámult az ablakon. Egy hónapja nem volt melója, korábban egy jólmenő könyvvizsgáló cégnél dolgozott, de egyik reggel, amikor már félig felhúzta az öltönynadrágját, eldöntötte, hogy nem megy be. Felhívta a munkahelyét, közölte, hogy nincs jól, otthon marad. Aztán egy hét múlva szólt, hogy felmond. Egyszer még bement, elintézték a papírmunkát. Fogalma sem volt, mihez kezdjen. De voltak más bajai is. Egy ideje alig tudott kimenni az utcára. Néha egyáltalán nem. Legfeljebb, amikor muszáj. Boltba, cigiért, pénzért. Miklós néha átjárt hozzá, vitt italt, főleg borokat vagy töményet, a rumot kifejezetten kultiválták, néha tekertek egy cigit vagy szpídeztek. Egy Kacsa nevű dílertől vásárolt, a Vásárcsarnok mögött kellett találkozni vele, két perc, adta a pénzt, kapta a zacskót. Ennyi.
Azt se tudta, mi a faszi igazi neve.
– Akkor még voltak ortológusok a dzsessz megmondóemberei között – egy kávézóban ültek a Kálvin környékén, itt szoktak találkozni mostanában. Még egyetemről ismerték egymást. Együtt laktak a kollégiumban, aztán együtt béreltek lakást. Voltak súlyos dolgok. Később elkeveredtek, Balázs kijárta a Közgázt is, Miklós Stockholmban dolgozott, legalábbis próbálkozott, vegyes sikerrel. Hol volt munkája, hol nem. Hol volt pénze, hol nem. Aztán egy idő után már inkább csak nem volt. Ami maradt, abból kifizette a lakásbérletet és hazajött.
