Ülök a kádban. Késő este van. A frissen cserélt ledes izzó, amit a barkácsáruházban vásároltam, hideg fehér fénnyel világít. Coolwhite, rajta van a dobozán. A forró víz egyenletes sebességgel folyik, lassan megtölti a neki szánt teret.
Megtisztulás, beavatás, rituálé.
Nem, ez most csak egy fürdés este tíz körül.
Úgy döntöttem, hogy a nap végén engedélyezek magamnak egy ilyet. Fürdőhabbal, olvasással, a mobiltelefon nyomkodásával. Az előbb a farkamra tévedt a tekintetem, de most inkább nem.
Lassan megtelik. A kezemben könyv, felveszem a szemüvegem. Másfél éve figyeltem fel arra, hogy homályosan látok, pontosabban, hogy komoly erőfeszítést igényel az olvasás, jó pár centire el kellett magamtól tartani a lapokat, hogy lássam, mi van odaírva. Elsőre elég ijesztő volt. Felkerestem egy üzletet egy plázában, és vásároltam egy plusz egyes szemüveget, ami mellé aztán újabb egy év múlva vettem két másfeleset. Nem tudom, talán mert tovább romlott a látásom, de az is lehet, hogy csak azért, mert elsőre rosszul mértem fel, mire van szükségem.
Olcsó kis szarok, tömegével gyártják ezeket a tulajdonképpen eldobható cuccokat, biztos bangladesi vagy kínai gyerekek szerelik össze őket valami ótvaros gyártelepen, napi egydolláros fizetésért; ilyenkor sosem tudom eldönteni, hogy mit gondoljak erről. Felháborodjak a kizsákmányoláson, vagy örüljek, hogy legalább egy dollárral többet keresnek annál, mintha egyáltalán nem jutnának munkához. Ebből nem lehet jól kijönni.
Szóval felteszem. Egy kicsit lejjebb csúszok, a víz így teljesen ellep, a kádba adagolt fürdőhab már fejmagasságig emelkedett, a tükröt pára borítja, a szemüveget is le kell venni egy kicsit, hogy újra lássak benne. Néhányat fújok rá, de amúgy magától is összemegy a harmadát-negyedét beborító nedves felület.
Napok óta szenvedek ezzel a könyvvel, pedig nem rossz. Csak egyszerűen nem tudott elkapni. Vagy én nem tudtam. Nem tudtuk egymást.
Próbálkoztam innen is, onnan is belépni a világába. Megkíséreltem szép szóval, fegyelmezetten, rutinos és katonás olvasóként odaülni és nekiállni, aztán érzéssel, ösztönből, csukott szemmel, az erőre hagyatkozva, ahogy Luke Skywalker dobja le a mindent eldöntő protonlövedéket a Halálcsillagra, miközben Darth Vader a vadászgépével éppen kipörög az űrbe, vagy ahogy Yoda emeli ki könnyedén az x-szárnyú vadászgépet a vízből a Dagobán. Szóval valahogy elkapni a fonalat, megmerítkezni a történetben – már megint itt tartunk: víz, beavatás, satöbbi –, a részévé válni, ha nem is bele nem írt, kívülálló szereplőjévé, de legalábbis olyan dimenzióátlépővé, aki hirtelen innen oda kerül, de minimum itt is van, meg ott is egy kicsit. Legalább kukkolni.
De nem.
Próbáltam, de mindhiába. Nem sikerült a hoppanálás. Lefejeltem a falat a kilenc és háromnegyedik vágánynál. Az átjáró lezárult.
Nem sikerült átlépni a hiperűrbe, beszart a hajtómű, Csuvi, add már azt a kibaszott villáskulcsot, leszarom, hogy ki beszél több mint hétmillió nyelvet és kommunikációs formát, nekem most ez az egy sem megy.
Most pedig itt ülök a kádban és elkezd lenni ez a világ.
Annyira banális, hogy nem tudom, mitől van most másképpen. De miért is nem tartom magától értetődőnek, hogy valójában semmi befolyásom nincs a folyamatra? A folyamatokra úgy általában. A kontrollküzdelem szánalmas utóvédharcai. Egy aprópénzzel működő szimulátorban ülök, tekergetem a kormányt, állítgatom a sebességváltót, taposom a gáz- és a fékpedált.
Vizes kézzel lapozom a könyvet, előtte próbálom a csempén végighúzni az ujjaimat, hátha attól szárazabbak lesznek, a siker mérsékelt, a törölköző meg távol van, nem fogok kimászni a kádból, nem akarok csinálni semmit, ami kizökkentene. Legfeljebb arra vagyok hajlandó, hogy a vízcsapot lábbal megpöcköljem, amikor a lefolyó résein távozó csekély vízmennyiség pótlását szükségesnek látom. Jóléti intézkedések.
Elhagytam a gravitációt, befelé levitálok a történetbe, távolodom az űrállomástól, ami lassan körbe-körbe forog, a háttérben nyálasan kéklik a Föld. Látom, ahogy az elszakadt köldökzsinórom lebeg a fém tartólemezhez rögzítve. A kameraképen egyre kisebb vagyok, integetek, hogy helló, semmi baj. Valami modern szimfonikus zene szól.
Végre elhagyom az inerciarendszert.
