A távolban egy templomtorony, a messzebb álló házaknak csak a teteje látszik innen, néhány toronydaru, tűzfalak. Belvárosi skyline. Budapest fölött az ég. Körben modernebb, három-négyemeletes épületek, műanyag nyílászárók, reluxákkal takart magánvalóságok. Néhol a redőnyökön át látszik a berendezés, az ablakokban a növények, íróasztal, száradó ruha, emberek sziluettjei. Bizonytalanul felmérhető személyes terek. Középen, a házak által bezárt négyszögben egy udvar, közepesen ápolt növénytakaróval, kitaposott gyeppel, fákkal, bokrokkal és padokkal, járólapokból kirakott körrel, amin most éppen egy összecsukott babakocsi hever, mintha valaki egyszerűen odahajította volna, mert már nem kellett.
Remélem, a gyereket megtartották.
Pár napja költöztem ide. Össze-vissza mászkálok a lakásban, fel és alá, mint a vadállat az új ketrecében, vagy mint az ősember a frissen megszerzett barlangban. Valami iszonyú ősi dolgozhat bennem, egyenesen a hüllőagyból, ami arra késztet, hogy bejárjam az új szálláshelyet, s ha körbe nem is hugyozom, az azért mégiscsak kell, hogy beérezzem, hogy átvegyem a hangulatát. Hogy megtudjam, mi van a ruhásszekrényen, az asztalon, az ágyon, a hűtőszekrényen és a könyvespolcon túl.
A papírdobozokat, amikben a könyveimet hoztam, még nem préseltem össze. Ott vannak a szoba közepén két kisebb kupacba tornyozva, üresen. Az átmenetiség emlékművei. Ha nem is Erwin Wurm-féle egyperces szobrok, de nem az örökkévalóságnak készültek, sőt, talán a jövő hétnek sem. Amíg állnak, jelzik, hogy itt valami elkezdődött, de még nem ért véget. Hogy éppen haladunk az időben. Közben pedig üresen állunk.
Az átmenetiség melankóliája.
Az egyik konvektor csöpög, a parketta egy helyen felpúposodott. Egy beázás után történhetett, olyan, mint egy organikus Hundertwasser-műalkotás, talán nem is kellene megcsináltatni, gondolom magamban, kifejezetten jól néz ki. Lehetne ez a fatalista lakáskultúra.
Az ablakokon még nincsenek függönyök. Úgy élek ebben a pillanatban, mint a hollandok, akikhez, állítólag – legalább is ezt mesélte egyszer egy barátom Amszterdamban –, azért lehet belátni, mert a régi időkben a férfiak mindig a tengeren voltak, a feleségek pedig így bizonyították erkölcsösségüket, mármint, hogy az ő életük, mai kifejezéssel, transzparens, nincs semmi rejtegetni- és titkolnivalójuk.
Ó, igen, a titkok.
A dobozokkal együtt elhoztam magammal a titkaimat is,
amikkel – nincs menekvés – itt és most, egymagamban kell szembenéznem. A titkok lassan gyűlnek, puhán rakódnak egymásra, rétegeket alkotnak, néhol a hazugságok kötőanyaga tartja össze őket. Később megkeményednek, abroncsként vagy páncélként feszülnek a valóságra. Végül is szép metaforája ennek a helyzetnek a függönyök nélküli lakás, mondom a reggeli fogmosás közben a tükörnek. Közben szinte megfulladok a röhögéstől, amikor rádöbbenek, hogy tényleg a tükörhöz beszélek. Szimbólum-túladagolásban fogok meghalni, ha ez így megy tovább.
Hagymát, retket és sajtot darabolok a konyhában a stilizált, bakelitlemez-formájú üveg vágódeszkán, a lábosban bécsi virsli, már napok óta vár rám a hűtőszekrényben, kint kora esti félhomály. Nyitok egy sört. Szemben, a redőny mögött egy férfi jár-kel, ha jól látom, őt is feladat elé állítja a téli vasárnap délután. Átszólnék neki, hogy helló, ön is azt érzi, amit én most. Hozzátehetném, hogy ugyanezt érzi még sok százmillió ember három-négy óra körül, amikor kezd elmenni a fény, amikor először kapcsoljuk fel a villanyt a szobákban, és amikor rájövünk, hogy a lényeget tekintve egyedül vagyunk. És ha értetlenül nézne – bár szinte kizárt, hogy ilyen távolságból, a redőnyön át lássam a tekintetét –, mondanám neki, hogy persze nem arra gondoltam, hogy ön ne lehetne boldog, ne lehetne például szerelmes, ne érezhetné magát jól mások társaságában időlegesen, akár éveken át, sőt, talán egy teljes életen keresztül, csak azt szerettem volna megjegyezni, hogy ilyenkor mégis az látszik magától értetődőnek, hogy bizonyos értelemben magunkban állunk. A férfi kifelé néz az ablakon, én meg figyelem, ahogy néz, isten bizony, nem vagyok kukkoló, de hát itt van velem szemben, közel, pár méter csak légvonalban.
Persze mi az, hogy közel? És mi az, hogy távol? The Moon is closer to the Sun, than I am to anyone, énekli Matthew Caws, vagyis, hogy a Hold közelebb van a Naphoz, mint én bárki máshoz, ráadásul, ha ez nem volna elég, még ott van az is, hogy a Nada Surf dalának címe 80 Windows. Ez az egyik legszebb szám, amit valaha halottam. Szikár és mégis sodró, érzelmes, de nem nyálas. A csávó arról énekel, hogy karácsony van, a szerelmével fekszenek az ágyban, ahonnan nyolcvan ablak látszik, és mindegyikben ugyanolyan karácsonyfa sziluettje rajzolódik ki. Válogatnak, hogy kinek melyik tetszik jobban. A lánynak az az otthon, ahol egy apa eszik a fiával, az énekesnek pedig az, ahol egy fényfüzért lát, mert az megnyugtatja. Érzem, hogy távol vagyok tőled, így megy ez, ezt énekli.
Eszembe jut egy lány, aki nagyon szerette a zenekart.
Egy irodában dugtunk egy bizonyos délutánon, az ajtót belülről kulcsra zártuk. Kint, pár méterre tőlünk ült a biztonsági őr, nem hallhatott semmit, úgyhogy csöndben maradtunk. Pár héttel korábban a Városligetben találkoztunk, a lány hívott oda, megunta már a bénázásomat. A Műjégpályán volt egy presszó billegő, zöld fémasztalokkal, oda ültünk be, hosszan beszélgettünk, de nem történt semmi. Aztán csak a legvégén, a troli megállójában adtam neki egy csókot, futtában. Na végre, még ennyit mondott, és felszállt. Nem lett köztünk semmi, vagyis csak az a későbbi, az is csak úgy sietősen, titokban, szinte véletlenül. De ez már nagyon rég volt, nem is érdekes.
Kenyeret vágok, előveszem a mustárt a hűtőből. Az erőset szeretem, abból szinte bármelyik fajtát. A szomszéd férfi közben eltűnt az ablakból. A telefonom csörög, a fiam hív, a mandalori fejvadászról beszélgetünk, aki magányosan járja az űrt. Valahol azt olvastam, hogy kéttrillió galaxis van az univerzumban. Az egy kettes és tizennyolc nulla. Ilyen szám nincs. Azt is hallottam, hogy még a legtisztább égbolton, mondjuk egy óceán közepén is csak a Tejútrendszert alkotó csillagok töredékét láthatjuk. Kinézek az ablakon, a délutánból finom, de megállíthatatlan átmenettel este lett. This is the way.
