![Gaiman univerzuma szüntelen hódolat a történetmondás gazdag öröksége előtt [Visszapillantó]](https://konyvesmagazin.hu/file/slides/3/32709/fe_580_320_konyves_honlap_cover_90.png "Neil Gaiman: Óceán az út végén (fotó: nrkbeta/Wikipedia)")
Gyerekkor
Az Óceán az út végén egy hazatéréssel indul: középkorú narrátorunk egy temetés miatt érkezik gyerekkora helyszínére, ahol körbejárva az ismerős tereket, fokozatosan eszébe jutnak azok a varázslatos és rémisztő események, amik hétévesen történtek vele. Eszébe jut Lettie Hempstock, a kislány, aki azt állította, hogy a házuk mögötti tavacska valójában egy óceán, a nagymamája, aki állítólag ott volt az univerzum keletkezésekor, a rém, amit egy opálbányász halála szabadít a világra, vagy az Éhmadarak, amik az emberi szívet is felfalnák.
“Imádom a gondolatot, hogy az életem végén az embereknek lesz egy teljesen nem-életrajzi gyűjteménye az életemről”
– viccelődött Gaiman a kötet Los Angeles-i bemutatóján, amikor szóba került, hogy a műveiben fel-felbukkannak elemek a saját életéből (akár az öltözködési ízlése is, aminek megfelelően az Álmok Fejedelme megjelenik a Sandmanben), az Óceán… viszont ezekhez képest sokkal mélyebben kötődik Gaiman gyerekkorához. Kezdve a kis főszereplővel, aki a szerzőt sokban emlékeztette önmagára, egészen addig, hogy a regényben olvasottakhoz hasonlóan, annak idején Gaiman apjának is ellopták az autóját, majd amikor előkerült, benne találták a tolvaj holttestét is.
A gyerekkor és annak feladatai Gaiman könyveiben emlékezetes témául szolgálnak. Limpár Ildikó mélyebben is elemezte, hogy a Coraline és A temető könyve hogyan reflektál élet és halál szimbolikájával a gyerekkorból a felnőttkorba átvezető, gyakran fájdalmas folyamat szükségességére. Az Óceán… ugyanakkor nem ezt a határmezsgyét, hanem az előtte és az utána régióit járja be. Megjelenik benne a varázslatot még meglátni képes gyerekkor (persze, ha van valaki, aki felnőttként is felismeri a varázslatot, az Gaiman), és az is, hogy a felnőtté válás, az (időbeli és térbeli) eltávolodás a gyerekkortól bizonyos értelemben utazás a tudatlanság felé, hiszen a felejtés elrejti előlünk azokat a gyerekkori eseményeket, köztük a traumákat, amik felnőttként megrémítenének minket. Erre utal a kötet mottója is Maurice Sendaktól, az Ahol a vadak várnak szerzőjétől: „Élénken emlékszem a gyerekkoromra... Rettenetes dolgokról volt tudomásom, de azzal is tisztában voltam, hogy a felnőttek nem tudhatják meg, hogy tudom. Csak megijednének.” Gaiman kifordítja a hagyományos elképzelést, ami szerint a gyerekkor az öntudatlan naivitás állapota,
nála a gyerekkori lencsénk éles, míg a felnőttkori homályos.
A kötet keserédes hangulatát részben az is fokozza, hogy Gaiman nem ad egyértelműen biztató feloldást arra a nagyon is valós helyzetre, hogy mennyire ki vannak szolgáltatva a gyerekek a felnőtteknek. A Coreline-nal vagy A temető könyvével szemben a főhős többnyire sodródik az eseményekkel, nem tudja kezébe venni az irányítást (hiszen kisgyerek). Hiába tanítják és bizonyítják be neki a Hempstockok, hogy a felnőttek nem mindig győzedelmeskednek a gyerekek felett, azért Lettie Hempstock mégiscsak egy varázserejű lény, aki az önfeláldozásával megmenti a kis barátját.
Mitológia
“Bárcsak lenne valami nagyon cool eredettörténetem, mint a Marvel-képregényekben: például amikor négyéves voltam, megharapott egy radioaktív mitológia. De az igazság csak annyi, hogy mindig szerettem a mitológiát, mindig vonzott, lenyűgözött engem. (...) És vonz a gondolat, hogy a mítoszok nemcsak sztorik voltak, nem irodalmi okokból léteztek, hanem azért, hogy leírják, megmagyarázzák nekünk a világ működését” – válaszolta Gaiman, mikor interjúnkban arról kérdeztük, vajon honnan ered ez a vonzódása, hiszen a munkáit sűrűn átszövik a mitikus és népmesei alakok, fordulatok, utalások.
Az Óceán… az első felnőtteknek szóló regénye volt a 2005-ös Anansi fiúk óta, ami az Amerikai istenek (2001) laza spinoffjaként az afrikai trickster isten, Anansi öröksége nyomába ered. Az Óceán… óta egy önálló prózakötete jelent meg, az Északi mitológia (2017), ami tulajdonképpen a verses és a próza Edda történeteinek újramesélése. Nem mintha az elmúlt években Gaiman pihent volna, elképesztő fordulatszámmal pörög, például nemrég mutatták be a forgatókönyvírói közreműködésével készült Good Omens második évadát, illetve nagy nehezen végül sikerült elkészíteni a Sandman feldolgozását (podcastben itt beszélgettünk róla). Az eredeti képregény szó szerint hemzseg a mitológiai és népmesei utalásoktól, áthallásoktól, szereplőktől. Mások mellett itt is feltűnik az indoeurópai gyökerű, majd az újpogány vallásokban annyira népszerű hármas istennő, a szűz-anya-banya, akivel/akikkel különböző variációiban találkozunk az Amerikai istenek, a Csillagpor vagy az Óceán… lapjain is.
A Hempstockok az út végén álló házban élnek, az ő kacsaúsztatójukról állítja Lettie, hogy valójában óceán. A három nő, a nagymama, az anya és a kislány (Lettie), a főhős/narrátor védelmezője és barátja, és nemcsak kozmikus és transzcendens tudással rendelkeznek, hanem barátságról, bátorságról is tanítják a kisfiút. A Hempstock család egészen kiskorától kíséri Gaimant, és felbukkannak más regényeiben is. Az utca és a ház végében álló ház konkrétan az ő gyerekkorából származik,
a kilencéves Neil elragadtatottan vette tudomásul, hogy már abban az 1086-os, kétkötetes Domesday Bookban is említik a farmot,
amiben a középkori lakosságot és birtokokat írták össze. Az jutott eszébe, milyen érdekes lenne, ha ugyanazok élnének ott, mint ezer évvel azelőtt, majd a gondolat vele maradt, és kamaszkorában elnevezte a képzeletbeli családot Hempstocknak. Sokáig azt hitte, hogy ír majd róluk egy önálló történetet, ez viszont (egyelőre) nem valósult meg, helyette többük feltűnt a különböző könyveiben: Daisy Hempstock a Csillagporban, Liza Hempstock A temető könyvében.
Olvasás
Az Óceán… a hazatérés mellett egy elég rossz születésnap felidézésével kezdődik: narrátorunk betöltötte a hetet, de senki sem ment el a zsúrra megünnepelni, hiszen nem voltak barátai, ő pedig ahelyett, hogy játszott vagy sütizett volna, felvitte a szobájába a frissen kapott Narnia-összest és beletemetkezett az olvasásba. Ez itt újabb közvetlen kapcsolat Gaimannel, aki négyéves kora óta olvas, és ha különösen jól viselkedett, akkor az anyja rendelt neki egy könyvet a helyi könyvesboltból, amiért egy hónap múlva el is mentek. Gyerekkori kedvencei között szerepelt A Gyűrűk Ura, az Alice Csodaországban és a Batman-képregények - valamint a Narnia-sorozat, amit a narrátorhoz hasonlóan hétévesen kapott.
Olvasásról, kedvenc könyveiről és szerzőiről, valamint íróvá válásáról is mesélt a Guardiannek Neil Gaiman, többek között a Sandman, a Csillagpor, az Amerikai istenek szerzője.
Gaiman gyerekként elkötelezett könyvmoly volt, az Alice-t például annyiszor olvasta, hogy már kívülről tudta, A Gyűrűk Uráról pedig azt mesélte, hogy a háromból csupán az első két kötet volt meg a könyvtárban, amit újra meg újra kikölcsönzött, mígnem egy iskolai elismerésnek köszönhetően meg tudta szerezni a befejező részt is.
Érthető módon Gaiman támogatja, hogy a gyerekek minél többfélét olvashassanak, a saját kedvük szerint. “Nem gondolom, hogy létezne rossz könyv a gyerekek számára” – mondta 2013-ban egy, a könyvtárak jövőjéről szóló rendezvényen. Véleménye szerint a jószándékú felnőttek azzal, hogy kiveszik a gyerekek kezéből azt, amit olvasni szeretnének (például a képregényeket), és értékes, de unalmas köteteket adnak helyette, csak azt érik el, hogy felnő egy nemzedék, ami azt hiszi majd, hogy az olvasás "béna és kellemetlen" időtöltés.
Határtalan világok
“Gyerekként meg voltam győződve róla, hogy a világ, amiben élek, félig mitológiai hely”
– mesélte Gaiman, így egyáltalán nem meglepő, hogy a határátlépés, a világok közti határok elmosódása, sőt, a határok nem létezése fundamentális eleme a műveinek. A világai közötti kapuk lehetnek fizikai tárgyak (egy fal - Csillagpor; egy folyosóra nyíló ajtó - Coraline) vagy akár személyek is (mint a Soseholban Ajtó), viszont láthatóan akkor érzi magát igazán elemében, amikor arról mesél, mekkora tévedés azt hinnünk, hogy a mitikus az emberek által valóságnak nevezett régiótól különálló, fiktív lenne (teszi ezt a Sandmanben, az Amerikai istenekben, az Óceánban és persze novellák sorában is).
Nála az emberi elme teremtő képessége nyomán mitikus alakok megtestesült sora járul hozzá a léttapasztalatunk teljességéhez
– részben emlékeztetőként, hogy folyamatosan formáljuk a világot magunk körül és nem vagyunk függetlenek az előttünk járó generációk hiedelmeitől és világmagyarázataitól. Gaiman univerzuma így nemcsak pazarul kreatív ötletek tárháza, hanem egy nagy mesélő szűnni nem akaró hódolata is az emberi történeteink és a történetmondás gazdag és egyetemes öröksége előtt.
