Gaiman legkorábbi olvasmányélménye kapcsán elmesélte, hogy amikor kisfiú volt, ha különösen jól viselkedett, az anyja rendelt neki egy könyvet a helyi könyvesbolttól, amiért egy hónap múlva el is mentek. Az egyik kötet, amire élénken emlékszik, A hamelni patkányfogó, ami kapcsán kis érdekesség, hogy nemrég írtunk róla, hogy egy másik popkulturális legendát, Alan Moore-t is ez mozgatta meg gyerekkorában:
Hét-nyolcévesen a Narnia-könyvek voltak Gaiman kedvencei, szeretett volna bennük élni. Tízévesen viszont már A Gyűrűk Urát szerette a legjobban:
“Nemcsak arról voltam meggyőződve, hogy ez a legjobb könyv, amit valaha írtak, hanem arról is, hogy ennél jobbat nem is fognak.”
Mivel az iskolájában csak az első két kötet volt meg, sokáig nem tudta, hogyan végződnek a kalandok Középföldén. Viszont amikor elnyerte az iskola díját angolból (ez valamilyen irodalmi-nyelvtani díj lehetett - a szerk.), A király visszatér című kötetet kérte jutalmul.
Tinédzserként aztán Roger Zelazny könyvei voltak rá sorsfordító hatással (A Fény Ura és a Creatures of Light and Darkness): “Addigra már írni akartam, de Zelazny tette bizonyossá.”
22 éves koráig viszont még mindig csak álmodozott erről, ám akkor találkozott Harlan Ellison Count the Clock that Tells the Time című novellájával a Shatterday című kötetben. A történet az elvesztegetett időről szólt, és Gaiman elevenére tapintott.
“Úgy gondoltam, jobb megpróbálni és kudarcot vallani, mint meg se próbálni és hagyni, hogy csak teljen-múljon az idő.”
Ugyan az egyértelmű, hogy Gaiman kiskorától falta a könyveket, volt olyan szerző, illetve könyv, amit ő is csak később, felnőttként fedezett fel magának. Charles Dickens A puszta ház című regényét például a késő negyvenes éveiben olvasta: “Mély szerelembe estem a könyvvel - a cselekmény építkezésével, a prózával, a technikákkal -, és a gyerekkori szeretet után újra felfedeztem magamnak Dickenst.”
A teljes cikket itt tudod elolvasni. Interjúnkat Gaimannel itt találod:
