Az irodalmi, rádiós, tévés és mozifilmes területen is tevékeny, műveiben saját mítoszokat teremtő, a fantasy egyik legmeghatározóbb hangjának számító, rocksztár külsejű és népszerűségű Neil Gaimennek most jelenik meg első felnőtteknek szóló regénye a 2005-ös Anansi fiúk óta. Az Óceán az út végén egy kisfiú története, aki egy opálbányász öngyilkossága által elindított természetfeletti események megkapó és félelmetes forgatagába keveredik három rejtélyes és nagyhatalmú nő társaságában, egy magányos, erődbeli házikó környékén.
A könyvvel Gaiman néhány kedvenc, gyakran visszatérő motívumát, a „valódi” és az azon túli világ összefolyását, az emlékek és a történetek természetét, a gyermeki ártatlanságot, a jó és a rossz konfliktusát helyezi egyszerre csodálatos és rettenetes kontextusba. A szerzőnek, akivel hat éve nem készült interjú Magyarországon, emailben küldtük el a kérdéseinket, válaszait pedig mikrofonba mondva, sajátos, bő egy évtizedes amerikai tartózkodása után is szép brites kiejtésével kaptuk vissza. Mesél a világ szépségeiről és rútságairól, a mitológiák szerepéről, a rajongókkal való kapcsolatáról, arról, hogy létezik-e „definitív” Neil Gaiman regény, hogy mit jelent neki az új könyve, és hogyan tud ilyen sok és sokféle médiumban dolgozni.
Mint sok műve, az Óceán az út végén esetében is a főhős „valódi” világa része egy nagyobb világnak, ami csodálatos és rettenetes egyszerre. Miért preferálja ilyen egyértelműen azt a fajta fantasyt, ami erősen kötődik a valósághoz?
Nem tudom, mikor kisfiú voltam, és arról álmodoztam, hogy író leszek, úgy gondoltam, vagy olyasvalaki leszek, mint J.R.R. Tolkien, vagy olyasvalaki, mint Larry Niven, és az űr mélységében játszódó hard sci-fit, vagy fantasy világokba helyezett fantasy sztorikat írok majd. Most pedig nyilván nem csinálom egyiket sem. Valahogy vonzódom a valósághoz, és őszintén nem tudom, hogy miért, de így van.
KAPCSOLÓDÓ ANYAGOK
"Az Óceán az út végén egy már sokat bizonyított, nagyszerű író lenyűgöző, dupla katarzisba kulminálódó, egyszerre nagyon szép és nagyon szomorú munkája. Varázslat" - írtuk könyvkritikánkban
Az Óceán az út végén sokkal személyesebbnek, intimebbnek tűnik, mint bármi, amit korábban írt. Lehet, hogy ez a „definitív Neil Gaiman regény”, benne egy nagy adaggal a saját gyerekkorából, néhány kedvenc témájának újbóli felvetésével?
Nem tudom, létezhet-e olyan, hogy „definitív Neil Gaiman regény”. Egyeseknek valószínűleg az Amerikai istenek lesz a „definitív Neil Gaiman regény”, de az biztos, hogy ez a mostani a legszemélyesebb és legintimebb könyvem, amit valaha írtam. Jól látja, hogy benne van a gyermekkorom, azon kívül pedig az a mindenféle furcsaság, ami hajlamos beszivárogni a Neil Gaiman-könyvekbe. De nem hinném, hogy ez a regény „definitív” – úgy képzelem, hogy ha majd egyszer összerakjuk az összes sztorit, amit valaha írtam, akkor talán képezni fognak egy kört, kijön belőlük egy nagy, definitív sztorit. Addig is, ez csak a legszemélyesebb könyvem – és talán a kedvencem.
Az Óceán az út végént úgy hirdetik, mint felnőtteknek szóló könyvet, és valóban tele van felnőtt témákkal, helyenként pedig igen rémisztő és horrorisztikus, ugyanakkor néha egy csodákkal teli gyermekkönyv benyomását kelti. Az volt a cél ezzel, hogy felélessze a gyermeket az olvasóban?
Nem hiszem, hogy csak mert valaki felnőtt, fel kell adnia azon dolgok élvezetét, amik kisgyerekként elvarázsolták, és amikről álmodozott. És úgy gondolom, hogy ezeknek is helyük van egy történetben. Ha olyan szemszögből nézzük az univerzumot, ha olyan képet festünk róla, hogy csak horror, félelem és rémálom van benne, akkor az téves és hiányos, mert a világ éppúgy tele van csodával, varázslattal és ártatlansággal is. Én pedig próbálom mindet belerakni. Olyan ez, mint egy gyerekkönyv, ami egy felnőtteknek szóló könyvben rejti el magát. De ahogy mondja, felnőtteknek szól, nem gyerekeknek.
Az Amerikai istenek olyan benyomást tesz, ahogy megragadja a modern USA zeitgestjét, mint egy Nagy Amerikai Regény. Így gondolt rá írás közben?
Nem, úgy gondoltam rá, mint a Nagy Bevándorló Regényre. Azt hiszem, amerikainak kell lenned, hogy megírd a Nagy Amerikai Regényt. Én azt írtam meg, hogy mit látsz, amikor megérkezel Amerikába, és hogy az az Amerika, amit az amerikaiak látnak, miért más, mint az Amerika, amit a bevándorlók látnak, bárhonnan is jönnek.
Sok műve legendákkal és népmesékkel van átszőve, és egyfajta saját mitológiát teremt velük a modern kor számára. Honnan jön ez a vonzódása a mitológiához, miért ilyen fontos?
Bárcsak tudnám. Bárcsak lenne valami nagyon cool eredettörténetem, mint a Marvel képregényekben: például amikor négyéves voltam, megharapott egy radioaktív mitológia. De az igazság csak annyi, hogy mindig szerettem a mitológiát, mindig vonzott, lenyűgözött engem. Emlékszem, amikor kisfiúként felfedeztem magamnak a norvég isteneket, vagy az ősi Egyiptom mítoszát Roger Lancelyn Green könyvein keresztül, egyszerűen imádtam őket. Az egyiptomi istenek olyan különösnek tűntek. És vonz a gondolat, hogy a mítoszok nemcsak sztorik voltak, nem irodalmi okokból léteztek, hanem azért, hogy leírják, megmagyarázzák nekünk a világ működését.
Mit gondol, miért bűvölik el az embereket az új mitológiák, mi az értelme, a célja a régi mitológiáknak és az újak teremtésének a mai világban?
Azt hiszem, az emberek meg akarják érteni a világot, azt akarják, hogy legyen célja, értelme. És amint megpróbálják megmagyarázni a világot, és értelmet adni neki, máris mitológiát teremtenek. Mindazok a gyönyörű „igaz” történetek, amik valaki barátjának a barátjával estek meg, mondjuk, hogy tinédzserek szexelni akartak, és valami szörnyű történt velük, vagy, hogy valaki vett egy autót, és egy holttest volt a csomagtartójában, és társai, ezek mind történetek arról, hogy milyennek kellene lennie a világnak. És azt hiszem, ha valamik, akkor ezek a városi legendák a legjobb modern mitológiák.
Ír képregényeket, regényeket, novellákat, mozi- és tévésorozatokat. Mint történetmesélő, miben látja a különbséget a médiumok között, hogyan dönti el, hogy az aktuális ötletét melyik formában valósítja meg? Vannak olyan sztorik, amiket egy adott médium keretein belül akart megírni, de végül máshogy alakultak a dolgok?
Ó, igen. Sokszor tévedek. Sok történetet írok sok médiumba, és néha hibázok. Az új könyvemről, az Óceán az út végénről azt hittem, novella lesz. Nem is tudom, meg mertem volna-e írni, ha tudtam volna, hogy regény lesz belőle. Csak elkezdtem írni a könyvet mint novellát, egy gyerekről, egy öngyilkosságról és három nőről, akik az út végén laknak, de sosem ért véget. Mire befejeztem, már regény volt. Azt hiszem, történetmesélési szempontból az a különbség a médiumok közt, hogy milyen módon akarok hatással lenni a befogadóra. Az emberek nem úgy fognak hozzá egy könyv olvasásához, ahogy egy rádiójátékot hallgatnak, nem azért ülnek be egy színházi előadásra, hogy ugyanabban az élményben legyen részük, mint a moziban, vagy egy verset olvasva. Szóval, próbálom megtalálni azokat a dolgokat, amikben az adott médium a legjobb, hogy azok segítségével adjam át a közönségnek mindazt, amiben az adott sztori a legjobb.
Nem zavaró néha, hogy több médiumban is benne van? Például amikor regényt ír, nem kezd el közben azon gondolkodni, hogy festene mondjuk mozifilmként?
Nem. Tényleg nem. Mert ha filmként akarnám megírni, akkor filmként írnám meg. Akkor egy eredeti forgatókönyvet írnék. Például egy regény esetében az izgat, hogy mik ennek a formátumnak a hatásai, mik azok, amiket csak egy regényben tudok megcsinálni. Az a nagyszerű az Óceán az út végén-ben, hogy leírhatom benne a leírhatatlant. És ez csodálatos.
Ha már a különböző médiumokról beszélünk, melyik a kedvence, és miért?
Azt hiszem, a rádiójáték a kedvencem, mert megvan benne a dráma minden ereje, mégis az egész a fejekben játszódik le. És gyorsan meg lehet írni őket, pár nap alatt megvannak, míg egy filmet egy évbe is beletelhet elkészíteni.
Mi a véleménye arról, hogy a képregények egyre jobban elismertek, és egyre nagyobb részét képezik a mainstreamnek? Ön a Sandmannel nagyban hozzájárult az amerikai képregényekről kialakult gondolkodásmód megváltoztatásához.
Az a véleményem, hogy ez nagyszerű. Emlékszem, amikor még fiatal újságíróként, még azelőtt, hogy megírtam volna az első képregényeimet, felhívtam a szerkesztőmet, és mondtam neki, hogy itt van a Maus Art Spiegelmantől, a The Dark Knight Returns Frank Millertől, a Watchmen Alan Moore-tól, és én tudnék beszélni mindegyikükkel, hadd írjak egy cikket erről az egészről, ami itt és most történik, 1985-ben, mert ez hihetetlenül jó. És a szerkesztő visszahívott, és azt mondta, hogy 8 hónapja írtak egy cikket az angol képregénykarakterről, Desperate Danről az 50. évfordulója kapcsán, miért akarnának még egy cikket képregényes témában? Szóval, szeretem azt gondolni, hogy azóta megváltoztak a dolgok.
Találkozik néha olyan sztorikkal, amiket a témáik miatt közel érez magához, és azt kívánja, bárcsak maga írta volna őket? Pl., olvasva Mike Carey Unwrittenjét vagy megnézve Guillermo Del Torótól A faun labirintusát, az jutott eszembe, hogy a Gaiman-életműbe is szépen passzolnának.
Abszolút, különösen A faun labirintusa, ami mintha csak az én fejemből pattant volna elő, legalább annyira, amennyire Guillermóéból. Amikor láttam a filmet, éreztem valami hatalmas kötődést hozzá, és bár erre nem is gondoltam, amíg el nem olvastam a kérdést, de valószínűleg ez az a film, ami a legközelebb áll az Óceán az út végénhez, hiszen ez is egy gyerektörténet, becsomagolva egy sokkal nagyobb, sötétebb sztoriba.
Graham Greene mondta: „Egy történetnek nincs kezdete vagy vége: az ember a tapasztalataiból kiindulva önkényesen választ egy pillanatot, amiből elindul vagy előre, vagy visszafelé.” Befejezi valaha igazán a történeteit, vagy a fejében mindig tovább folytatódnak?
Nagyjából befejezem őket. Sokszor elgondolkodom, mi történik később, vagy mi történt korábban, vagy néha, mint a Temető könyve esetében, azon gondolkodom, mi történik közben. És akkor vissza akarok menni, és írni egy újabb könyvet, de aztán általában másfelé kalandoznak a gondolataim.
Nagyon nyílt kapcsolatot ápol a rajongóival, válaszol a kérdéseikre twitteren, tumblron, blogol. Ez „csak” jófejség, vagy úgy gondolja, hogy mindez része annak, hogy valaki a mai világban történetmesélő legyen?
Nem, ez csak én vagyok, nem hiszem, hogy bármilyen történetmesélőnek rajtam kívül bármiféle kötelessége lenne twitteren vagy tumblron lógni, vagy blogolni, sőt, őszintén szólva, nem hiszem, hogy nekem kötelességem, egyszerűen azért csinálom, mert élvezem. Ha már nem fogom élvezni, akkor abbahagyom. A történetmesélőnek nincs semmiféle kötelessége azon kívül, hogy elmesélje a történeteket, amiket el kell mesélnie.
