Hogyan ér össze a gyerekkor és a görög hitvilág? Miképp határozza meg a test a tapasztalatot? Hogyan szülheti meg valaki a saját anyját? Izgalmas és helyenként megdöbbentő gondolatokban merülhettek el április 10-én azok, akik ellátogattak Seres Lili Hanna és Szabó Imola Julianna közös kötetbemutatójára a Tavaszi Margó Irodalmi Fesztiválon. Bár nem gyakori, jelen esetben a páros bemutató mégis érdekes párhuzamokat rajzolt ki a két kötet között, amit a felolvasott versek összecsengése csak tovább növelt. A két szerzőt Schein Gábor író, költő, irodalomtörténész kérdezte.
Szülőváros és könyvtest
A beszélgetés elején mindkét szövegvilág alapjaiba betekintést kaphattunk. Seres Lili Hanna kötete – mint ahogy már az Istenek a körfolyosón cím is utal rá – a görög istenek karaktereit használja fel a világának megteremtésére, miközben az egyes versek Budapesten, azon belül is Erzsébetvárosban játszódnak, főleg gyerekek történeteit elmesélve. Schein kérdésére, hogy miért éppen a görögség, pedig egy igen izgalmas válasz érkezett.
Seres a kötet első versét még 2022-ben írta, az inspirációt pedig James Joyce Ulysses és Borbély Szilárd Bukolikatájban című kötetei adták, amiket párhuzamosan olvasott a szerző. Ekkor döbbent rá arra, hogy mennyire sok potenciál van a város és az istenek témájában, arról nem is beszélve, hogy már régóta meg akarta énekelni lakhelyét:
„Már gyerekként is vágytam arra, hogy Erzsébetvárost mesében írjam meg.”
Ez pedig ebben a kötetben jól ki is tudott bontakozni, ugyanis a karakterek, a környezet (város) és a gyerekkori élmények kölcsönösen kezdték el egymást értelmezni, ezzel pedig egy sajátos világ született. Seres számára cél is volt, hogy saját élményekből dolgozzon, de ne alanyi lírát írjon, hanem hagyja kibontakozni magát a szöveget.
Szabó Imola Julianna esetében nem a kifelé, környezetre való figyelés dominált, hanem inkább a belső folyamatok, kevésbé megfogható absztrakciók leírására, megértésére. Schein találó módon úgy fogalmazott, hogy a kötet a „takarások és megmutatások” formáját ölti, amelyben a rengeteg kollázs, illusztráció, asszociációs képzettársítások egy komplex egészet rajzolnak ki.
Szabó szerint a könyv maga olyan, mint egy test, amelyben nemcsak az írott nyelv képes jelentéseket közvetíteni, hanem az egyes illusztrációk – festmények, fotók, rajzok stb. – mintegy másik nyelvi síkként képviselve a megszólalást. Ezzel pedig sok réteg épül egymásra, amely számára is egy kint-bent játékot jelentett, amely sok energiát igényelt:
„Folyamatos belső munka, hogy mit engedek láttatni magamból”.
Hazatalálás, anyaság, születés
Seres kötetével kapcsolatban Schein egy érdekes párhuzamra mutatott rá: James Joyce emigrációban írta a híres regényét, és a Bukolikatájban alapjául szolgáló Walter Benjamin Berlini gyerekkor a századforduló táján című kötete is hasonló formában jött létre.
Seres esetében is hasonló folyamat játszódott le a kötet írásakor, ugyanis akkor jött csak rá, hogy mennyire meghatározó számára Erzsébetváros, amikor elköltözött onnan. Ehhez kapcsolódóan pedig azt is felidézte, hogy számára korábban fejtörést okozott az a kérdés, hogy mit jelent a város és identitás kapcsolata, hiszen a budapesti vagy kerületi identitás talán nem annyira egyértelmű, mintha valaki vidékről érkezik a nagyvárosba.
A versek keletkezése alatt az Erzsébetvároshoz való visszataláláson túl a gyerekkorát is (újra) felfedezte. Meglátásában mindig az első kötetnél van az, hogy egy szerző megmutatja, „honnan is érkezik”, viszont nála ez elmaradt. Egészen eddig:
A második kötetemmel kezdtem el kapcsolódni a gyerekkoromhoz.”
Az újra való kapcsolódás Szabó esetében is előjött, viszont teljesen más viszonylatban. Számára Kivétel a nincs versei a városból való kiköltözéssel születtek meg, ugyanis a szemléletmódja és a lírai nyelve is megváltozott abban a pillanatban, ahogy elhagyta a várost. Viszont ezt nem idilli módon kell elképzelni, mert neki is sok időbe telt megszokni, hogy a nagyvárosi zaj helyett csend van. Ez pedig egy hosszú tanulási folyamat volt, de a kötettel elérkezett egy nyugvópontra.
A kötet másik érdekes tapasztalata Szabó anyasághoz való viszonya. A kötetben többször megjelenik a meddőség, szülés és anyaság témája, központi szerepet kap a test és annak tapasztalata. Schein szerint itt egyértelműen nem trendről van szó, hanem valami mélyreható meglátással, amelyben a test kibontakozik a lírában.
Mint az hamar ki is derül, Szabó számára az anyaság kulcskérdés:
Nekem soha nem volt valójában anyám. De nagyon hamar lettem anya”.
Bár gyerekként nehéz sorsa volt, az anyasággal rögtön úgy érezte, hogy megtalálta magát. Ez pedig egy összetett kérdést rajzolt ki: Szabó számára egyszerre van jelen ebben a gondolatban a saját anyja hiánya, az anyaságának teljessége és az is, hogy 38 éves korában megtámadta egy betegség, ami veszélybe sodorta a méhét.
Utóbbi sok kérdést felvetett benne, a nőiség fogalma és a gyász megélése is előtérbe került, végül mégis rádöbbent valamire:
Rájöttem, hogy ez a saját történetem az anyámmal. És azt is megértettem, hogy nem vagyok egyedül”.
Így ennek a tapasztalatnak a kérdései, mint például „tudunk-e a saját anyánkká válni” vagy „megszülhetjük-e saját magunkat” természetesen épültek bele a versekbe, megmutatva ennek a belső folyamatnak a teljes egészét.
Máskülönben nincs értelme
Bár Schein már az elején felhívta a figyelmet arra, hogy a két kötet nagyon különbözik egymástól, és néhány helyen összeérnek, szerinte nem ezek a kapcsolatok adják igazán a két kötet érdemét. A felhívástól függetlenül viszont több szálon kapcsolódtak össze a szerzők, mint azt talán bárki is várta volna. A bemutató vége felé ilyen tapasztalat volt például a magabiztosság és a saját hang megtalálása, formálása, amely mindkettejükben organikusan jött elő kötetek készítésekor.
Seres esetében ez a Phd-képzés elvégzésével párhuzamosan alakult, ahol nem mellesleg Schein az egyik oktatója volt, aki úgy emlékezett vissza, hogy az évek során a félénkség egyre jobban eltűnni látszott, és előjött valami autentikus, erős és magabiztos hang.
Ez pedig természetesen az akadémiai karrieren túl a verseknél is előjött. A szerző úgy emlékezett vissza, hogy a doktori disszertáció és a kötet írása között sok párhuzam alakult ki, akár témáról, akár módszerekről van szó, de végül megértette, hogy hol kell lekerekíteni az anyagot. A kötet esetében pedig kiemelte szerkesztőjét, Szenderák Bencét, aki nélkül nem alakult volna ilyen jól a kötete:
Amikor először küldött nekem vissza Szenderák Bence egy adag verset, amit átnézett, akkor első körben alig mertem megnyitni. Arra számítottam, hogy elutasítás lesz, ezzel a versekkel nem lehet dolgozni. De nem így volt”.
Ez pedig csak még nagyobb löketett adott neki ahhoz, hogy elmélyedjen és kiteljesedjen ezekben a versekben.
Szabó is hasonló tapasztalatról számolt be, bár nála sokkal inkább egy forma- és nyelvkeresés jellemezte a magabiztosság kérdését. Sok mindenben kipróbálta magát, míg végül eljutott oda, ahol most van ezzel a kötettel.
„Rengeteg bújócskázás volt” – fogalmazott, és kitért arra is, hogy ebben ott volt a félelem és próbálkozás is, amely az új kötettel teljesen átalakult benne:
Megpróbáltam sok évig elrejtőzni. Úgy éreztem 40 felett, ha nem engedem ki azt a hangot, ami bennem van, akkor miért csinálom ezt az egészet?”
Szerinte épp itt volt az ideje annak, hogy a saját hangján szólaljon meg, nem törődve azzal, hogy mások mit gondolnak. Mert már ha csak egy valakinek képes ezekkel a szövegekkel hangot adni, akkor megérte az egész.
Fotó: Nagy Attila, Kováts Zsófi
