Kemény Lili első verseskötete, a Madaram 14 éve jelent meg, a Petri-díj után, 17 éves volt akkor, és ahogy a szerző írja:
“Lili, ha rászarnál a papírra, az is jobb lenne, mint ezeké”.
Most 31 éves, megírta az első prózakötetét, amiben sokat beszél arról, hogy alkotóként semmit nem csinál végig.
A su\curesale kiadónál megjelenő Nem című regényét szerencsére végicsinálta: választott műfaja, az önéletírás személyes történetként indul, végül egy közösségi, politikai tragédiában oldódik fel, a kettő között, a húszas éveiben meg végigmegy mindenen, ami az önmegismeréshez szükséges, beleértve a Másik megismerését is.
Ez a könyv nem politizál, miközben minden elemében politikus: a női szerepmintáktól, a társadalmi működésen át az alkotótársadalom felelősségvállalásáig sok mindenről beszél. Nagyon sűrű regény, rengeteg izgalmas nézőponttal és részlettel, amit képtelenség most feldolgozni.
Kemény Lili párhuzamos történetei
A Kemény Lili nevű elbeszélőt fiatal korától kezdve mindenki szupertehetségesnek tartja, a szűkebb családi vagy iskolai környezet is fejet hajtva támogatja. Számára ez gyanús.
Később megismerkedik Sipos Balázzsal, akivel az olvasás erotikus aktussá válik, mármint a szó szoros értelmében örömöt okoz, végül az elmélet mindent felszámol, ami két ember között erotikus, szexuális. Ekkor lép a képbe a D. nevű színészfiú, és alakul ki egy szerelmi háromszög vele, Balázzsal és Lilivel.
De ez mind semmi, mert amikor ez a fiú kilép a képből, jön a szupertehetséges színészfiú, aki annak ellenére nagyon könnyen azonosítható a színház- és filmrajongóknak, hogy a regényben álnéven szerepel Mikes nevű srác (vajon szerzői oldalról mit véd ez? Nem árulom el, de nem csodálkoznék, ha ez önálló életet élne a sajtóban).
Nyelvek, gondolkodások, érzelmek, kultúrák találkoznak, de leginkább két test, amik vadul egymásnak esnek, beekizve, bespeedezve vagy bebélyegezve.
Balázs és Lili hiába szeretik egymást és élnek együtt, kialakul egy párhuzamos kapcsolat a Mikes és Lili között, akik szintén szeretik egymást és együtt élnek.
A szereplők a nagyon szűken értett kulturális térben ismertek, sőt ismerősek, de az olvasmányélményből semmit nem vesz el, ha nem olvastuk vagy beszélgettünk velük rendezvényeken vagy az Úri Muriban. Ennek a háromszögnek a dinamikája, illetve az erről történő reflexió döbbenetes tempót ad az elbeszélésnek: a két tök különböző férfi ingergazdag környezetében megmutatkozik az elbeszélőnk valódi arca, konfliktusai, érzései és egzisztenciális problémái.
Ez a hordozórakéta szállítja az egyébként ennél a hármasnál sokkal érdekesebb kérdéseket arról, hogy mihez kezdhet magával egy egyetemista, aki a világot jött leírni és megváltani.
A Nem című regény egy ideig felnövéstörténetként olvastatja magát, majd kiderül, hogy ilyen önéletírást senki nem akar magának.
Három izgalmas rétege van a cselekménynek:
- Az alkotó én története: a gyanús, az áttörést váró támogató közeg teljes leépítése, hogy megtalálja az elvárásoktól és megfelelési kényszerektől mentes megszólalást. Ez így leírva nem túl izgalmas, pedig a legjobb része a sztorinak, ahogy egy fiatal nő saját világot alakít ki: őszintén, kegyetlenül, önmagát sem kímélve.
- A szerelmi háromszög története: mit kezdesz azzal, hogy megtalálod életed (intellektuálisan vonzó) párját, Balázst, a másik feledet, de párhuzamosan belefutsz életed szerelmébe is, Mikesbe, aki kreativitásával és szexualitásával lesz a másik feled? Hogy oldod meg, hogy ezt egyszerre tudd működtetni? És hova tűnsz ebben a háromszögben?
- A társadalmi-politikai szál: milyen belépni egy intézményi hagyományba, ami bár nem tökéletes, reformra szorul, a hatalom mégis elveszi a közösségedtől és a kultúrától? Hogyan válhat a személyes közösségi üggyé, és fordítva? A Színház- és Filmművészeti Egyetem tragikus története belülről, az egyetemfoglalás a Vas utcai dohányzóból elmesélve.
Ezek a szálak természetesen át-átszövik egymást, csak érdemes szembenézni azzal, hogy ez az önéletírás tényleg rendkívül sűrű és izgalmas, és még nem beszéltünk azokról a szövegekről, amik a fentiek miatt megjelennek: bemutatja, hogy készül egy előadás (a sajátja vagy Mikes nevű szerelméé), hogyan dolgozik Lili Máté Gáborral, a Katona József Színház igazgatójával, hogyan fordítják David Foster Wallace Végtelen tréfa című regényét párjával, Sipos Balázzsal, hogyan válik a mindennapok részévé Lacan vagy Freud.
Kemény Lili megteremti Kemény Lilit
A szerző dolgozik az olvasó voeyeur-tekintetével, bepillantást enged mindenbe, de tényleg mindenbe (szex, drog, pletykák, kibeszélések és fordítási kérdések), ami talán túl sok is, de ennek a regénynek ez a lényege: mindent vagy semmit.
Kemény Lili 400 oldalon vezet be minket gondolkodásába és élettörténetébe, darabokra szedi bukásait, lustaságát, sznobizmusát, döntéseit és kihagyott lehetőségeit. Szétverné a buborékját, hogy a helyére egy nagyon hasonlót építsen, ami csak az övé.Esszéfutamok, színes tripek, elhalt forgatókönyvek – minden van.
Viszont ezzel párhuzamosan ez a szétszedés valami újnak a megteremtése, a szerzőé, aki a regénybeli Kemény Lilivel szemben létrehoz valamit: egy elbeszélhető életet.
A Nemben Kemény Lili elvégzi az SZFE-t, beiratkozik a doktorira, de valahogy nem válik alkotóvá. Hosszan ismerteti a film- és színházi terveit, és ezekkel együtt a bukásokhoz vezető utakat is. Semmi nagyszerű nincs ezekben a történetekben, amik rendre úgy végződnek, hogy Lili az elit művészképző kívülről szabadnak tűnő, mégis levegőtlen, torz buborékjában az elbeszélés lehetőségeit keresi.
Nem tud kiszabadulni az önreflexió fogságából, túlolvasott, túlérzékeny, túlszorongó szereplőként keresi azt a pozíciót, ahonnan érvényeset tud állítani, de ezeket az állításait fel is számolja. A regény cselekményében Lili nem válik alkotóvá, rendre elbukik, viszont a regény megjelenése elhozza a szerző alkotóvá válását.
A fordítás végtelen, de nem tréfa
A regény kimaxolja az önéletírást. A tágabb nyilvánosságban a szereplők közül az apa, a korszakos költő, Kemény István, illetve Lili testvére, a költő, prózaíró, slammer, forgatókönyvíró Zsófi jól ismertek. De ők sem olyan fontosak az elbeszélés szempontjából, mint a színházrendezőként végzett, irodalom- és filozófiaelméleti munkáiról ismert Sipos Balázs, akivel együtt fordították le David Foster Wallace felfoghatatlan nagyregényét, a Végtelen tréfát, ami 2018-as magyar megjelenésekor az év könyve volt nálunk. Egyébként közösen adtak tanácsot a nagyregény olvasásához.
Balázs és Lili egy reptéren megvették a Rolling Stone magazin David Foster Wallace-szal foglalkozó számát, elolvasták az Infinite Jest című regényt, majd elkezdték fordítani.
Ez a fordítás sok szempontból szerelem-metafora: a szöveggel töltött idő közös utat, célt jelöl ki, állandó párbeszédet, munkát, egymásrautaltságot, elhivatottságot és rajongást vár el, illetve közös nyelvet. A munka, ha nem is számol fel minden mást, de láthatóvá teszi a személyiségeik közötti különbségeket.
A páros fordítás tandemugrás az ismeretlenbe, nemcsak ők alakítják a szöveget, hanem a szöveg is őket.
Wallace radikalitásáról is beszél Kemény Lili a regényben, és a Nem is ilyen: enciklopédikus a szerelemben és a droghasználatban is, analizálva beszél mikroközösségeiről (iskola, család, egyetem, filmes vagy színházi csapatról), családi kapcsolatairól, olvasmányélményeiről. Csalódásairól, zenefogyasztásáról, alkotói elakadásairól, tehetetlenségeiről ugyanúgy olvashatunk, mint kortárs filmrendezőkről, a kulturális ipar működéséről, szövegértelmezésekről, a nagy projektről, a Végtelen tréfáról vagy a Színház- és Filmművészeti Egyetem működéséről is.
Oké, de kit érdekel egy harmincas csaj élete?
Az SZFE-re felveszik filmrendező képzésre, de arról is azt gondolja, hogy már szakított saját hagyományaival, fejkvóta van, iparosképzés, fesztiváligények, trailervágás és pitchelés. Balázzsal azt gondolták, a film- és színházképzésen is látszik a hanyatlás: “buta központosítás, összevissza fejlesztések, általános fejetlenség, koncepcióhiány”. Lili azért jár az egyetemre, hogy a tapasztalatokat beleírja majd a regényébe: “Meg kell tudnia mutatni, mi történik az országgal, amiben él. Hogy ami sajátos és egyedi belőle, az mind éppen eltűnik, mert nem rentábilis”.
A felnövéstörténet az SZFE modellváltásával ér véget: a hosszú éveken át tartó alkotói útkeresés az egyetem addigi történetének felszámolásával ér véget, amit belülről ismerhetünk meg. Mi történik a Vas utcai falak között? Hogyan működik a demokrácia, hogyan szerveződik meg az egyetemisták között az ellenállás, hogyan válik aktívvá és radikálissá Kemény Lili, és hogyan válhat az ellenállás politikai alkotássá?
(Most értettem meg, hogy amikor élőláncot alkotva eljuttattuk a Vas utcából a Parlamenthez az egyetemi chartát, az valójában egy hatalmas spangli volt, ami kézről-kézre járt!)
A leleplezés itt sem ér véget: szomorú látni, ahogy a dühöt és a reménytelenséget felszámolja az ellenállás demokratikus megszervezése.
Szavazások, jogszabályok, cselek, viták, fórumok zajlanak az épületen belül, mert az egyetemi polgárság jól akarta csinálni – és jól is csinálta, de a magyar társadalom egészéből hiányzik a szolidaritás, a hatalom meg leszarta. Egy eleve lehetetlen harcból úgy hozták ki a legtöbbet, hogy mindvégig tudták, semmi esélyük nincs.
A felnövéstörténet politikai értelemben itt ér véget: akik részt vettek az egyetemfoglalásban, azok remélhetőleg a következő 20-40 évben sem alkusznak meg. Ezt Lili Zsótér Sándor rendezőnek, tanárnak magyarázza, és azt hiszem, ezért fontos olvasmány ez a regény, mert így válik a személyes történet bizonyos szempontból közös tapasztalattá, generációs élménnyé.
Mindent egy lapra
A Nem első olvasatra radikálisan szakít egy csomó mindennel, amit irodalomról vagy olvasásról gondolok: látszólag nem rejt el semmit, a saját életét bátrabban használja játéktérként, mint az autofikció norvég sztárja, Karl Ove Knausgard. És amíg Esterházy Péter a Javított kiadásban vagy a Hasnyálmirigynaplóban vívódott azzal, hogyan jelenhet meg a szerző az elbeszélésben, és hogy mit jelent az őszinteség, a referencialitás, addig Kemény Lili (látszólag) mindent megír. Azonosítható a családja, a párjai és még jó pár szereplő, de sokakat álnéven szerepeltet (vajon ez miért így van?).
Kemény Lili all in-ben van, és az elmúlt tíz évben nem találkoztam ilyen írói felfogással első prózakötet esetében, de másnál is egész ritkán. Ha ez szarul lenne megírva, akkor sokkal többet veszíthetett volna: túl nagy volt a tét.
A szerző óriás húzással meséli el így jöttem-történetét, ami néha zavarba ejt, néha elragad, néha sok, de leginkább azt mutatja meg, hogy milyen őrjítő folyamat alkotóvá válni, és mennyivel kilátástalanabb megtalálni valamiféle boldogságot a hétköznapokban.
(A cikk- és nyitókép David Foster Wallace Végtelen tréfa című könyvének bemutatóján készült, a Jelenkor Kiadó Facebook-oldaláról kölcsönöztük.)
