Annak jártunk utána, indokoltnak tartják-e Herczeg Ferenc ilyen fokú kiemelését, Ady, Kosztolányi, Babits, Arany, Petőfi és József Attila mellé helyezését? Hol látják Herczeg helyét a kánonban, és mit nyerhetnek vele a középiskolások, ha ismerik az írót és műveit?
Több változással találkoznak majd a májusban érettségizők a magyar írásbelin és a szóbelin is, hiszen ők az első évfolyam, mely már kilencediktől a 2020-ban bevezetett új Nemzeti Alaptanterv szerint tanult. A magyar érettségi írásbeli részén az egyik legnagyobb változás az lesz, hogy megszűnik a diákok körében viszonylag népszerű érvelési feladat és egy olyan irodalmi feladatlap váltja fel, amely alapvetően „műveltségi teszthez” hasonlóan a diákok tárgyi tudását ellenőrzi.
Új életműtételek az érettségin
A másik fontos változás, hogy a szóbeli tételek ún. életműtételeinek számát (ez a közép- és emelt szintre is vonatkozik) a korábbi hatról tízre emelték, és Petőfi, Arany, Ady, Babits, Kosztolányi, József Attila mellé bevezették Mikszáthot, Vörösmartyt, Jókait és Herczeg Ferencet is. A frissen életműszerzővé avanzsáló négyes három szerzője (Jókai, Vörösmarty és Mikszáth) már korábban is a választható portrétételek között szerepelt, régóta fontos és meghatározó helye van az általános és a középiskolai irodalomoktatásban is. Herczeg Ferenc azonban úgy érkezett a diákok elé helyezett irodalmi kánon egyik leginkább kiemelt helyére, hogy
korábban a tankönyvekben szó sem esett róla, a középfokú oktatásban nem volt hagyománya.
Jó kérdés az is, hogy az olvasásra egyre nehezebben rávehető diákoknak miért éppen 19. és 20. század eleji szerzők közül tettek még többet kötelezővé. És az is, miért éppen Herczeg Ferencet választották akkor, amikor hozzá akartak nyúlni a tananyaghoz.
Nem válaszolt mindenki
A magyartanárok már több fórumon megfogalmazták erről a véleményüket, a Magyartanárok Egyesületének 2021-es állásfoglalása is egyértelmű: „Az iskolai tananyagban eddig egyáltalán nem szereplő Herczeg »fölfedezését«, Babitscsal, Petőfivel vagy József Attilával egy szintre emelését semmiféle komoly irodalomtudományi vizsgálat, egyetlenegy mértékadó irodalomtörténeti összefoglalás sem alapozza meg, vagyis pusztán ideológiai gesztus”.
Nényei Pál cikke is jó példa, ő szokás szerint egyszerre szórakoztatóan és okosan gondolkodik Az élet kapuja című Herczeg-regényről és annak kötelező tananyaggá válásáról: „Szerintem az, hogy Herczeg kötelező lett, egyáltalán nem baj. A ponyváról kötelességünk irodalomórán beszélni, hiszen a diákok nagyon gyakran ponyvafogyasztók. Egy tételt biztosan megérdemel ez a műfaj. (…)
És remélem, sohasem lesz olyan NAT, se olyan kerettanterv, se olyan helyi tanterv, amely arra kényszerítene bárkit is, hogy egy rossz, hazug, kártékony giccsre azt mondja: remekmű”.
Az érettségi közeledtével a Könyves Magazinnál arra voltunk kíváncsiak, az egyetemi oktatásban dolgozó irodalomtörténészek hogyan látják a helyzetet. Levélben kérdeztük őket arról, mit gondolnak Herczeg életmű tételek közé helyezéséről, illetve az író kánonban elfoglalt helyéről. A megkérdezettek között volt, aki azt a választ adta, hogy kultúrpolitikai kérdésekben nem nyilatkozhat, de olyanok is akadtak, akik sarkos véleményüket nem szerették volna a nyilvánosság előtt megfogalmazni.
A válaszok különböznek, de egy irányba mutatnak
Végül három, a korszakot jól ismerő irodalomtörténésztől kaptunk alapos, átgondolt választ. Gintli Tibor „súlyos aránytévesztésről” beszél, és azt állítja, „a 20. század magyar irodalmával tudományos szinten foglalkozó szakemberek között aligha találunk olyat, aki Herczeg Ferenc munkásságát az imént említett (az életművek közé sorolt Arany, Ady, stb. – a szerk.) szerzők bármelyikével akár csak megközelítőleg azonos jelentőségűnek tekintené”. Az ELTE Modern Magyar Irodalomtörténeti Tanszékének tanszékvezető egyetemi tanára hozzáteszi, hogy tudományos igényű szaktanulmány sem igazán született a szerzőről, munkásságát szakmai érdektelenség övezi, de emögött Gintli Tibor nem ideológiai cenzúrát lát, sokkal inkább az életmű esztétikai értékét kérdőjelezi meg:
„Ennek az életműnek az esztétikai teljesítménye egyszerűen nem éri el azt a szintet, hogy a 21. században is élénk tudományos érdeklődés övezze.”
Pedagógiai aggályai is vannak, mert úgy gondolja, a középiskolai oktatásban nincs hagyománya a szerzőnek, de a tanárok a felkészüléshez nem találnak szakirodalmat sem. Bár Gintli Herczeget nem tartja nemzeti klasszikusnak, mégsem tekinti teljesen érdemtelen írónak, a Gyurkovics-lányok, és a Kék róka című műveit jó írásoknak tartja, de például Bizánc című tragédiája (ami emelt szinten idén kötelező tétel – a szerk.) szerinte „esztétikailag több sebből vérző darab”.
Herczeg Ferenc íróasztalánál, 1920-as évek, Budapest, ismeretlen fotós felvétele (PIM Művészeti, Relikvia- és Fotótár)
Kovács Krisztina szintén a Kék rókát emeli ki (bár ő a Bizáncot sem tartja elhibázott darabnak) az értékelhető alkotások között, de a regényekkel kapcsolatban a következőket írja: „A tárgyi tévedésektől sem mentes, csikorgó mondatok hömpölygő hullámain áramló történelmi regények
ma már inkább érdekes kordokumentumok, mint valóban élményt nyújtó prózák.”
Bár az SZTE Modern Magyar Irodalmi Tanszékének egyetemi adjunktusa kiemeli, hogy nem ismeri teljes egészében a hatalmas életművet, de Herczeget alapvetően lektűrírónak tartja, „aki a korszak, a klasszikus irodalmi modernség nem elhallgatható figurája”. Ennek ellenére a Nemzeti Alaptantervbe való bekerülését nem látja indokoltnak, részben az író irredenta politikai nézetei, részben esztétikai okok miatt. Kovács hasonlóképp látja a jelen „irodalompolitikai kurzusának más kitüntetett szerzőit”, így például Tormay Cecile-t is, de az ő tananyagba emelését még mindig „megokolhatóbbnak és védhetőbbnek” tartja.
Mekis D. János Herczeg irodalomtörténeti „sorsát” Máraiéhoz hasonlítja, hiszen a szocializmus évtizedei alatt mindketten agyonhallgatott szerzők voltak, de Herczeg esetében ez a mellőzöttség „végzetesebb hatással volt” az életműre. A PTE Modern irodalomtörténeti és Irodalomelméleti Tanszékének egyetemi docense szerint „Herczeg jó író. Egyebek mellett, az Andor és András, A hét sváb, az Emberek, urak, nagyurak, Az aranyhegedű, az Északi fény, A fogyó hold, csakúgy, mint a több kötetben megjelent emlékiratai, jelentős alkotások.” Kanonizációját az ő véleménye szerint az akadályozta és akadályozza, hogy a Horthy-rendszer hivatalos írója volt, valamint az is, hogy Herczeg
„a modernségnek egy, a nyugatos poétikáktól különböző útját képviselte”,
azaz másként írt mint a kánon alapját képző nyugatos szerzők. Az sem segített, hogy az írónak nincs igazán főműve, sem a Nobel-díjra jelölt Az élet kapuja, sem a Bizánc nem kiugró remekmű Mekis D. János szerint. Ettől függetlenül ő úgy gondolja, az írónak helye van a NAT-ban, bár abban nem biztos, hogy életműként kellene tárgyalni. Felveti, hogy „helyet cserélhetne” Móriczcal, aki jelenleg a szabadon választható portrék kategóriájában található. Úgy érzi, Herczeg nem mellőzhető, hiszen egymaga képviseli a tantervben azt a nemzeti konzervativizmust, ami egykor nagyon is jelentős irányzat volt.
Az alábbiakban a három irodalomtörténész teljes válaszát közöljük:
Gintli Tibor:
Herczeg Ferencet a NAT a legjelentősebb szerzőknek fenntartott „Életművek” kategóriába emelte, olyan alkotók közé, mint Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső vagy József Attila. Összehasonlításképpen: Móricz Zsigmond csak egy szinttel lejjebb, a „Portrék” kategóriában kapott helyett, míg Krúdy Gyula már csupán a 3. szintű „Metszetek” kategóriába fért be. Márai Sándort ugyancsak harmadosztályú szerzőnek minősítették a NAT megalkotói, s ott is csak az ajánlott olvasmányok között szerepel két műve. Aligha kétséges, hogy súlyos aránytévesztésről van szó.
A 20. század magyar irodalmával tudományos szinten foglalkozó szakemberek között aligha találunk olyat, aki Herczeg Ferenc munkásságát az imént említett szerzők bármelyikével akár csak megközelítőleg azonos jelentőségűnek tekintené. Egy-egy szerző helyét az irodalmi kánonban meglehetősen pontosan mutatja, hogy milyen érdeklődést mutat iránta az irodalomtudomány. Ha áttekintjük tudományos szakfolyóirataink tartalomjegyzékét, azt láthatjuk, hogy tudományos igényű szaktanulmány tulajdonképpen évtizedek óta alig jelent meg Herczeg Ferencről. Ez a tény azért is beszédes, mert az irodalomtörténészek világnézete, társadalomfelfogása, politikai beállítódása természetesen nagyon különböző.
Az, hogy a szakma érdektelensége tulajdonképpen általánosnak mondható Herczeg életművével szemben, azt mutatja, hogy
e mellőzés okait tévedés lenne valamilyen ideológiai cenzúrának tulajdonítani.
Ennek az életműnek az esztétikai teljesítménye egyszerűen nem éri el azt a szintet, hogy a 21. században is élénk tudományos érdeklődés övezze. Éppen ezért a NAT-ba emelése mellett sem szólnak esztétikai érvek, valószínűleg nem is ezek alapján döntöttek kötelező tananyaggá minősítése mellett, hanem ideológiai, illetve kultúrpolitikai megfontolások állnak a háttérben.
Eltekintve attól a ténytől, hogy Herczeg Ferenc nem üti meg azt a mércét, amely egy szerzőt nemzeti klasszikussá avathat, érettségi tétellé minősítése súlyos oktatásmódszertani, illetve pedagógiai aggályokat vet fel. Herczeg tanításának nincs hagyománya a közoktatásban, tehát a tanároknak, akiknek fel kell készíteniük az érettségire a diákokat, nincs gyakorlatuk ezen a téren. Ha olyan szerzőről kell a tanárnak órát tartania, akiről nem rendelkezik többéves tanítási gyakorlata alatt kialakult átfogó és megbízható tudással, akkor általában a szakirodalomhoz fordul. Csakhogy jelen esetben ezt aligha teheti meg, hiszen az életmű tudományos recepciója évtizedek óta a zéró körül mozog.
Miből készüljön föl a tanár igényesen a Herczeg-órákra, ha jószerivel nem létezik a szerzőnek kurrens szakirodalma?
Herczeg Ferenc ugyan aligha nemzeti klasszikus, de nem is teljesen érdemtelen szerző. Azok a művei, amelyekben nem próbál profetikus pozícióból nagyívű történelemértelmezést nyújtani a nemzet sorsáról, kifejezetten élvezhetők. Ma is eleven olvasmányélményt jelentő művei leginkább a szórakoztató irodalom körébe sorolhatók. A Gyurkovics-lányok például nagyon ötletesen variálja az anekdotikus elbeszélés hagyományos elemeit, amelyeket franciás szellemességgel frissít fel. A Kék róka című színműve is jó dramaturgiai érzékkel megírt társalgási darab, amely ma sem hat porosnak. A Bizánc című történelmi tragédiájáról azonban ez korántsem mondható el. Sajnos, a NAT megalkotói erről a tendenciózus, dramaturgiailag elhibázott, esztétikai szempontból több sebből vérző tragédiáról vélték, hogy a középiskolásoknak feltétlenül el kell olvasniuk.
Kovács Krisztina:
Herczeg Ferenc NAT-ba emelése kapcsán néhány évvel ezelőtt, a dolog lényegét megfogalmazva már minden fontos körülményt leírt Nényei Pál a Válaszonline-on megjelent esszéjében. Nényei gyakorló pedagógus, aki a középfokú oktatás metodológiai kérdései felől foglalta össze ugyanazt, amit egy másik szempontrendszer szerint, a korszakkal, a két világháború közötti irodalommal foglakozó kutatóként teljes mértékben osztok.
A terjedelmes Herczeg-életművet én sem birtoklom olyan mélységében, mint vélhetően egy-két mai irodalom- és színháztörténészen kívül csak a korabeli olvasók tehették. Ám néhány regényt, színművet Nényeihez hasonlóan magam is kellemes olvasmányélményként őrzök.
A Huszti Huszt (1906) jól olvasható detektívregény.
A korabeli színpadokról a mai színjátszás szcénáiba kerülő, ott máig is megkapaszkodó darabok, a Bizánc (1904) és a Kék róka (1917) nem érdemtelenül maradtak fenn az emlékezet rostáján.
A tárgyi tévedésektől sem mentes, csikorgó mondatok hömpölygő hullámain áramló történelmi regények ma már inkább érdekes kordokumentumok, mint valóban élményt nyújtó prózák. A Nap fia (1931) sematikus és patetikus megtéréstörténet, aki ilyesmire vágyik, maradjon inkább a régebbi, ám ma is élő Sienkiewicz-regénynél, a Quo vadisnál (1896).
Herczeg Ferenc lektűríró, aki a korszak, a klasszikus irodalmi modernség nem elhallgatható figurája. Irodalomtörténeti kutatások tárgya sajtótörténeti szerepe, prózáinak folytatásos tárcaregényként való megjelenése, színház- és drámatörténeti vizsgálódásoké darabjainak helye a polgári dráma nagyjainak (Molnár Ferenc, Hunyady Sándor, Szép Ernő, Szomory Dezső) univerzumában vagy inkább azok ellenpontjaként.
Ám a Nemzeti Alaptantervbe való bekerülése nemcsak irredenta politikai nézetei miatt nem indokolt,
nem teszik azt érvényessé életműve nagy részének esztétikai kimunkáltságai sem.
Pedig ez a jelenlegi irodalompolitikai kurzus más kitüntetett szerzőiről, köztük akár Tormay Cécile-ről is elmondható. Tormay regénye, A régi ház (1914) az asszimilációs traumákat és a monarchikus éthoszt komplex módon körüljáró családregény. A középfokú oktatásba emelése akár indokoltabb és megokolhatóbb is, mint Herczeg szövegeié.
Mekis D. János:
Herczeg Ferenc irodalmi életműve ismeretlen területté vált a szocializmus évtizedei alatt. Sorsát a Márai Sándoréhoz lehet hasonlítani. Mindkettejükről politikai okokból hallgattak; nemcsak a poétikai eljárásaik, de a középosztályt kitüntető társadalomábrázolásuk is elfogadhatatlan volt az uralkodó szélsőbaloldali ideológia számára. Műveiket még a könyvtárak polcairól is száműzték. A hallgatás Herczeg irodalmi emlékezetére végzetesebb hatással volt, mint Máraiéra.
Az idősebb pályatárs 1954-ben elhunyt, visszhangtalan elszigeteltségben, s nem volt olyan tényező, ami kiemelte volna munkáit a mesterséges elfeledtetésből. Márai viszont még évtizedeken át alkotott nyugati emigrációjában, több írónk számára etikai példát jelentve; ez a helyzet is hozzájárult ahhoz, hogy 1989 után a művei hallatlan hatást gyakoroltak a szakmára és a közönségre.
Bár már a Kádár-rendszer legvégén, majd a rendszerváltás után is óvatos kísérletek történtek Herczeg újrakiadására és újraértékelésére, hasonló áttörés az ő esetében nem következett be.
Újra ismert nevű szerzővé vált, de sokan még a szakmabeliek közül sem olvasták a könyveit.
Vajon azért, mert mégsem képviselt magas minőséget? Semmiképp. Herczeg jó író. Egyebek mellett, az Andor és András, A hét sváb, az Emberek, urak, nagyurak, Az aranyhegedű, az Északi fény, A fogyó hold, csakúgy, mint a több kötetben megjelent emlékiratai, jelentős alkotások. Néhány tényező azonban megakadályozta a széles körű konszenzuson alapuló kanonizációt.
Az egyik az, hogy Herczeg a Horthy-rendszer hivatalos írója volt. Lapjaiban és saját publicisztikájában is támogatta a kormányzat politikai céljait, különös tekintettel a revízióra. Részint népszerű író és nemzetközileg is ismert színpadi szerző volt; részint viszont felsőházi tag és a Revíziós Liga elnöke, az establishment ikonikus alakja. Mindez sokak számára elfogadhatatlanná teszi, noha az író nem volt szélsőjobboldali. Művei egyébként semmiféle nagypolitikai célt nem követtek, s több közülük kifejezetten a társadalmi csoportok közötti megbékélés útjait kereste.
Szintén akadályozta a kanonizációt, hogy Herczeg a modernségnek egy, a nyugatos poétikáktól különböző útját képviselte. Babits Mihály kamaszkorában ugyan még a pécsi főtéren tüntetett az akkori konzervatívok által támadott Herczeg védelmében, évtizedekkel később azonban már elhatárolódott a maradinak és populárisnak ítélt életműtől. Márai Sándor személyesen nagyra becsülte az írót, de naplójegyzeteiben megjegyezte, hogy Herczegnek „nem volt démona”.
Az érett modernség meghaladottnak látta a szerzőt.
Persze kérdés, innen kell-e rátekintenünk.
Mindemellett az is zavaró tényező, hogy az írónak sok jelentős műve van, de lényegében nincsen főműve. Az élet kapuját ugyan egykor Nobel-díjra terjesztették elő, de nem kiugró remekmű. A Bizánc fontos erkölcsi-történeti példázat, de dramaturgiailag nem olyan jó, mint az író szórakoztató darabjai. Meggyőződésem, hogy Herczeg Ferencnek helye van a NAT-ban. Hogy „életműként” vagy „portréként” kellene inkább tárgyalni, arról persze lehet vitatkozni. Esetleg helyet cserélhetne Móricz Zsigmonddal, aki az utóbbi kategóriába került. De ez inkább csak jelképes döntés lenne, hiszen mindkettejükre 5 tanóra jut a tanterv szerint. Összehasonlításul: Adyra 9, Babitsra és Kosztolányira 8-8. Ha a történeti szempontokat valóban fontosnak tartjuk, és ténylegesen igyekszünk a 20. század első évtizedeit megérteni, akkor aligha mellőzhető Herczeg, aki egyébként egymaga képviseli a tantervben a „nemzeti konzervativizmus” egykor nagyon is jelentős irányzatát.
Nyitókép: OSZK
