Weöres gazdag költői univerzuma
Weöres Sándor sokszínű, sokhangú és terjedelmes életművéből Kovács András Ferenc marosvásárhelyi költő válogat, aki nagy elődjéhez hasonlóan próteuszi lírikus: különböző alakokat ölt, más hangokkal, más megszólalásmódokkal kísérletezik és költői szerepei is számosak. Összeköti még őket a formai virtuozitás, a játékosság, nem véletlen, hogy KAF mesterének tekinti Weörest. Bevezető szövegében is ebből az irányból közelít, fiktív leveleket ír mesterének, melyekben saját költői tehetségét is felvillantva végtelen körmondatok metaforáiban, képeiben próbálja megragadni a nagy költőelőd lírájának lényegét. A Kedvesmester-variációknak elnevezett szövegben saját szavait keveri és szikráztatja össze Weöresével és az irodalom más nagyjaival, egy rendkívül tömény és sűrű metaforikus szöveget hozva létre. Nemcsak Weöres gazdag költői univerzumának a lényegét keresi, hanem meg is köszöni mindazt, amit tőle tanult: „ … még egyszer, őszinte szeretettel és hálásan köszönöm Mesternek a költő nyelvi kegyelmét, formabontását, formafegyelmét, továbbá a szavak sokszínűségét, szabadságát, tágasságát, témás és témátlan variációit, vagyis valahány versek és világok teljességét az univerzum emlékezetében, a csillagközi szövegek szövevényében, ó, Mester, mégis hányféle szépség van…” Kovács András Ferencen kívül egy másik, szintén nyelvi leleményeiről és bravúrjairól ismert költő, Parti Nagy Lajos is jelen van az esten, és Weöres verseiből olvas fel. Mácsai Pál az est felkonferálásában kifejti, hogy a költők és a színészek előadása két külön műfaj, és mindkettő egészen más aspektusból ragadhat meg egy-egy szöveget, más hangsúlyokat adhat a verseknek. Az életműből való válogatás rendkívül heterogén; vicces, játékos szövegek, filozofikus és elégikus írások egyaránt helyet kapnak. Elhangzik például az Ének a határtalanról, a Disszonancia, a Suite Burlesque, A paprikajancsi szerenádja, A Holdhoz, és lezárásként az elmúlást gyönyörű képekben felidéző Bolero is. A verseket a két meghívott költő mellett az Örkény Színház színészei (Mácsai Pál, Tenki Réka, Nagy Zsolt) szólaltatják meg.
Vörösmartynál egy fénysugárra három árnyék vetül
A Szózat szerzőjének veretes, klasszikus, a nemzeti hagyomány által kisajátított, kikezdhetetlen életművét Karafiáth Orsolya költő próbálja megszabadítani a megmerevedett pózoktól és kissé poros értelmezésektől. A költőnőt az est szerkesztőjének választani azért különösen érdekes, mert első látásra nem is lehetne egymástól távolabbi lírikusokat összepárosítani, de éppen ez az, ami kimozdítja ezt a kissé megkövült korpuszt a helyéről. Karafiáth bevezetője is innen indít, azt próbálja magyarázni, hogyan jönnek ők egymáshoz, mi az alapja ennek a rendhagyó párosításnak. Egyrészt azt emeli ki, hogy szeretni nem csak azt lehet, ami hasonlít, másrészt úgy érzi, a depresszivitás, „a zuhanások, a megélt magány”, az, hogy Vörösmartynál „egy fénysugárra három árnyék vetül”, mégis összekapcsolja őket. Karafiáth azt is kiemeli, hogy Szabó Magda számára is mennyire fontos volt Vörösmarty (érdekesség, hogy egy napon, november 19-én haltak meg mindketten), pedig irodalmi tevékenysége szintén távol állt a romantikus triász nagy alakjáétól. A Nemzeti Színház színészei (Ács Eszter, Blaskó Péter, Katona Kinga, Rubold Ödön, Söptei Andrea) és a költőnő által előadott versek között természetesen ott van a magyar irodalom egyik legnagyobb költeménye, A vén cigány, illetve többek között a Gondolatok a könyvtárban, az Előszó és a Csongor és Tünde részletei, a lezárásban pedig a költő pesszimizmusát esszenciaként összefoglaló Az emberek, melynek utolsó sorai az estet is lezárják: „Az emberfaj sárkányfog-vetemény/Nincsen remény! Nincsen remény!”
