A kiállítás címe Költő lenni vagy nem lenni. Miért éppen erre esett a választás?
Ez a cím három lényeges ponton is kötődik a kiállítás koncepciójához. Az egyik, és talán a legfontosabb, hogy a kiállítás azt akarja bemutatni, hogy Petőfi milyen költő. Ez meglepően hangozhat, hiszen Petőfi magától értetődően egy költő, mégis ez egy új elem ahhoz képest, hogy hagyományosan a róla szóló kiállítások az életével szeretnek foglalkozni, ez a kiállítás viszont Petőfi költészetével akar valamit kezdeni. A második szempont az, hogy ez egy igen szélsőséges állítás, és jól kiélezi Petőfinek azt a tulajdonságát, hogy
szeret bejárni nagy távokat, szeret kísérletezni, ha foglalkozik valamivel, akkor annak az ellenkezőjét is kipróbálja, van benne hajlam a szélsőségre.
A harmadik pedig az, hogy ez egy játékos megszólalás, hiszen nyilván a lenni vagy nem lenni hamleti dilemmáját írja át (ebben a formában játszották a reformkori színházban a Hamletet, ez már akkor szállóige volt, közismert, hogy Arany másképp akarta lefordítani, de annyira erősen benne volt a magyar köznyelvben ez a fordulat, hogy kicserélte), és Petőfi erre játszik rá, hogy csak egy szócskát tesz elé, és a létezés nagy dilemmáját a költőként való létezés dilemmájaként mutatja be.
A megnyitón azt mondtad, hogy az új kiállítás nem rombolása, hanem újjáépítése a Petőfi-kultusznak. Ez a kettős irányú folyamat, hogy megtartotok és hozzá is tesztek, mit jelent ebben az esetben?
A kultusszal kezdeni valamit mindig nagyon nagy feladat. Egyszerűen lerombolni egy kultuszt, az könnyű és egyszerű, de egy olyan kultuszt, mint Petőfié, lehetetlen lerombolni, mert körülvesz minket, nem lehet tőle szabadulni. A magyar kultúrának olyan szerves része, hogy nem is lehet az a cél, hogy ezt a kultuszt leromboljuk. Viszont, ha sok idő eltelik egy nemzeti kultúrában kultikus rítusok között, akkor érdemes ezzel foglalkozni.
A múzeum egy olyan tér lehet, amelyik nemcsak létrehozza a kultuszt, hanem meg is mutatja, hogyan működik az.
Megmutatja, hogy a kultusz gyakorlatai hogyan épülnek be a társadalomba, hogyan állították be Petőfit, hogyan kezdték el például szinte szentként tisztelni. Ezen a kiállításon látható például Madarász Viktornak a nagy festménye Petőfi haldoklásáról (Petőfi halála), ami nem ábrázolja reálisan a költőt, mert nem egy csatatéren haldoklik, hanem egy hegy tetején, ahol eltörött kardja mellett épp a saját vérével írja a porba azt a szót, hogy hazám, miközben fölfelé néz a mennyei teremtőre. Ez valamiféle Krisztus-parafrázis volt, úgy mutatta Petőfit, mint akinek végső önfeláldozása előtt szembe kellett néznie a sátán kísértésével, elvonulva, egyedül. Tehát ennek vannak kulturális kódjai, amit be tudunk kapcsolni, és a kultusz úgy működik, hogy ezeket a kódokat hozza működésbe. Egy ilyen kiállításnak az is a feladata, hogy ezt megmutassa, erre reflektáljon, főleg egy ilyen múzeum esetében. A PIM elődje, a Petőfi Ház 1909-ben nyitotta meg az első kiállítást, és nagyjából ugyanezekkel a tárgyakkal rendelkezett, mint a mai múzeum. Volt persze fejlődés, és sok új tárgy is érkezett, de a törzsanyaga a gyűjteménynek (ezek nagyrészt eredeti, korabeli tárgyak, festmények) már a huszadik század elején összegyűlt, így ez a múzeum már a saját kiállítási hagyományával is szembe tud nézni.
A kultusz agyon is nyomhatja az életművet? Előfordulhat, hogy a szövegek rejtve maradnak mögötte?
Abszolút rejtve maradhatnak. A nemzeti kultusznak van egy olyan sajátossága, hogy megdöbbentően szűknek kell lennie ahhoz, hogy közös legyen. Ez azt jelenti, hogy ugyanazt a néhány szöveget kell tanítani minden magyar iskolásnak, sok-sok generáción keresztül. Van egy közös kultúrkincsünk, mert mindannyian tanultuk az iskolában ugyanazokat a Petőfi-verseket. Ha fel kell sorolni néhányat, akkor a legtöbb magyar ember ugyanazokat a verscímeket fogja mondani. Ez azonban azt is jelenti, hogy az összes többi verset nem olvassuk el, nem tanítjuk, nem foglalkozunk vele, elmegyünk mellette. Egy ilyen kiállításnak kettős a feladata, mert ide nagyrészt iskolás csoportok jönnek és van egy múzeumpedagógiai feladat, meg kell támogatnunk az iskolai oktatást, be kell építeni a jól ismert verseket. De lehetőség is van megmutatni egy másik Petőfit, a költőnek egy olyan arcát, ami eddig kevésbé volt közismert. Rá lehet csodálkozni, hogy ez a művészet ma is élő, nemcsak poros, iskolai tananyag.
Tudnál mondani egy olyan Petőfi-arcot, ami ebben a kötelező, kanonizált képben nincs benne?
Nem is egy arcot mondanék, a kanonizált képből inkább az hiányzik, hogy lássuk, hogy a jól ismert szerepeken (forradalmár, hősszerelmes, odaadó hitves, tájköltő stb.) belül is mennyire felforgató figura volt, mennyire kereste mindig annak a határait, hogy meddig mehet el. Ha például írt egy szép, idilli tájverset, akkor a következő pillanatban írt egy verset arról, hogyan pusztul a természet, vagy írt a csárda romjairól. Időnként nemzetiesíti a tájat, azt állítja, hogy ez az igazi magyar táj, ilyennek kell lennie. Máskor pedig visszavonja ugyanezt az állítást. Petőfinek a kultusza azt fedi el, hogy mennyire szabad és kísérletező kedvű volt ez a figura. Megtehette volna azt, hogy jó polgár lesz belőle, mert onnan, hogy 1844-től berobbant a magyar irodalomba, folyamatosan igen jól keresett. Megtehette volna azt, hogy ha láthatóan ennyire népszerű a zsánerköltészete, akkor ezen az úton halad, és nem ír mást. Gyakorlatilag a pálya legvégéig ír népies zsánereket, de nem megy el abba a könnyebb irányba, hogy csak ilyet írjon, hanem rögtön kitalál valami mást, és kísérletezik romantikus töredékekkel a Felhők ciklusban.
Kísérletezik gótikus irodalommal, hiszen egy halott lányhoz nem szokás verseket írni a hétköznapi életben, ő mégis megteszi, egy egész kötetet kiad.
Teljesen váratlan és megdöbbenő cselekedetek ezek, és nem is feltétlenül sikeresek ezek a gesztusai, a Cipruslombokkal és a Felhőkkel nemcsak a kortársak, hanem az utókor sem tudott mit kezdeni.
Ha ennyire szélsőséges meg kísérletezőkedvű volt, mondhatjuk rá, hogy próteuszi alkat, mint mondjuk Weöres Sándor? Vagy Petőfi esetében azért ez kicsit másképp van?
A különbség ott van, hogy másképp stilizálják a szerepeiket. Amikor Weöres Sándor próteuszi költőként tűnik fel, akkor ő különböző alakok mögé lép, és ezekben az alakokban mutatkozik meg. Petőfi is nagyon gyakran váltja a szerepeket, de közben mindig azt mondja, hogy ez mind én vagyok, nem mondja azt, hogy én egy alak mögött elbújtam. Aki beszél, az mindig határozottan ő maga, egy alaknak a hangja beszél, az mindig Petőfi Sándor, még ha ez a hang elég különböző dolgokat is tudott mondani.
Engem személyesen nagyon érdekelne – mert ezt az arcát talán kevésbé látjuk -, hogy szerinted volt-e humora, öniróniája a nagy nemzeti költőnknek?
A közoktatás elfedi a humoros Petőfit, pedig rettentő humoros volt, épp az alapkarakteréből következik. Érdemes a prózáját elővenni, az Útirajzokat vagy a levelezését olvasni. Általában az írói levelezések nagyon unalmas, hétköznapi dolgokról szólnak, és Petőfi leveleiben is nagyon unalmas, hétköznapi dolgok vannak, viszont ő rettenetesen viccesen ír mindenkinek. Nem tud nem humorral nyúlni a világhoz, és szerintem a versei is tele vannak humoros részekkel. A János vitézben időnként fergeteges részek vannak, az a szöveg nagyon vicces. Az első énekben Kukorica Jancsi megfenyegeti a gonosz mostohát, mikor az számon kéri Iluskát. Akkor az elbeszélő azt mondja, „ekképp fakadt ki a nyáj bátor őrzője”, és néhány versszakkal később kiderül, hogy a nyáj bátor őrzője nem is őrizte a nyájat. Hogyan értékeljük ezt? Vagy elhiszünk mindent az elbeszélőnek, vagy meglátjuk ebben az iróniát.
Amire még viszonylag kevés figyelem irányul, az Petőfi költészetének „sötét oldala”. A romantikára jellemző érdeklődés a halál, a sötétség, a rémület, a kísértetek iránt ott van például a Szeptember végén második felében is, de mégis mintha keveset foglalkoznánk ezzel a rétegével. Jelentős ez a téma véleményed szerint Petőfi költészetében?
Ez a téma hihetetlenül izgatta, ott volt az első pillanattól az utolsóig. Ha valaki végigolvassa egyvégtében a Petőfi-összest, akkor látja, hogy gyakran visszatér, hogy a kísértetek kikelnek a sírból, majd kakasszóra visszamennek, vannak témák, amik nagyon izgatják a fantáziáját. A Szeptember végén is a sírköltészetnek ahhoz a toposzához nyúl, mely a halál utáni visszatéréssel foglalkozik. Van az európai sírköltészetnek egy nagy hagyománya, ami nem honos a magyar irodalomban, főleg az utókor szempontjából. Az 1840-es években egyébként nem Petőfi az egyetlen, akit érdekelnek az emberi lélek rejtelmei, a gonoszság, a titkos vágyak, a halálon túli élet, a rémület, a borzalomnak a kultúrája. De miért nem került be a Petőfiről való tudásba, hogy vonzódott a retteneteshez? Azért, mert a romantikának ez a sötét oldala elkezdett gyanús lenni, és úgy érzékelték, hogy ez szemben áll a nemzetépítésnek a problémájával. A rémes és borzasztó az nem lehet nemzeti. A 19. század második felében ez a téma háttérbe szorul és átalakul bulvártémává.
Amelyik írónak köze van a nemzetépítéshez, az ne beszéljen ilyen szörnyűségekről.
Nemcsak nálunk történik ez így, hanem például ott van az Angol Királyságban a viktoriánus kor, ahol egy új erénykultúrát akarnak megerősíteni. Azért ott a legerősebb ez a diskurzus, mert náluk a legjelentősebb a gótikus irodalmi hagyomány, amit a viktoriánus birodalmi hagyománnyal felül akarnak írni.
Hogyan tudott megszólítani ennyi embert, ennyire más rétegeket? Hol találkozhattak a kortársai a verseivel?
Az irodalomtörténészek gyakran összekeverik a szerzők utólagos befogadását azzal, ami a kortársak számára elérhető volt. Nagyon gyakori, hogy néhány kritikusnak a pozitív vagy negatív véleményét úgy fogalmazzuk át, hogy az olvasóközönség szerette vagy nem szerette az illetőt. Ami egy torz befogadás, mert lehet, csak százan olvasták összesen az adott művet. Petőfi esetében viszont tényleg egy rendkívül széles társadalmi ismertségről beszélhetünk, ami egy új dolog. Hogy történhetett ez meg? Valószínűleg rátapintott az irodalmi ízlés egy fordulatára. Erről ő maga is sokat beszélt, hogy a néphez kell verset írni. De hogy pontosan ki ez a nép, és hogyan kell hozzájuk verset írni, azért ezt nem tisztázta. Amikor Arany Jánossal erről leveleznek, akkor látszólag teljes egyetértésben vannak, miközben meg nagyon különböző dolgokat beszélnek arról, hogy mit kell tenni a népért. Petőfi népies zsánerei, műnépdalai valóban széles körben ismertek lettek. Rá lehetett ezeket énekelni korabeli dallamokra és nagyon sokszor vidéki, elsősorban mezővárosi környezetben ezeket a szövegeket énekelték és használták, valószínűleg sokszor azt sem tudták, hogy Petőfi Sándor írta őket. Valóban van egy olyan felhasználása a szövegeknek, ami nagyon széleskörű ismertséget jelent. A másik, hogy ez az a korszak, amikor a sajtó nagyobb méretű lesz, s ez azt jelenti, hogy gyorsabban és több helyre eljut, és Petőfi ennek az új sajtónak a hőse lesz. Ez az új költői hang azzal együtt robban be, hogy ő segédszerkesztői állást kap a Pesti Divatlapnál. Érdemes megnézni a szerkesztői megjegyzéseit, mert frenetikusan vicces, ahogy a beküldött szövegek kapcsán válaszol a magyar íróknak, hogy kit közölnek és kit nem és miért. A kortársak valószínűleg azt érezték, hogy ez az ember valaki, hogy okos, szellemes és gyors. Gyorsan reagál mindenre és hihetetlenül gyorsan dolgozik. A kötetei elképesztő sebességgel jelennek meg, ez egy új költőtípus, aki szó szerint termeli a szövegeket és állandóan újat és újat ad ki a keze közül. Ezek lehettek a titkai, de van egy megfejthetetlen rétege is, és ez az, amit közkeletűen zsenialitásnak szoktunk nevezni.
Kitalál egy új költői nyelvet, amely aztán a magyar költészetnek anyanyelvévé is válik.
De mi is ez a költői nyelv? Petőfi nagyon stabilan, jól versel, és közben teljesen hétköznapi szövegekből formál valamit, amire az olvasók azt mondhatták, hogy hát ezt én is érzem, miközben a versek a háttérben egyáltalán nem voltak egyszerűek. A Megy a juhász szamáron is az egyszerűség verse, de maga a szöveg szerkezetileg nagyon szigorúan van összerakva. Van például Petőfinek az a „lépegető” technikája, hogy mond egy gondolatot és abból kifejt egy másikat, és abból egy másikat, és a végén időnként nagyon messze kerülünk attól, ahonnan elindultunk. Ezt azért nem is olyan egyszerű csinálni.
Mit ajánlanál ebből a hatalmas, és jórészt ismeretlen életműből azoknak, akik szeretnék Petőfit más oldaláról is megismerni? Melyik szöveg az, amely számodra is az egyik legizgalmasabb?
Eddig a versekről beszélgettünk, hadd mondjak most egy regényt, Petőfi egyetlen regényét, A hóhér kötelét. Elvileg tanítjuk is, hogy létezik egy ilyen, de nagyon kevesen olvassák ezt a könyvet. Azért különleges, mert tele van meglepő fordulatokkal, és amikor az olvasó már kezdi azt hinni, hogy valamit tud arról, hogyan működik ez a regény, akkor biztos, hogy meglepetést fog okozni. És egyben egy egészen szélsőséges elbeszélői kísérlet is, mert egy velejéig romlott, gonosz ember a narrátora. Ilyet még nagyon sokáig nem írtak, ahol az én-elbeszélő, aki ráadásul vallomást tesz, tehát őszinte pillanatában kaptuk el, mértéktelenül és engesztelhetetlenül gonosznak mutatkozik, és erre a pusztító gonoszságra nincs is különösebb oka. Ennek az elolvasását javaslom mindenkinek, egyrészt mert azt tapasztalom, hogy általában verset olvasni nehezebben tudnak az emberek, de talán A hóhér kötele által talán vissza lehet találni a versek felforgató hatásához is.
