A Nyugat folyóirat első nemzedékéhez tartozó, lírikusként, prózaíróként és műfordítóként is kiemelkedő Kosztolányi Dezső, a Hajnali részegség szerzője, Esti Kornél alakjának megteremtője a huszadik század húszas éveiben több nagyszerű regényt írt. A legismertebb ezek közül kétségtelenül a szorongásait elfojtó, nem emberként, hanem szinte gépként kezelt cselédlányról szóló Édes Anna, de legalább ilyen fontos regény a Pacsirta, melynek csúnya hősét a rossznyelvek szerint az író saját húgáról mintázta.
A csúnyaság, és elsősorban a női csúnyaság olyan tabutéma, melyről nehéz beszélni, miközben világunkban minden a szépségről szól. A csúnyaság, akárcsak a szépség, nehezen körülírható esztétikai jelenség, szubjektív benyomások összessége, mindenki számára mást és mást jelent. Talán éppen ezért gondoljuk, hogy a csúnyaság, mint olyan, nem létezik. De nem képmutatás ez? Mi van azokkal, akiknek nemcsak szépség, hanem semmiféle karizma, vonzerő vagy egyetlen kedves vagy bájos vonás sem jutott? Kosztolányi ilyen hőst választ, és egy lehetséges sorsváltozatot mutat be. Mindezt ráadásul összeköti egy másik tabuval, mely talán még az előzőnél is megdönthetetlenebb:
mi van akkor, ha valaki, bármennyire próbálja is, nem képes szeretni a gyermekét?
Egyáltalán, létezhet ilyen? A Pacsirta többek között ezekre a fontos kérdésre reflektál rendkívüli őszinteséggel, mégis érzékenyen.
A történet a tizenkilencedik század utolsó évében, szeptember elsején indul és egész pontosan egy hetet mutat be a Vajkay család életéből. A nyugalmazott levéltáros és felesége Sárszegen, egy képzeletbeli (de feltehetően az író szülővárosáról, Szabadkáról mintázott) városban élnek lányukkal, Pacsirtával. Visszavonultan, csöndesen, látszólag békésen és nagy szeretetben telnek napjaik, mindent megtesznek vénlánnyá vált gyermekükért, tapintattal kezelik helyzetét és féltő gondoskodással óvják a lányt, aki életük középpontja, egyetlen értelme. Hogy szülői szerepük számukra a legfontosabb, sőt, talán identitásuk egyetlen határozott alapja, jól mutatja, hogy egymást is apának és anyának szólítják, sőt a narrátor is gyakran így hivatkozik rájuk. S míg ők hatvanhoz közelítve is apa és anya, addig a 35 éves Pacsirta bennereked egyfajta gyerekszerepben, ahogy a mindentudó elbeszélő beceneve kapcsán ezt meg is fogalmazza:
„Őt nevezték el így régen, Pacsirtának, nagyon régen, mikor még énekelt. Azóta a név rajta ragadt, és viseli, mint kinőtt gyermekruhát.”
A nyitófejezetben csak pár kép sejlik fel ebből az életből, fekete és „egérszürke” ruhák, behúzott vállak, csendes félrenézések, halvány mosolyok, és valami ki nem mondott feszültség a kedves szavak és gesztusok mögött. A megszokott hétköznapok, melyekbe olvasóként épp csak beleshetünk, pont kizökkenni készülnek a szokott menetükből, az agyonféltett lány ugyanis vidékre utazik, egy hétre szétszakad a hármas kis szövetség, a házaspárnak nélkülöznie kell a felnőtt lány jelenlétét. A mindössze hét napos távollétre mint valami tragédiára készülnek, de végül, hosszas búcsúzkodások és nagy zokogások közepette elindul a vonat, Pacsirtát pedig nem is látjuk többet, csak a regény legvégén, ugyanezen az állomáson, amikor visszatér (illetve a kettő között egy hosszabb levélben is hírt ad magáról). A Pacsirta a címe ellenére elsősorban a szülők regénye lesz, bár kár lenne tagadni, hogy a címszereplő, bár fizikailag nincs jelen, hiányában mégis ott van, minden mozdulatban, összenézésben és az emberre vádlón meredő tárgyban, de elsősorban bűntudat és lelkifurdalás formájában.
A második fejezet hosszas búcsújelenete után elkezdődik a Pacsirta nélküli élet, melyben először csak halványan, aztán egyre erősebben jelenik meg a fény, szó szerinti és átvitt értelemben is. A spórolós lány távollétében visszacsavarják az izzókat a csillárba és a nyár is visszatér szeptember első hetére, megmutatva, hogy az elmúláshoz, az öregedéshez kapcsolt évszakban is vannak még fények, van még érzékelhető melegség és öröm. Az öreg házaspár (akik valójában nem is annyira öregek) eleinte húzódozva, de aztán egyre lelkesebben veti bele magát Sárszeg életébe. Vajkayék vendéglőbe mennek, az apa végre zsírosabb ételeket eszik, sört iszik, sőt, szivarra gyújt, az anya táskát vesz magának. Szóba elegyednek az emberekkel, régi barátokkal (és ennek apropóján Kosztolányi olykor társadalmi regénnyé, a provinciális kisváros bemutatásává színezi ezt az alapvetően lélektani regényt), belehallgatnak a pletykákba, a város történéseibe, ünneplőbe öltöznek, színházba mennek és otthonukban is felszabadultabban élnek, az anya például újra játszani kezd az addig lezárt zongorán. Ennek a szépen kibontott, lassan induló, aztán egyre tempósabb felszabadulásnak a mélyén persze mindvégig ott lapul a szorongás, a házaspár tagjai úgy érzik, mintha valamilyen bűnt követnének el.
Az örömökkel és szabadsággal teli héten gyakran visszarántja őket egy-egy apró momentum vagy látvány, mint amilyen Pacsirta üres szobája is, melynek leírásával az elbeszélő a távollévő lányról is sokat elárul: „A leány szobája valaha tiszta, fehér kápolnához hasonlított. Festései azonban idővel megkoptak, selyempárnái bepiszkolódtak, megszürkültek. Üres szépítőszeres tégelyek álltak a szekrényekben, imakönyvek, melyekből szentképek csipkés szélei látszottak, német fölírással, bársonyba kötött, cirádás emlékalbumok, báli legyezők, telefirkálva nevekkel, táncrendek, illatzacskók, hamis fürtök, melyek spárgán függtek. Pacsirta tükre az ajtó mellett, a legsötétebb sarokban lógott, északnak fordítva. Csönd lebegett mindenen.” Az örömbe és a kellemes, társaságban töltött idő melegségébe minduntalan, mint makacs huzat tör be Pacsirta „emléke”, az ő életformájához való alkalmazkodás igénye, és a feszültségből eredő lelkifurdalás. Ez a belső ellentét az apát feszíti jobban (és egyébként is ő az alaposabban és árnyaltabban ábrázolt karakter), a szellem pedig – ahogy az Édes Anna zárlatában is – kiszabadul a palackból, vagy freudi kifejezéssel élve
az elfojtott tudattartalmak végül csak előkerülnek.
A szöveg elején az apa álma, ahol lányát „megcsonkítva”, kopaszra nyírva, késszúrásokkal, holtan és leborotválva, halottan látja, már utalhatott arra, mi zajlik benne, mélyen eltemetve, de kell némi alkohol és az egykori férfitársasággal, a Párducokkal eltöltött este ahhoz, hogy hazabotorkálva megfogalmazza a kimondhatatlant: „Mi őt nem szeretjük. (…) Igenis – kiabált Ákos, és kezével az asztalra vert, mint előbb. – Gyűlöljük őt, utáljuk. (…) Azt akarnánk, hogy ne is legyen itt, úgy, mint most. És azt se bánnánk, ha szegény, akár ebben a pillanatban meg… Nem mondta ki a szörnyű szót, de így még szörnyűbb volt, mintha kimondta volna”.
A narrátor által is értelmezett jelenetben, mely egyben a regény tetőpontja, egy nagyon komplex és ellentmondásos érzelmi állapot jelenik meg, melynek annyi összetevője van, hogy gyakorlatilag érthetetlen, átélhetetlen. Keveredik benne az apai féltés, a sajnálat, a szánalom, a részvét, a megalázottság, a szeretet, a gyűlölet, valamiféle lázadás és egy pillanatnyi felismerés, melyet nem lehet megfogalmazni, és ha lehetne is, nem szabad kimondani. Kosztolányi Freud kortársa, és a bécsi pszichiáter elméleteinek hatása minden regényében megfigyelhető, de a századforduló lélektani paradigmaváltása nem csak leckeként felmondva jelenik meg a szövegeiben. Az író nem csupán egy elméletet illusztrál, hanem láthatóan nagyon jól ismeri az embereket, és
sorai között mindig ott a részvét, érti vagy legalább próbálja érteni a szenvedőket, a belső ellentmondásokat, a mélyen húzódó, sokszor láthatatlan tragédiákat.
A Pacsirta lapjain sem ítél el senkit (sem a lányt, sem a szülőket), mintha ezzel is azt sugallaná, hogy vannak helyzetek, melyekből a legnagyobb jóindulat ellenére sem vezet út kifelé. Ahol nem hibás senki, legfeljebb csak a sors, amit nem lehet receptekkel, jótanácsokkal helyretenni, megjavítani. Az apa kirohanása nem hoz megtisztulást vagy feloldást, Pacsirta a regény végén megérkezik az állomásra, majd haza, és ahogy eddig, mindenki magában, csendben hordozza tovább a saját terhét, és az élet megy tovább. A csúnya kis galamb, Tubi (akit a lány vidékről cipel magával egy kalitkában) pedig félreérthetetlenül megjeleníti, hogy a rabság folytatódik, a kalitka ajtaja nem nyílik ki, mert vannak dolgok, melyeket nem lehet kimondani, nem lehet megbeszélni, hanem
hurcolni kell őket keresztül a poros, sáros kis utcákon és élni kell velük, ahogy lehet.
(A képek a Ranódy László által rendezett 1963-as filmfeldolgozásból valók. Pacsirtát Nagy Anna, az anyát Tolnay Klári, az apát Páger Antal alakítja.)
