Moskát Anita: Mangó [HÁLÓZATOK HETE]

Moskát Anita: Mangó

A gumisapka az elektródákkal bevág a homlokomba.

Már bánom, hogy engedtem az unszolásnak, hogy ez majd megtöri a jeget. A csendet szerettem újabban, órákig ott maradni a bezárt fürdőszobában, dideregve a kihűlő kád vízben, vagy egyedül kimenni a kisházhoz, földes kézzel gyomlálni estig. Jobb volt, mint a tanácsokat hallgatni. Nem szabad elhagynod magad, szedj vitaminokat, a tétlenségtől vagy szomorú, egy kis társaság segítene, ugye próbálkoztok újra, olyan fiatal vagy. Eddig a gondolataimban legalább egyedül lehettem. Visszavonultam az utolsó zugba, ahol békén hagynak – nem törik rám aggódva a fürdőajtót, nem jönnek ki a kisházhoz, ha lekéstem az utolsó buszt, hogy hazavigyenek, mint egy elkóborolt gyereket. De most már a fejemben sem lehetek egyedül.

– A tapasztalat szerint az önökhöz hasonló pároknál segíthet a gyászban ez a módszer – mondta a terapeutánk. – Könnyebb így megérteni a nehezen megfogalmazható érzéseket.

Egy klinikára hívnak be a szokásos rendelő helyett. Ádám rögtön a műszereket tapogatja, a technikussal viccel, hogy gyerekkora óta a gondolatolvasást választaná szuperképességnek, és reméli, azért nem derülnek ki a piszkos titkai. A technikus biztosítja, hogy ez nem egészen így működik. Ha néz is fétispornót, azzal nem most bukik le. Inkább érzések, érzetek vagy bizonyosságok jönnek majd át, de mindjárt kipróbálhatjuk élesben.

Az előre összeállított labirintushoz vezet, és ketrecben hoz egy fehéregeret. Az mondja, könnyebb először egy állattal, hadd szokjuk a kapcsolatot.

A kapcsolat az, ami Ádám szerint az utóbbi időben nem működik. Az első hetekben lábujjhegyen járt, ha lepihentem délután, és folyton kérdezgetett: hogy vagy, ne hozzak egy plédet, hogy vagy, kérsz egy teát, hogy vagy, feljebb vegyem a fűtést. Akkor még elfogadta az egyszavas válaszokat, a vállvonásokat. Még megengedte, hogy rosszul legyek, a körömágyam tépkedve hallgassak, miközben a nyelvem merev és dagadt, akár egy allergiás reakció után. Később vált türelmetlenné. Most már jót tenne egy kis levegő. Ne csináld már, nem feküdhetsz ennyit. Sok pár átesik ezen. Muszáj továbblépnünk.

Pedig mindketten sírtunk a teszt felett. Óvatosan örültünk, és a tizenkettedik hétig a közös titkunk volt, leszedtük a hűtőre tűzött ultrahangfotót is, ha vendég érkezett. Utána engedtünk fel, a kritikus időszak végén kezdtünk mesélni. Akkora, mint egy szilva. Mint egy narancs. Mint egy avokadó. Nem, nem tervezett, de örülünk.

Én kapom meg először a technikustól az elektródákat, hogy összekapcsolja a tudatom az egérével; lüktető torokkal figyel, hátán vese alakú sötét folt. Nem sértették fel a koponyáját, csak egy kábelben végződő lila sapkát visel, akár egy rajzfilmfigura.

BarabásiLab: Az egér konnektómája (2019)

Semmit sem érzek, amikor megtörténik, és a monitoron zöldre vált a jel. Nem élem át, milyen lehet egérnek lenni, nem kezdem tisztogatni a fülem a kezemmel, pedig Ádám ezen nevetett előre, hogy majd cincogva settenkedünk haza a körúton, rémülten bújunk a kocsik alá. Aztán nagyot nyelek, összetapad a szám. Mintha citromot szopogatnék, és a táskámba készített flakon vízért nyúlok, de a technikus emlékeztet, hogy tilos.

– Az egér szomjúságát érzi – mondja. – Elárulom, a labirintus melyik részén van a víz.

A jobb felső ágra mutat a monitoron a több tucat közül. Anélkül, hogy másként jeleznék, a jobb felső ágra összpontosítok. Az egér szimatol, bajsza a labirintust súrolja. Aztán lassan elindul, követi a gondolataim kenyérmorzsáit azon az úton, amit képzelek neki.

– Nézd! – mutatom Ádámnak, ahogy rátalál az ösvényre. – Tudja!

Végiginal a helyes folyosón, és már nyomja is le a pedált, hogy nyalogassa a kicsurranó vizet. Rózsaszín nyelve kisebb egy rizsszemnél. Lassan múlik számból a szárazság.

Most először jut eszembe, hogy ez tényleg segíthet. Ádám kiemelhet bármit a fejemből, mintha felnyitott motorháztető alatt keresné a hibás alkatrészt, tudni fog mindent, amiről hónapok óta nem bírok mesélni, hiába faggat könyörögve, vagy a poharat az asztalra csapva, hogy nem igaz már, a picsába, Lili. Megismerheti a nadrágot átitató forróságot, amikor rájössz, hogy baj van; a reményt, hogy a szívhangot hallod a vizsgálóban, de csak a dobhártyád zakatol; a kaparás utáni lyukat, azt a semmit, amit képtelenség körülírni, csak tapogatod körbe-körbe, ahogy nyelvvel böködsz egy szuvas fogat.

Már jobban kellene lenned, hisz csak tizenkilenc hetes, ezen átesnek a párok, mindenkinek van ilyen története.

De nekem nem volt történetem. Én csak megálltam a hűtőnél kezemben a mangóval, és azt jutott eszembe: ekkorának kellett lennie, amikor a veszélyeshulladék-zsákba rakták.

Ádám is az egérrel próbálkozik először, aztán a terapeuta megkérdezi, felkészültünk-e a kapcsolatra. Arra kér, ne szóljunk egymáshoz, majd ő beszél, mi csak reagáljunk rá – át fogjuk élni a másik érzéseit.

– Gondoljanak a babájukra – kéri. – Arra a szombati napra, amikor moziba mentek.

Bármire akarok gondolni, csak arra nem. Az első bizonytalanságra, hogy biztos az üdítő ömlött ki, onnan a nedvesség, és a mobil fényével világítok, hogy lássak, hiába pisszegnek a hátsó sorokból, mert akkor már észreveszem, milyen piros az ujjam, hogy mennünk kell, tennünk kell valamit, mielőtt késő, de persze rég késő. A kórházra sem akarok gondolni, hiába kéri a terapeuta, hogy az én fájdalmam az övé is legyen, mintha közösen töltöttük volna benn azt az álmatlan éjszakát a kórteremben, mindketten az öklünket harapdálva. De addigra Ádám már érzi, működik a kapcsolat, mert meggörnyedve a kezemért nyúl, és sírni kezd, ahogy a terápia során egyszer sem, amikor a babáról beszéltünk, és azt motyogja, sajnálja, sajnálja, mennyire nagyon sajnálja. Ezt várhatta a terapeuta, ezt a tökéletes együttérzést, amiért ránk köttette az elektródákat, én mégis valami mást érzek meg, valami helytelent, amire senki se számíthatott, se ő, se én, talán még Ádám sem, olyan mélyről szakadt föl benne, és most már én is meggörnyedek, de én a dühtől és az elárultságtól, amivel utasítom, ahogy az egérrel is tettem, hogy tépje le a sapkát a fejéről, szűnjön meg a kapcsolat, mert soha, soha nem akarom ezt érezni a halott gyerekünkre gondolva.

Addigra késő. Látom Ádám szemében is a rémületet, hogy érti. Még ott van bennem a belőle áradó fellélegzés, hogy nem, hogy mégsem, majd máskor, a megkönnyebbülés a kórházi folyosón, hogy nincs többé.