A hálózatok az egész életünkre hatással vannak, ezek ábrázolása pedig sokszor túlmutat önmagán, más információ is van mögötte. Ahogy Készman József kurátor, művészettörténész elmondta: jól láthatóan kapcsolódás van a pontok között, ezek pedig egy nagy vonalhálót alkotnak, amely „sanszosan a színek szempontjából is kódolva van”, azaz tartozik hozzá egy színkód, hogy mi mit jelent. Elsőre a látogatóknak az tűnhet fel, hogy „barokkosan pompázik” egy kép, majd utána a rendelkezésre álló információk alapján megpróbálhatják megfejteni, mit is ábrázol: „Az a jó benne, hogy a gyönyörködtetésen túl gondolkodásra késztet”.

Barabási Albert-László hálózatkutató szerint az adatszobrászat vagy adatművészet egy új dimenziója a realizmusnak. Kiemelte, hogy az adatokkal nem szabad csalni, hűnek kell maradni hozzájuk, és ez komoly megkötést jelent – és bár ez a formát nem köti meg, de a struktúrát igen. Szerinte az a művész, aki olajjal fest a vászonra vagy az, aki kőből farag, felvállal egy csomó megkötést a formában. Számukra ezt a megkötöttséget az jelenti, hogy meg kell maradnia az adatrealizmusnak.

A BarabásiLab: Rejtett mintázatok című kiállítás történetéről szólva a hálózatkutató elmesélte, hogy a munkatársaival összegyűjtötték, mit is csináltak az elmúlt húsz évben. Amikor ez megtörtént, annak volt egy „enyhe katarzisérzése”, hiszen hihetetlen anyag gyűlt össze. Magát pragmatikus embernek tartja, és szereti más emberek szemével látni a dolgokat: amikor művészeknek, kurátoroknak kezdte el mutogatni az összegyűlt anyagot, izgalmas volt látni, hogy ők teljesen másként tekintettek erre.

Barabási felidézte, hogy 1994 decemberében kezdett hálózatokról gondolkodni, egy könyv indította ezt el benne, meg a környezete, hiszen akkor New Yorkban élt, és próbálta elképzelni azokat a hálókat, amelyeket a város működtet. A témában az első cikk ezután két évvel jelent meg, ám legelőször egy vizualizáció jött létre, mégpedig három héttel az említett év karácsonya után – ez a mostani kiállítás nyitóképe.

Készman József szerint a vizualizációban a betegségtérkép és az ízhálózat között történt egy váltás, amihez Barabási hozzátette, hogy a csomópontok méretének variálásával újabb információkat tudtak kódolni a hálóba. Szerinte ezek a nagy csomópontok mágnesként működnek, megragadják a tekintetet. Emellett segítenek orientálódni a térben: „Ezek a világítótornyaink az információátadásban”.

A vizualizációban egy idő után megjelentek az adatszobrok és a kiterjesztett valóságeszköz is, mivel Barabási szerint újabb és újabb problémákkal voltak kénytelenek szembenézni, és rájöttek, hogy a rendelkezésre álló vizualizációs eszközök nem alkalmasak a kifejezésre, újítani kell – és néha bizony öt, máskor egy félév telt el egy-egy újítás között.

A hálózatkutató szerint ezeknek a vizualizációknak két síkon kell működniük, hiszen létre kell jönnie egy esztétikai élménynek, és ha az ember kíváncsi, akkor megjelenik mögötte egy újabb réteg, amiből kiderül, hogy valójában mit ábrázol az adott kép vagy szobor – ha az ember ezt megérti, az teljesen átértékeli az adott munkát.