A néhány hete megjelent Várni a 29-esre önéletrajzi elemeket tartalmazó regény (itt bele is olvashatsz, itt pedig elolvashatod a róla szóló kritikánkat), mely az elmúlt évtizedek kivándorló nemzedékének egy lehetséges sorsváltozatát mutatja be, főhőse nők és városok között ingázik, mindenhol otthon van, de sehol sem igazán.
Körülöttünk minden a bevándorlástól hangos, közben pedig talán nagyobb társadalmi probléma, hogy fiatalok tömegei hagyják el az országot. A regény írója, Görcsi Péter is közülük való, vele beszélgettünk első szépirodalmi kötetéről, családi boldogságról, a jelenlegi magyarországi helyzetről és arról is, mennyire barátságos emberek a norvégok.
Azok közé tartozol, akik mindig is írók akartak lenni?
Lehet, hogy mindig is az voltam. A múltkor, amikor hazalátogattam Magyarországra, a gyerekkori szobámban találtam egy írást, az volt a címe, hogy Jim kalóz kalandos élete. Tizenkét évesen kezdtem írni egy spirálfüzetbe, ugyan csak 3-4 oldalig jutottam, de ott kezdődött az egész.
Azután középiskolában volt egy jó magyartanárom, aki megszerettette velem az irodalmat, és 15-16 évesen, ahogy sokan ebben az életkorban, én is nagy versírási lázban égtem. Utána egyetemre kerültem, ahol meg szemináriumi dolgozatokat írtam, majd szakdolgozatokat, később novellákat, monográfiát és aztán ezt a regényt. Szerintem azok az írók, akik írnak, és a műfaj tulajdonképpen mindegy is.
Elsőkötetes szerzőként mi volt eddig a legörömtelibb élményed? És mi volt a legnehezebb?
Nem elsőkötetes szerző vagyok, a fülszövegben olvasható, hogy van már egy könyvem, bár az nem regény, hanem értekezés.
A kérdésedre válaszolva nehéz oldala nem volt, örömteli viszont több is. A legnagyobb már önmagában az, hogy meg tudott jelenni ez a regény, és egy ilyen rangos kiadónál, mint a Jelenkor Kiadó. Nagyon szeretem a kiadványaikat, így egy álmom vált valóra ezzel, az pedig, hogy a regényt Nagy Boglárka szerkesztette, még külön óriási öröm.
Hogyan találtátok meg egymást a kiadóval?
Hosszú procedúra volt. Ezt a könyvet 2020/21-ben írtam, elküldtem Görföl Balázsnak, a Jelenkor folyóirat főszerkesztő-helyettesének, ahol egyébként korábban már publikáltam, hogy mondjon róla véleményt. Pár hónap múlva beszéltünk a kéziratról, azt mondta, neki nagyon tetszik,
és javasolta, hogy publikáljak belőle fejezeteket folyóiratokban.
Meg is jelentek fejezetek a regényből, és 2022 decemberében azt mondta Balázs, hogy érdemes lenne egy nagy kiadónak elküldeni, így elküldtem a Jelenkornak.
Hogyan írsz? Mikor van időd rá?
Tanárként dolgozom egy általános iskolában, Norvégiában, felső tagozaton tanítok társadalomismeretet és angolt, ötödiktől hetedik osztályig, mert itt hét osztályos az általános iskola. Sokat ingázok, egy órát oda, egyet vissza, és ilyenkor a vonaton órára készülök, olvasok vagy írok. És este is, ha van időm. Ha tehetném, és főállású író lennék, akkor egyébként reggel írnék, mert reggel friss vagyok és hatékonyabban tudok dolgozni.
A Várni a 29-esre esetében azonban mindez, amit elmondtam, nem érvényes, mert ezt a regényt akkor írtam, amikor munkanélküli voltam. A Covid idején elvesztettem az akkori állásomat és volt egy teljes évem és három hónapom, így egész sokat tudtam vele foglalkozni, minden délelőtt, ami ideális volt.
A könyv ötlete egyébként úgy indult, hogy volt körülbelül 30 oldalnyi szövegem a számítógépemen, amiket a 2010-es években írtam. Ezek többségében befejezetlen írások voltak, szerteágazó témákkal, de ahogy megnyitottam őket, láttam, hogy bizonyos szempontból egyfelé tartanak, és arra gondoltam,
mi lenne, ha ezeket egy regényben megpróbálnám összefésülni.
Felszabadult sok időm, úgyhogy elkezdtem ezeket a szövegkezdeményeket összeírni és folytatni.
Norvégiában élsz, magyar szakot végeztél, már ezek miatt óhatatlanul felmerül, hogy összekössünk a Várni a 29-esre főhősével. Mennyiben nevezhető önéletrajzinak a kötet?
Az elbeszélő életútjának pillérei megtalálhatóak az én életemben is. Például az, hogy vidéken jártam egyetemre, az, hogy kétszer is jártam Londonban és erre mindkét alkalommal egy ösztöndíj teremtett lehetőséget. De én például nem éltem ott huzamosabb ideig és nem dolgoztam vendéglátásban. Én befejeztem a PhD-t, az elbeszélő nem, én a barátnőmmel (aki azóta a feleségem) laktam Oslóban, ő viszont egyedül.
Tehát ami a pillérek között van, az fel van töltve fikcióval.
Nagyon részletesen megvilágítottad a hősödet, rengeteg mindent megtudunk róla. Mi a legfontosabb tulajdonsága szerinted?
Nem biztos, hogy ezt nekem kell megválaszolni. Nem szeretném a válaszommal behatárolni az értelmezést, úgyhogy ezt mindenki döntse el maga.
A regényt elsősorban fejlődésregényként és felnövekvéstörténetként olvastam, és azt láttam, hogy a hős egyfajta illúzióvesztést is átél a cselekmény előrehaladtával. Mit gondolsz, a felnőtté válás szükségszerűen az álmok elárulásával jár?
Nem törvényszerű, hogy az álmok összetörnek, de a felnőtté válás kompromisszumokkal jár, ahogy haladunk az életben, úgy lesz egyre több ezekből. Viszont az álmokról nem kell és nem szabad lemondani.
Nem ez a fő szólam a regényben, de azért határozottan ott van benne a politika, a közélet is. A főhős például a 2018-as választáskor nagyon elkeseredik, és azóta megvolt a 2022-es választás is. Hogyan értékeled a mostani magyarországi helyzetet?
Magyarországon autokrácia van, ez pedig sokkal nehezebb helyzetet teremt az ott élőknek, akiknek enélkül is épp elég kihívás lenne az életében.
A jelenlegi berendezkedés nem kedvez az individuumnak,
muszáj lemondani dolgokról, egyre több mindent kell elfogadni, túl sok és túl nagy kompromisszumokra kényszerítik az embert, s így az embereknek egyre kevésbé lesz befolyásuk a saját életük felett.
E tekintetben sem a 2018-as, sem a 2022-es választás nem hozott változást. A barátnőmmel 2017-ben költöztünk el Magyarországról, nem voltunk könnyű helyzetben, de volt egy lehetőségünk, úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk.
Mi kellene ahhoz, hogy visszatérjetek?
Ez attól függ, milyenek a lehetőségek, a szabad döntéseivel mennyire tud érvényesülni az ember.
Magyarországon sok olyan szituáció van, amikor nem az emberen múlik a siker.
Szektorokat szüntetnek meg vagy lehetetlenítenek el, emberek vesztik el munkájukat úgy, hogy utána többé nem csinálhatják azt, amit addig az életük értelmének tekintettek, kénytelenek másféle munkát keresni.
Az állampolgárok Magyarországon nem számíthatnak az államra, akkor sem, ha hosszabb időre megbetegszenek, nem kapnak semmiféle komolyabb segítséget. Ugyanolyannak látom a helyzetet, mint 2017-ben, sőt, az oktatás és egészségügy helyzetét tekintve még romlottak is a dolgok. Az önmegvalósítás terén is egyre szűkebbnek látom a lehetőségeket. Nem tudom, hogy Magyarország 2024-ben mit tud nekem ajánlani, azért, hogy visszamenjek.
A Várni a 29-esre véleményem szerint azért fontos regény, mert egy olyan generációnak az élményét írtad meg benne, akik külföldön telepedtek le. De ez közben azért egy nagyon személyes történet is. Hogy érzed, befogadtak Norvégiában?
A norvégok nagyon segítőkészek, mosolygósak és kedvesek, de amikor mély kapcsolatokról, barátságokról van szó, akkor látszik, hogy az nem tud működni. Nem azért, mert bevándorlók vagyunk, hanem mert ők többnyire gyerekkori barátságokat visznek tovább egész életükben.
Ettől függetlenül azt érzem, hogy befogadtak. A regény fülszövege írja, hogy az elbeszélő sehol nincs igazán otthon, de sehol nem teljesen idegen. Ez a mondat nagyon el van találva, jól belövi azt, ahogyan érzem magam. Ha most hazamennék, ott sem érezném magam otthon, hét év után már otthon is átélnék egyfajta fordított kulturális sokkot. Sokan mondják, és ezzel teljesen egyetértek, hogy
ahol most élek, az az otthonom, Magyarország meg a hazám.
Most ez van, de hogy mit hoz a jövő, azt majd meglátjuk. Idővel szeretnék visszamenni, van bennem egy ilyen érzés.
A nőknek, a szerelemnek nagyon fontos szerepe van, vagy legalábbis lenne az otthonra találásban. De a regényben sem a nagy szerelem, sem más kapcsolatok nem alakulnak igazán jól. Hiszel azért a szerelemben és a családi boldogságban?
Olyannyira hiszek benne, hogy a feleségemmel éppen a kislányunk érkezését várjuk. Ebből is látszik, hogy ez egy regény és nem önéletrajz. Vannak benne önéletrajzi elemek, de sok dologban nagyon különbözik tőlem a főhős, ugyanakkor vannak közös gondolataink és érzéseink.
Az első olvasói visszajelzések szerint ezzel nem vagyok egyedül, az elbeszélőnek sok mindenkivel vannak közös gondolatai és érzései, ezek alapján úgy érzem az olvasók könnyen tudnak vele azonosulni. Azt, amiről beszél, több százezer külföldön élő magyar megtapasztalhatta,
az itthon maradt fiatalok pedig legalább olyan gyakran gondolnak a külföldre költözésre, mint a külföldön élők a hazaköltözésre.
Egyetértek azzal, hogy könnyű vele azonosulni. A mai harmincas-negyvenes generáció regénye ez, definiálhatjuk így?
Nem titkolt szándékom volt, hogy ez a regény egyfajta szócsöve legyen azoknak,
akik különböző okok miatt arra döntésre jutottak, hogy hosszú távra elhagyják Magyarországot.
Ennek a generációnak, ezeknek az embereknek az élettapasztalata válik elsődlegessé ebben a történetben, de ezeken keresztül azoké is, akik ismernek valakit, aki elment. Nincs már nagyon olyan család, melynek tagjai közül ne lenne valaki külföldön. Éppen ezért gondolom úgy, hogy minden egyes családban otthon tud lenni ez a szöveg.
Viszonylag sok szerző kerül elő a szövegben Joyce-tól Orhan Pamukig. Kik inspirálnak leginkább? Tudsz mondani három olyan klasszikust, aki kiemelkedően fontos számodra?
Nagyon szeretem az irodalmat, így nehezen választok. De ha mindenképpen kell, akkor a könyvben említett szerzők közül éppen Pamukot és Joyce-ot emelném ki. Nem kétséges, hogy nekik szerepük volt abban, milyen irányban halad ez a történet. De szeretem Kafkát, Hemingwayt, Umberto Ecót vagy Martin McDonagh-ot is, akiről a monográfiámat írtam.
És kortárs magyar szerzők közül is megneveznél hármat?
Tompa Andrea könyveit nagyon szeretem, Visky András Kitelepítés című regényét mesterműnek tartom. Amit még az elmúlt években olvastam és nagyon tetszett, az Halász Rita Mély levegő című regénye.
Említetted, hogy találkoztál már olvasói visszajelzésekkel. Mennyire tartod fontosnak ezeket?
Igen, jönnek olvasói visszajelzések, ismerősöktől, ismeretlenektől, megjelentek az első szakmai vélemények, kritikák is. Eddig pozitív reakciókat kaptam, ezeknek nagyon örülök. Sikerült olyat írnom, ami tetszik az embereknek, találnak benne valamit önmagukból, és remélem, azt érzik, ennek a könyvnek
helye van az otthonukban, a polcukon, és talán a szívükben is.
A negatív reakciókat is várom, ha lesznek, fontos számomra, hogyan éri el a regény az olvasóközönséget.
