Nem akar felejteni (tragédiát, szerelmet, óhazát), egzisztenciálisan nem küszködik, az ismeretlen nem csábítja. Lassú sodródásban telik az élete, döntéseit például jellemzően mások hozzák meg a feje fölött. A látszat ellenére fejlődésregénynek is csak nagy jóindulattal nevezhető, holott hősnője kétségtelenül nagy utat jár be, ám pont a regényvégi kulcsjelenet bizonyítja, hogy életében a külső kényszer továbbra is erősebb, mint a belső akarat. De ha nem emigrációs és nem fejlődésregény, akkor mégis micsoda? Megúszós lenne azt mondani, hogy ezek keveréke, és ha nem is lenne teljesen alaptalan, a Brooklyn mégis inkább egy magát szerelmi-családi-kivándorlási regénynek álcázó tête-à-tête: Tóibín ugyanis úgy mesél, mint a halk szavú nagybácsi, aki csak nekünk fedi fel a történet részleteit. Egyszerű, mégis megkapó és magával ragadó az a nyelvezet, ahogyan kibontja a két világ között lavírozó lány történetét, aki magát végül mindig mások által igyekezett megtalálni. A Brooklyn a hét könyve.
Enniscorthy egyike azoknak az ír városoknak, melyek emigrációs története, öröksége jó száz évre nyúlik vissza – mindezt Colm Tóibín írta bő egy éve a Guardianben, miután bemutatták a Brooklyn című regénye alapján forgatott filmet. Az író ebben a kisvárosban nőtt fel, és itt él könyvének hőse, Eilis is. Az ötvenes évek elején járunk, az itt élő fiatalok közül sokan külföldre mentek, Eilis három fivére például Angliában próbált szerencsét. A fiatal nő özvegy édesanyjával és ragyogó szépségű nővérével, Rose-zal él egy fedél alatt. Rose igazi hősnő lehetne: nemcsak szép, hanem okos, megfontolt, közben titokzatos, aki nem nagyon fedi fel a legbensőbb gondolatait és érzéseit. Bár valószínűleg minden ujjára jutna egy-egy udvarló, ő hétvégenként inkább golfozni jár, és határozott kézzel egyengeti a családja, különösen a húga sorsát. Egy tipikus hollywoodi filmben Rose lenne az, aki felszállna az óceánjáró hajóra, hogy azután ugyanazzal a lendülettel meghódítsa Amerikát. Rose-nak azonban eszében sincs kivándorolni, helyette elintézi, hogy – egy brooklyni ír pap támogatásával – tapasztalatlan, naiv és kicsit mulya húga vágjon neki a nagy ismeretlennek. Abban a filmben, melynek Rose lenne a főszereplője, Eilis lenne az az epizodista, aki csak néha bukkan fel egy-egy családi eseményen. Tóibín azonban csavart egyet a perspektíván, és a határozatlan, sodródó, a családi akaratnak magát kérdés nélkül alávető Eilist tette meg története hősévé.
Colm Tóibín: Brooklyn
Fordította: Greskovits Endre, Park Kiadó, 2016, 309 oldal, 3490 HUF
Eilis az a kisvárosi lány, aki életét kizárólag az általa születése óta ismert közösség keretei között tudja elképzelni. Ennek az életnek a díszleteit a jól ismert utcák és épületek adják, szereplői pedig azok a fiúk és lányok, akikkel lényegében együtt nőtt fel:
„Eilis mostanáig azt feltételezte, hogy egész életében a városban fog élni, ahogy az anyja is, ismer majd mindenkit, ugyanazok lesznek a barátai meg a szomszédai, ugyanazokat a dolgokat fogja csinálni ugyanazokban az utcákban. Arra számított, hogy talál állást a városban, aztán hozzámegy valakihez, abbahagyja a munkát és gyerekeket szül. Most úgy érezte, hogy kiválasztatott valamire, amire semmi módon nincs felkészülve, s ettől az ezzel együtt járó félelem dacára az az érzése, illetve inkább az a sor érzése támadt, amiről azt hitte, az esküvője előtti napokban fogja átélni, amikor az előkészületek sodrában mindenki csillogó tekintettel néz majd rá, amikor ő maga is pezseg az izgalomtól, de igyekszik, hogy ne nagyon gondoljon rá, milyenek lesznek a következő hetek, nehogy inába szálljon a bátorsága.”
A fiatal nő saját, önálló életre vágyik, ennek feltételei viszont otthon nem adottak: se állása, se férjjelöltje, így különösebben nem tiltakozik, amikor az anyja, a nővére és a pap megegyeznek arról, hogy a lány Amerikában vállal állást. Eilisnek a kisujját sem kell mozdítania, hiszen mások szereznek munkát és szállást neki (a pap), mások fizetik az útiköltségeit (a fivérei), és mások intézik helyette a formaságokat (a nővére). Otthon senki egy szóval sem mondja neki, hogy mennyire fog hiányozni, az anyja is csak egy vadidegen kérdésére árulja el, mit érez valójában („Bele fogok halni.”), az érzelmeket mindenki jó mélyre elássa magában. A hallgatás, a ki nem mondott dolgok legalább akkora súllyal esnek latba, mint azok, amelyeknek hangot is adnak. Eilis éppen a családon belüli hallgatásból következtet arra, hogy az anyja és a nővére már megbeszélték és támogatják az ő amerikai útját, holott neki magától soha nem jutott volna eszébe, hogy Amerikába menjen.
Az időtlennek tűnő ír kisvárosból egy hatalmas változások előtt álló nagyvárosba érkezik végül. Egy nagyáruház női ruhaosztályán lesz eladó, a szállásadója pedig egy ír asszony, Mrs. Kehoe, aki a házában fiatal nőknek ad ki szobákat. Kezdetben borzalmas honvágy kínozza, és a beilleszkedése, az újdonságokhoz való alkalmazkodása se mindig zökkenőmentes, de igazán nagy traumák nem érik. A társadalmi változások is csak felsejlenek – a színesbőrű vásárlók felbukkanása, a televízió megjelenése vagy a Long Island-i építkezések beindulása sejteti, hogy a fiatal nő egy formálódó, az eddigi keretektől távolodó, a maga helyét egyelőre kereső közösség részese lett.
A brooklyni ír közösség egyfajta védőburkot képez, ahol a legnagyobb veszélyt legfeljebb azt jelenti, ha a táncmulatságon a férfiak a kelleténél jobban berúgnak. Eilisre tehát nem a veszedelmes nagyvilág vár – biztonság veszi körül, még ha ez egy idegen biztonság is, melynek mértékét és kiterjedését még ő sem ismeri. Életében a legnagyobb változást az jelenti, amikor megismeri az olasz bevándorlócsaládból származó Tonyt, egy komoly és szorgalmas fiút, aki hamar világossá teszi, hogy Eilisszel közösen képzeli el az életét. A lány viszont valamilyen érthetetlen okból az anyjának nem írja meg, hogy komoly udvarlója van, csak a nővérének írt leveleiben számol be a szerelemről. Életében Rose az igazi támasz: ő a bizalmasa, a pártfogója, a példaképe, aki egy személyben testesíti meg a testvéri és az anyai princípiumokat. Ő az oka annak is, hogy Eilisnek hirtelen haza kell utaznia, vissza Írországba. Tóibín meséje ugyanis nem ott ér véget, hogy a szegény ír lány szerelembe esik a jóképű olasz fiúval; az ő meséjében a lány újra útra kel, hogy az óceánt átszelve megint szülővárosában találja magát. Bár a városka külsőre semmit sem változott, mint ahogy úgy istenigazából Eilis sem, pusztán azért, mert Amerikából jött (azaz nyilván sokat látott, tapasztalt, több a pénze, újszerű ruhákat hord, más a frizurája, stb.), teljesen új szemmel néznek rá az emberek.
Tóibín a fent már említett Guardian-cikkben nagyon szemléletesen leírta azt az élményt, amikor az otthon maradottak egy-egy Angliába vagy Amerikába távozott, majd visszatért honfitársukkal találkoztak ismét. Akik Angliába mentek, nem kerestek túl jól, és ez meg is látszott rajtuk, a visszatért amerikai íreket viszont egyfajta glamour vette körül: a kiejtésük, az öltözködésük, a dollárjaik mind-mind feltűnést keltettek. Még azok is, akik nem voltak gazdagok, el tudták hitetni az otthoniakkal, hogy egy szép napon vagyonokat fognak keresni – csak a szerencsén múlik az egész. Eilis visszatérése is hasonló feltűnést kelt Enniscorthyben, és nemcsak a pletykára éhes szomszédok és ismerősök, hanem a jóképű és gazdag Jim is állandóan az ő társaságát keresi. A fiatal nő pedig eljut arra a pontra, amikor döntenie a kétféle jövő és így két, merőben más élet között is.
A Brooklyn nem igazán kivándorlási regény, holott az emigráció fontos témája: a beilleszkedési küzdelmeket, a belső szorongást, az egzisztenciális kényszert (amely gyakori motivációs tényező) Tóibín ugyanakkor csak futólag érinti. Eilis rendkívül passzív szereplő, leginkább csak hagyja, hogy megtörténjenek vele a dolgok. A kulcsmozzanatokban képtelen dönteni, de nem azért, mert buta lenne, hanem mert tisztában van azzal, hogy élete azzal olyan vágányra kerül, ahonnan letérni már nem lehet. (Ebből a szempontból kulcsfontosságú a Miss Kellyvel közös, utolsó – amúgy briliánsan megírt – jelenet.) Eilis életében mindez tehát nem egy szimpla döntés, hanem maga az élet. Megmásíthatatlan. Ám ha elodázza a döntést, azzal legalább egy kis ideig fenntartja az illúziót, hogy akár mindkét élet az övé lehetne.
A kritikusok egy része a Brooklynt lassú, unalmas regénynek nevezte. Az első megállapítás igaz, hiszen a Brooklyn valóban egy lassú történet, de az a fajta, amit szívesen hallgatunk: Tóibín a klasszikus mesélő szerepébe bújt, világos, egyszerű, könnyen befogadható, mégis csodálatos próza az övé (itt kell megemlíteni Greskovits Endre nevét, öröm olvasni a mondatait). Olvasás közben ugyanilyen jó elmerülni benne. Nincsenek flashbackek, nézőpontváltások, nagy meglepetések, hókuszpókuszok, a szöveg mégis működik.
Történetére összességében a hiány jellemző: az elhallgatások, a kimondatlanságok, és azok a lyukak, melyeket az egymáshoz legközelebb állók képtelenek betömni. De ezek a hiányok magára a regényre is jellemzőek: a történetnek több olyan mellékszereplője van, akiknek alakja csak fel-felvillan (ezek közé tartozik Eilis nővére, a holokauszttúlélő tanár, az ír pap vagy akár a szállásadónő), akiknek az életéből ha Tóibín csak kicsivel több információt adagolt volna, az nem terhelte, hanem egyértelműen gazdagította volna a történet szövetét.
