Bár az elmúlt években elsősorban a hozzánk bevándorlókról szólnak a hírek, az közismert, hogy Magyarországra nemcsak érkeznek, de sokan el is mennek innen. Az elmúlt másfél-két évtizedben tömegek (elsősorban fiatalok) hagyták el az országot, minden évben átlagosan 10-30 ezren döntenek az emigráció mellett.
A jelenséggel több magyar szerző foglalkozott már: egy korábbi, a 19-20. század fordulóján tapasztalható emigrációs hullámot dolgozott fel Oravecz Imre A rög gyermekei regénytrilógiájában (elsősorban a Kaliforniai fürjben), de Tompa Andrea is foglalkozott a szülőföld elhagyásának különféle aspektusaival Haza című regényében, ugyanúgy, ahogy Kun Árpád a Takarító férfi című kötetében.
Negatív fejlődésregény a mai valóságban
Görcsi Péter terjedelmes, a Jelenkor Kiadó gondozásában megjelent regénye (itt bele is olvashatsz) most annak a generációnak ad hangot, melynek tagjai az elmúlt 15-20 évben indultak Nyugatra a boldogulás reményében vagy a szabadságot keresve. Ahogy a fent sorolt írók, úgy Görcsi sem egy teljes generáció történetét írja meg, hanem a nemzedék egy fókuszba állított hősén keresztül mutatja meg ennek a döntésnek a motivációit és lehetséges következményeit.
A Várni a 29-esre főhős-elbeszélője egy fiatal férfi, akit az érettségi időszakától az egyetemi éveken át a húszas évei végéig kísérhetünk három fő helyszínen, egy délnyugat-magyarországi egyetemvárosban (feltehetően Pécsett), Londonban és a norvég fővárosban, Oslóban. A meg nem nevezett, egyes szám első személyben megszólaló főhős története
egyszerre elcsúszott coming of age sztori és negatív fejlődésregény.
A nagy álmoktól távolodva
A szép reményekkel induló magyar szakos, majd színháztudományra specializálódó egyetemista, részben a felsőoktatás átszervezése és a vágyott oktatói karrier ellehetetlenítése miatt egy ösztöndíj-időszak végén úgy dönt, hogy nem tér haza, hanem a londoni vendéglátóiparban helyezkedik el, majd Norvégiába megy, és ott egy ruházati cég raktárában vállal munkát.
A nagy álmok, a doktori képzés, az egyetemi karrier lehetősége szépen lassan vesznek oda,
miközben a hős sodródik az olcsó és szűkös lakások között és egyre távolabb kerül eredeti céljaitól: „Amikor a dobozokat cipeltem, kétségek gyötörtek, félelem és szorongás kerített hatalmába amiatt, hogy elvesztettem az életem célját, amit egykor megtalálni véltem, pontosan feltérképeztem és megterveztem a hozzá vezető utat, és most az út a semmibe vezet. Egyetemen akartam tanítani és kutatómunkát végezni, ehelyett egy raktárban kergetőztem önmagammal és a nehéz dobozokkal.”
A regényt a terek strukturálják
Ezt a lefelé tartó fejlődéstörténetet nem időrendben mutatja be az elbeszélő, a struktúrát az idő helyett inkább a tér szervezi. A fentebb már említett városok tartják össze a szerkezetet, az ugyanis mindig egyértelmű, melyik városban van, így aztán az is, melyik életszakaszban járunk. A három legfontosabb helyszínt a címben is jelölt 29-es busz köti össze motivikusan, ez a járat ugyanis mindhárom városban létezik, és a főhős utazik is mindegyiken. A címben jelölt várakozás pedig a konkrét buszra váráson túl a hős alapvető életstratégiáját fogalmazza meg: az aktivitását és sorsalakító szerepét egyre inkább elvesztő, passzivitásba menekülő elbeszélő arra vár, hogy
végre megérkezzen a saját valódi történetébe, a vágyott boldog életbe.
Az elbeszélés epikus keretét az a szituáció teremti meg, hogy a főhősnek beszámolókat kell írnia a norvég munkaügyi hivatal pszichológusának élete fontosabb eseményeiről. Ezekből, a fikció szerint 2019-ben keletkezett, naplószerű bejegyzésekből áll aztán össze a regény bő egy évtizedet felölelő története, melynek kapcsán egyébként az önéletrajziság kérdése is felmerül, főleg, ha tudjuk, hogy a könyv írója jelenleg is Norvégiában él.
Otthonra lelni nőkben és városokban
Az elbeszélésmód egyszerre vallomásos és minimalista, a narrátor néhol túláradó érzelmekkel, saját történetébe ragadva, néhol pedig távolságtartóan, higgadtan és objektíven tekint a vele történő dolgokra.
És az elbeszélés ideje alatt igencsak sok minden történik vele. Nemcsak különböző városokat, és ezzel együtt társadalmakat, nyelveket, ételeket, embereket és kultúrákat ismer meg, hanem nőket is, akik legalább olyan fontos szereplői a regénynek, mint a már említett városok. Ahogyan Pécsett, Londonban és Oslóban, úgy ezekben a szerelmi kapcsolatokban is otthonra próbál találni az alapvetően magányos és szerelemre mindig fogékony főhős.
Kis túlzással minden városnak (és a hozzá tartozó időszaknak) megvan a maga nőalakja: a színészhallgató, Andrea Budapesté, a nagy, idilli, soha el nem múló szerelem, Veronika az egyetemvárosé, a német származású Rebekka Londoné, Gabi és Mia pedig Oslóé. A különböző szerelmek bemutatásánál nem hiányzik az erotika (maga a legelső beszámoló is egy szeretkezési jelenettel indul), de a lelki vonatkozások bemutatása sem.
A főhősnek, bár szeretik a nők, nem igazán terem babér, kapcsolatainak általában nem ő vet véget, és olyan is van (Mia esetében), amikor rövid időre sem képes megszerezni a vágyott nőt. Ha pedig a kapcsolat létrejön és működik (mint Gabival), akkor ő veszíti el hamar az érdeklődését. Alapvető magányát csak ideig-óráig enyhítik a szerelmek és a nők, akikben végül ugyanúgy nem talál igazi otthonra, ahogy az általa belakni vágyott terekben és városokban sem.
Az elbeszélő egyre mélyebbre merül
Az egyre sötétebbé váló történet végül a szerhasználat és a depresszió bugyraiba vezet, és az elbeszélő mintha értené is ennek az okát. Többször kifejti például, hogy úgy hiszi, eladta az álmait, hogy részben a jólét reményében kezdett olyan utazásba, melynek végén kicsúszott a lába alól a talaj.
Világértelmezésének elkomorulását jelzi az is, amikor Kafkát a világ legnagyobb realista prózaírójának nevezi. (Az irodalmi utalások egyébként nem tolakodóan, de mindvégig ott vannak szövegben, Beckettől Joyce-on át Nádasig, vagy olyan elképesztően jó regények említésével mint Orhan Pamuktól Az ártatlanság múzeuma). Bár a Görcsi Péter által teremtett világ nem groteszk és nem is elviselhetetlenül szorongató, mint Kafkáé, de az idő előrehaladtával
egyre sötétebb tónusúvá válik.
A történetnek egyébként rengeteg rétege van, egyrészt szerelmi történetek füzére, másrészt kis útikalauzszerű betétek sorozata, lélektani reflexiókkal tűzdelt, hosszú monológ, melyből a barátság, az életcélok és a szerelem nagy témái sem maradnak ki, de szerepet kap benne például a politika is. Az elbeszélő elejtett megjegyzéseiből ugyanis az derül ki, hogy emigrációját nem kizárólag az anyagi felemelkedés motiválta (bár természetesen az is, főként, mikor észrevette, hogy Magyarországon egy egyetemi oktató fizetése nagyjából egy bolti eladóéval van versenyben), hanem a szabadságvágy is.
Elsősorban a felsőoktatást érintő hallgatói szerződéseket és a készülő (azóta már sok helyen bevezetett) modellváltást említi, de leírja azt is, mit gondolt akkor, amikor a 2018-as választások eredményéről értesült: „Még a hotelban olvastam a hírt a ’18-as választások eredményéről, és rendkívül elkedvetlenedtem, mert a kormány újabb győzelme azt jelentette számomra, hogy még néhány évig maradnom kell, én pedig még azt sem tudtam, hogy fogom kibírni a következő hónapot, ha egyszer vissza kell mennem dolgozni, nemhogy a következő négy évet.”
Az egymásmellettiség narratívája
A Várni a 29-esre legfőbb erénye talán az, hogy a sok szempont és a sok, egymáshoz szervesen kapcsolódó téma közül egyik sem nő a többi fölé, az elbeszélő nem választ fókuszt, nem akarja egy-két fontosabb dimenzióra kifuttatni az értelmezést,
nem hierarchiában, sokkal inkább egymásmelletiségben gondolkodik.
Ezért van, hogy a fiatal férfi életének minden szegmense, érzelmei, fájdalmai, örömei, testi és lelki élményei, gondolatai és a körülötte lévő világból származó benyomások is mellérendelő viszonyba kerülnek.
Görcsi nemcsak kiválóan megtalálja azt a perspektívát, ahonnan ez a sokféleség (ami egyébként a fiatal évek alapvető jellemzője is) láthatóvá válik, hanem a megszólalásmódok heterogenitását is megteremti hozzá. Az elbeszélő ugyanis hol humorral, iróniával, hol patetikusan, csodálkozva vagy tragikus hangoltsággal beszél, van, hogy az önsajnálatban dagonyázik, máskor pedig okos és racionális elemzőként vizsgálja saját magát és a vele történteket. És ha már alapvetően az emigráció a témája, megmutatja azt is, hogy a nyelv elsajátításánál mennyivel nehezebb egy kultúra átfogó megértése vagy azt, hogyan maradunk mindig idegenek egy olyan zárt társadalomban, amilyen például a norvég. Az idegenség tapasztalata felől közelít elsősorban a kivándorlás kérdéséhez is. Nem a honvágy klasszikus kliséivel operál, nem a visszavágyást, inkább azt mutatja meg, mennyire nehéz egy másik kultúrában, társadalmi közegben gyökeret ereszteni.
A nőkben és Nyugat-Európában otthonra lelni egyaránt képtelen hős története a regény végén nyitva marad, nem derül ki, hogy pszichológusa képes lesz-e kezdeni valamit az általa megírt beszámolókkal, melyekből a teljes regény számvetése összeáll.
„Ezért most csak annyit szeretnék kérdezni: hogyan tovább?”
– teszi fel a főhős az utolsó bekezdésben a pszichológushoz intézett kérdést. Válasz azonban nem érkezik.
