Az 1952-ben megjelent kisregény fontos állomás volt Hemingway pályáján, nemcsak azért, mert az író kiérdemelte vele a Pulitzer-, majd a rákövetkező évben az irodalmi Nobel-díjat is, hanem mert az irodalomtörténészek szerint ezzel a rövid parabolával érte el az életmű csúcsát. Az öreg halász és a tenger történetét mindenki ismeri (ha másért nem, azért, mert több filmfeldolgozás is készült belőle):
egy öregember harca, győzelme, majd veresége egy olyan küzdelemben, melyet a természet erőivel és önmagával folytat.
A mű írójáról köztudott, hogy a (ma már nem, de a maga idejében sokak által irigyelt és vágyott) férfias élet híve volt, jól bánt a fegyverekkel, vadászott, halászott, bikaviadalokra járt, bokszolt, valódi macsó férfinak számított. A nők körében is igen népszerű Hemingway veszélyes életet élt (Nobel-díját például azért nem tudta átvenni, mert repülőbalesetet szenvedett, de ezen kívül három súlyos autóbalesetet és több komoly fejsérülést is túlélt), és mindemellett komoly depresszióval és alkoholproblémákkal küzdött. Az öregedés és a betegség talán éppen ezért rázta meg annyira, hogy édesapjához hasonlóan önkezével vetett véget életének, mikor egy álmos júliusi vasárnapon, 61 éves korában főbe lőtte magát. Santiago történetét 53 évesen írta, amikor még nem volt öreg, de már egészen biztosan szembesülnie kellett testi hanyatlásának első jeleivel. Talán éppen ezért mutatja be a küzdelmet, az emberi kitartást éppen egy idős, erejét egyre inkább elveszítő, ugyanakkor hihetetlenül harcos férfi képében.
„Az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni” – hangzik a szöveg talán legismertebb, legtöbbet idézett mondata. Ha nagyon leegyszerűsítenénk, azt is mondhatnánk, hogy ennek a tételnek a bizonyítása a teljes történet, de azért jóval több ennél, még akkor is, ha cselekménye meglehetősen egyszerű. Rétegzettségét annak köszönheti, hogy a történet szinte minden eleme szimbolikus: az öreg Santiago álmában rendre visszatérő oroszlánok a fiatalságot jelképezik, és azt az erőt (és ezzel együtt hatalmat), melyet a halász egyre inkább elveszíteni látszik. A tenger, melyről Santiago annyira szépen beszél, és melyet mindennél jobban tisztel, maga az élet avagy a sors, sokszor segítő, de van, hogy megmutatja az erejét, és azt is, hogy nem vagyunk képesek uralkodni felette. A hal, a hatalmas marlin az az ellenfél, akivel az öreg egyenrangú harcot vív, csatájuk méltósága éppen ebben rejlik. A halász nem gyűlöli, nem nézi le a vetélytársat, azzal együtt sem, hogy le akarja győzni:
„Ide figyelj, te nagy hal – mondta. – Szeretlek, tisztellek, becsüllek. De megöllek még ma, mielőtt leszáll a nap.”
A rövid kis történetet az olvasónak egy mindentudó elbeszélő tolmácsolja, aki a főhős gondolatait is ismeri, így belső monológjait és önmagával folytatott dialógusait is közvetíti, ugyanúgy, ahogyan azt is, amikor az öreg egy kismadárral vagy éppen hangosan, önmagával beszél. Ezekből a külső és belső monológokból válik láthatóvá szépen lassan (a hallal folytatott küzdelemmel párhuzamosan) Santiago életszemlélete, a számára fontos értékek halmaza. A kötet némely kritikusa szerint Santiago megszólalásai egyáltalán nem hitelesek, elképzelhetetlen, hogy egy egyszerű kubai halász így beszél (illetve gondolkodik). Gondolatmenetei ehhez túl elvontak, mintha nem is egy halászember, hanem egy filozófus ülne a kis csónakjában kilométerekre a parttól a végtelen óceán közepén. De miért is akarna minden valószerű lenni egy olyan történetben, mely legalább annyira emlékeztet egy mesére, mint realista alkotásra? Mert az egyértelmű, hogy ha megszólalásai és gondolatai nem is, a halászat (ami valójában horgászat, hiszen az öregnek horgára akad a hal és orsó és zsinór segítségével próbálja behúzni napokon át, a halász kifejezést Ottlik Géza klasszikus fordításának köszönhetjük) leírása ugyanúgy hiteles, ahogyan a falu vagy a tenger megjelenítése is.
A Hemingway elbeszéléseire és regényeire jellemző szikárság, dísztelenség, a rövid, egyszerű mondatokból építkező minimalizmus itt is érvényesül, és az is biztos, hogy a sorok szerzője látott már tengeri horgászatot, méghozzá egészen közelről. Az öreg fárasztásos technikája, a zsinórokkal és orsókkal való játék, a hal viselkedésének megjóslása, az egyes fázisok ismerete, a csillagok, a víz, az áramlatok alapján való tájékozódás készségének megjelenítése legalábbis mind erre utalnak. A realista elemek, a tengeri horgászat trükkjeinek, a szél, az áramlások alapján történő tájékozódásnak a kimerítő részletezése közben azonban nem vész el a lényeg, az, hogy a történetben egy idős, megfáradt ember folytat heroikus, szinte emberfeletti küzdelmet, mely élete egyik, ha nem a legnagyobb csatája. A hátán megtartott zsinór, a felsebzett tenyere, a görcsbe ránduló keze, a megszédülései mind a test teherbírásának határát jelzik,
de a léleké, úgy tűnik, határtalan.
Az idős férfi a hallal küzd, és még ennél is nagyobb harcot folytat saját magával. Harmadik újraolvasásra az tűnt fel leginkább, hogy mennyire nem fél, sem a fájdalomtól, sem az alatta és körötte végtelenül nyújtózó kiismerhetetlen óceántól, sem a cápáktól. Küzdelme mellett nem jut ideje arra, hogy a halálra koncentráljon, noha olyan körülmények között tölti ezt a pár napot, ahol többségünk képtelen lenne pár óránál tovább életben maradni. A hallal folytatott küzdelmet végül megnyeri, de jönnek a cápák, szépen sorban, és noha néhánytól meg tud szabadulni, egy idő után kénytelen feladni, míg végül, mindenki számára ismerős végkifejletként
csak egy hatalmas csontvázzal köt ki az addigra holtra fáradt ember.
Megérkezik a faluba, ahonnan elindult – újra a szárazföldön van, újra biztonságban, de vereségének tudatával tér nyugovóra, és persze, ahogy az elején, úgy most is oroszlánokról álmodik. A falu szépen keretezi a történetet: innen indul el, hogy a nyolcvanötödik napon, amikor már mindenki lemondott róla (hiszen negyven nap után, ahogy szokás, végleg salaónak, azaz balszerencsés embernek kiáltották ki), mégis partra hozza a nagy halat, vagy legalábbis annak maradványait. A falu azért is fontos, mert itt él az a fiatal is, aki, mint lelkes tanítvány és mint fiú (ha nem is vérszerinti) van jelen a történetben. Nemcsak szereti Santiagót, de ő az, aki látja benne azt a hőst, azt az embert, akit a halász a küzdelmével tulajdonképpen fel akar támasztani, láthatóvá akar tenni, talán még egyszer, utoljára.
A kiváló tempójú, hosszú, de mégis feszes küzdelem végén persze csak egy csontvázzal tér haza, de a falu tapasztalt lakói pontosan értik, mit vitt véghez. A zárlat ambivalens, hiszen egyszerre kudarc és győzelem, de hiába, hogy nem a halat, csak annak csontvázát vitte partra, ez a halcsontváz nem más, mint győzelmének, kitartásának, az emberi méltóság megőrzésének paradox, mégis monumentális szimbóluma.
