Görcsi Péter könyvének főszereplője megszenvedi az elveszett illúziókat, és végigjárja az érzelmek iskoláját. Sehol sincs igazán otthon, de sehol nem teljesen idegen, legyen épp közösségjobbító vidéki egyetemista, London könyvtáraiban és éjszakáiban elmerülő színházkutató vagy a jóléti társadalomra közép-európai tekintettel rácsodálkozó oslói raktáros.
A Várni a 29-esre lendületes és töprengő, erotikus és intellektuális, költői és dokumentarista, sziporkázóan humoros és metszően fájdalmas, spontán és szisztematikus könyv, amelyről egyszerre juthat eszünkbe Knausgard, Nádas és az amerikai minimalizmus. Sodró erejű szöveg sodródásról és önalakításról, arról, hogy a dolgok csak úgy megtörténnek-e, és vajon mennyi elég a boldogsághoz.
A 2010-es években eszmélkedő kritikus értelmiségi nemzedék közérzetrajza,
ám elsősorban mégis egy kiváló fiatal férfi felszabadult és felszabadító regénye, amelynek minden mondatát áthatja az autonóm létezés vágya, mondja a kötetről Görföl Balázs.
Görcsi Péter: Várni a 29-esre (részlet)
Még a Ruseløkkveien 60.-ban laktam, a fent említett zord télnek még a gondolata is messze volt, amikor egy júniusi napon összefutottam Estrellával az utcán. Ő épp dolgozni ment, én hazafelé tartottam, s miután egymásra mosolyogtunk, két kezével a levegőben kalimpálva elmagyarázta, hogy írt nekem egy hosszabb e-mailt, megnéztem-e már. Még nem, mondtam, de megnézem, ha hazaértem.
Fenomenális ötlet volt megosztani az utóbbi hónapokban a lakást. Fél héttől fél háromig dolgoztam, ő délután három vagy négy órakor kezdett az étteremben, és este tizenegyig vagy éjfélig dolgozott, így folyton váltottuk egymást, szinte esélyünk sem volt arra, hogy ugyanabban az időpontban foglaljuk el a konyhát, vagy rányissunk a másikra a fürdőszobában, melynek az ajtaját nem lehetett zárni, mert a kulcs még a beköltözésem előtt elveszett. Olyan volt, mintha mindkettőnknek külön lakása lenne, csak a hűtőre kifüggesztett takarítási beosztást kellett szigorúan követni. Minden délután megnéztem, hogy aznap kell-e valami házimunkát végeznem a lakásban vagy a lépcsőházban, mert Estrella rendkívül mérges lett, ha valamit véletlenül elfelejtettem. Olyankor megállt a konyhában, és a szobám ajtaja előtt kiabálni kezdett (legalábbis én úgy érzékeltem, hogy kiabál, jóllehet Spanyolországban ez a tónus még bőven a normális értéken belül volt), s bár nem értettem, mit mond, tudtam, hogy azonnal ki kell mennem és megnéznem, mit ír a táblázat, amit úgy ütögetett a mutatóujjával, hogy majdnem átlyukasztotta a hűtőajtót. Ráncai a homlokán mélyebbek lettek, ajka lefelé görbült, homlokán és nyakán kidagadt erek jelentek meg,
de a spanyol nyelv dallamos hangjai még ilyenkor is a pacsirtaének lágyságával csusszantak ki fogai között, s olyan szépnek tűnt, hogy csak mosolyogni tudtam rá,
ő pedig ettől még idegesebb lett, kezét az égbe emelte, majd a combjaira csapott, beviharzott a szobájába, és becsapta maga után az ajtót.
Hazaérve megnéztem a táblázatot, és megkönnyebbülten láttam, hogy a szokásos délutáni pihenőm után semmiféle különösebb dolgom nincs (majd csak hétvégén kell kiszednem a lefolyókat eldugaszoló trutymót), ezért lezuhanyoztam, és anélkül, hogy feltöröltem volna a tócsákat magam után, lementem a közeli hamburgereshez, rendeltem egy burgertálat, aztán hazamentem és lefeküdtem aludni.
Öt óra körül ébredtem, felnyitottam a laptopomat, és bemásoltam Estrella spanyol nyelvű üzenetét a fordítóba. A levél arról szólt, hogy a hónap végén költöznünk kell, mert a tulajdonos cég eladja néhány lakását az épületben. Nem értettem, ki az, aki egy ilyen (a norvég standardokhoz képest) lepukkant lakást megvesz, bár nyilván ezen a környéken – ahol a Nemzeti Színház, a parlament, az Aker Brygge, kellemes sétálóutcák, butikok és plázák karnyújtásnyira vannak – busás árat lehet érte kapni, s aki képes busás árat fizetni, annak a felújítására is telik majd. Rajtakaptam magam, hogy megint mások problémájával foglalkozom a sajátom helyett, most történetesen a gazdagokéval, vagy hogy milyen megfontolásból venném meg én ezt a lakást, ha gazdag lennék, és hogyan újítanám föl. Visszaírtam Estrellának, hogy oké, és kimentem a konyhába, hogy főzzek egy kávét, mielőtt lakások után kezdek keresgélni a neten.
Pedig már végre kezdtek normális bútorok körülvenni, háromlábú asztalomat négylábúra cseréltem, s az asztallábként funkcionáló könyvek visszakerülhettek a szekrénybe, még egy kétszemélyes, alig használt kanapét, valamint egy retró hifitornyot is sikerült beszereznem, amelynek lemezjátszó volt a tetején (azt terveztem, lemezgyűjteményem lesz majd), valamint egy jó minőségű matracot, amihez ugyan még mindig nem volt ágykeret, de büszke voltam rá, hogy megengedhettem magamnak egy vadiújat, s visszaadhattam Estrellának a régit, amiben a rugók helyenként már bökték a hátamat.
Élveztem, hogy egyre kényelmesebben mozgok a lakásban, hogy Estrella nincs otthon, amikor hazaérek, és azt csinálhatok, amit akarok, olyan hangosan vagy halkan, ahogy én akarom, hogy rajtam kívül senkinek sincs beleszólása semmibe. Élveztem a tágas szobámat, az új matracot, a délutáni söröket, és már épp terveztem, hogy elkezdek böngészni norvég nyelvkurzusok és tankönyvek után a neten, de mindegy, akkor most majd lakások után kutatok.
Kezdetben délutánok, aztán egész napok és hétvégék teltek el a képernyő előtt, már álmomban is gyönyörű konyhabútorokat, hatalmas, hétszemélyes kanapékat és
óriási ablakokat láttam remek kilátással egy erdőre, parkra vagy a tengerre.
Valóban tömegével jöttek fel a tökéletesebbnél tökéletesebb lakások, amik számomra megfizethetetlennek bizonyultak. Amit ki tudtam volna fizetni, azok szobák voltak, nagy, három-négyszobás belvárosi lakásokban, de semmi kedvem sem volt újra alkalmazkodni. Elég volt belőle az egyetem alatt, amikor Danival és Szabival laktam, no meg Londonban, ahol ki tudja, hányan voltunk egyszerre abban a házban a Duckett Roadon, és meglehet, túlságosan kényelmes volt számomra, hogy Estrellával turnusban váltottuk egymást a ruseløkkveieni lakásban. Annak viszont, hogy egyedül vegyek ki egy normál méretű lakást, esélyét sem láttam. 10 000 koronáért lehetett bérelni egy negyven négyzetmétereset a külvárosi kerületekben, a belvárosban, ahol addig is laktam és már nagyjából ismertem a járást, 12-13 000-ért adtak ugyanekkorát, ami reálisnak tűnt, hiszen a jelenlegi lakásért (amely sokkal rosszabb állapotban volt, mint a hirdetésekben látottak) Estrellával mi is ennyit fizettünk, de az ára kétfelé oszlott, s így sokkal józanabbnak tűnt. Ha egyedül költöztem volna egy ilyenbe, a bérleti díjra elment volna a fele fizetésem, a rezsivel együtt még több is. Elkeseredtem, amikor arra gondoltam, hogy nincs más választásom, mint újra összeköltözni két-három másik emberrel.
E-mailben kérdeztem ugyan Estrellát, hogy ő merrefelé keresgél, nem tartaná-e jó ötletnek, hogy együtt költözzünk valahová, s megtartsuk annak az előnyeit, hogy kora reggeltől dolgozom, ő pedig kora estétől, de azt írta, ha már így alakult, ő visszaköltözik Murciába. Már felmondott a munkahelyén, és elkezdte hirdetni a holmiját a neten. Pár nappal később aztán (mintha megesett volna rajtam a szíve) azt írta, talált nekem egy lehetőséget, a konyhafőnöknek van egy kis garzonja a belvárosban, 7500-ért kiadná.
Másnap, mielőtt munkába ment volna, Estrella elkísért a konyhafőnökhöz. Ugyanabban a házban lakott, amelyikben a kiadó garzon volt. Aitanának hívták, Costa Ricáról származott, és legnagyobb megkönnyebbülésemre beszélt angolul. Ötven év körüli, kreolbőrű nő volt, fekete, göndör haját felcsatolva hordta. Alakján és arcán látszott, hogy fiatalkorában gyönyörű lehetett. Lakásától szűk lépcsőház vezetett fel a tetőtérbe, ahol kizárólag garzonok voltak, és szűk, négy-öt méter hosszú folyosó végén egy aprócska szoba.
Ennyi volt az egész.
A folyosó jobb oldala üres fal, bal oldalán kétajtós ruhásszekrény, majd konyhabútor. Egy nagyjából tíz négyzetméteres szobába léptünk, amelynek nagy tetőablaka volt, alatta kanapé és egy kihajtható asztal két székkel, valamint egy polc a falon. A szobából még egy kis, kétszer kettes helyiség nyílt, ez volt a fürdő: zuhanyzó, mosdó, vécé, mosógép, a tetején szárítógép.
