A biztosítótársaság, ahol Kopkin felesége dolgozott, nem volt éppen rossz hely.
A faltól falig szőnyegezett, tágas irodákat kellemesen légkondicionálták, a termek tiszták és rendezettek voltak, a kollégák barátságosak. Annyira volt csak rossz, hogy jobb legyen a legtöbb más munkahelynél, Gréta pedig annyira volt csak elégedetlen vele, hogy azzal tulajdonképpen már elégedett lehetett, ha másokéhoz hasonlította a pozícióját. De valahogy mégsem tudott megelégedni ezzel. Ha jobban meggondolta, minden csak összehasonlítás kérdése volt, miközben semmilyen öröme nem származott belőle, ha elkezdte másokéhoz hasonlítani a helyzetét.
Jó ideje már annak, hogy Gréta eltűnődött, hogyan és mint is állnak a dolgok.
Tulajdonképpen miért kellene szeretnie a munkáját?
Miért kellene kedvelnie a nagy hangerővel viccelődő kollégáit és munka után még elmenni velük valahová? Nem volt elég, hogy velük töltötte az egész napját? Egy olyan világban, ahol az ember legfőbb értéke a saját tevékenységének sikere, amennyiben azzal a fogyasztását fedező hasznot állít elő, mennyit ér ő, ha legszívesebben sutba vágná a rásózott kötelességeket, és egész nap hideg margaritát kortyolna a teraszon? Ilyen és ehhez hasonló kérdések gyötörték, miközben fájdalmasan tudatában volt, mennyire nem rendelkezik a társadalom megkövetelte szilárd céltudatossággal, amely oly sok ismerősét alkalmassá tette, hogy feláldozza magát a karrier oltárán.
Ha ez a földi létezés az egyetlen, ami rendelkezésére áll, nem kellene keményebben igyekeznie és többet tennie, hogy jobban érezze magát, amíg tart?
– Remek hírem van – sajnálkozott Krepsz, a műszakvezető. Délután öt órakor, amikor Gréta pakolni kezdett, mint aki szökést készít elő, Krepsz váratlan angyali jelenésként került eléje a semmiből.
– Milyen hír?
– Ezt még meg kell csinálni.
Krepsz szikár, csontos férfi volt, igyekezettől sápadt arca örökké nyirkos volt az izzadságtól. Világoskék, rövidujjú ingjén úgy ütött át a fehér atlétatrikó, mintha röntgenfelvételt látna az ember.
Sötétkék kötésű, kapcsos dossziét csúsztatott Gréta asztalára.
Grétának szemernyi kétsége sem volt, hogy ez még több időpazarló, gyötrő vacakolást jelent táblázatokkal, kimutatásokkal, befizetésekkel, kifizetésekkel, százalékokkal, rátákkal, árgaranciával és ki tudja hányféle találékony akadállyal, amely megakadályozhatja, hogy hazajusson.
– Ez nem az enyém – mondta Gréta.
– De igen – erősködött Krepsz jóindulatúan. – Semmi az egész. Kész lesz vele hamar.
– Nem akarok hamar kész lenni vele – kérte ki magának óvatosan Gréta. – Én végeztem mára mindennel.
– Kivéve ezzel, amit most adtam.
– Ez valaki másnak a munkája, amit nem csinált meg.
– Pontosan ezért adtam magának.
– Nem érti – könyörgött –, én már megyek haza.
– Csak azután mehet, hogy elvégezte a feladatait.
– Amit meg is tettem – vágta rá gyorsan Gréta.
– Kivéve ezt, amit most kapott.
– Mert ez nem az én feladatom!
– Dehogynem – Krepsz a barátságos unszolás könnyed és zavart mozdulatával meglapogatta azt a kék, kapcsos dossziét, amit Gréta asztalára csúsztatott, mintha közben maga is attól tartana, hogy az az ujjába harap. – A maga feladata.
– Mióta?
– Mióta magának adtam.
Grétának nem maradt más választása, mint hogy józan támadást indítson ennyi vad képtelenség ellen.
– Elnézést, de nem kényszeríthet rá, hogy valaki más helyett dolgozzak – fogott bele.
– Ebben igaza van – ismerte be Krepsz. – Tényleg nem az én munkám, hogy feladatokat osszak ki az irodában dolgozóknak.
– Akkor miért oszt ki feladatokat az irodában dolgozóknak?
– Nem tehetek mást, mert akinek a munkája lenne, az nem csinálta meg, így aztán rám maradt. Egyébként már én is hazamentem volna.
– Nem értem, Krepsz – kezdte Gréta és harciasan a kemény asztallapra ejtette az öklét –, akkor miért nem tiltakozott?
– Ó, én tiltakoztam. De mit tehet az ember?
– Tiltakozhat.
– Ez igaz – hagyta helyben Krepsz, majd szégyenlősen feljebb lökte az izzadt orrán leszánkázó szemüvegét –, de azonkívül, hogy tiltakozik, nem sokat.
– Visszautasíthatja a feladatot.
– Valóban – mondta Krepsz továbbra is vonakodva –, csakhogy ha visszautasítom, annak beláthatatlan következményei lehetnének.
– Miféle következményei?
– Nem tudom, mert beláthatatlanok.
– Talán nem is lennének következmények.
– Meglehet, de miután az ember megrovást kapott vagy kirúgták, már nem sokat tud tenni, hogy javítson a helyzetén, nem igaz? Az ilyesmit megelőzni kell.
– Nem gondolja, hogy inkább az olyanokat rónák meg és rúgnák ki, akik nem csinálják meg a munkájukat? – elmélkedett Gréta anélkül, hogy vitatkozni akarna.
– Nem, nem, nem – rázta a fejét Krepsz.
– De hát, miért?
– Mert soha nem derül ki, kik azok, akik nem csinálják meg a munkájukat, amíg az olyanok, mint mi, megcsinálják helyettük.
– Hát, éppen ezért kellene egyszer és mindenkorra véget vetni ennek – merengett Gréta együttérzően és áldozatkész büszkeséggel ellökte magától az asztalán heverő utálatos, betolakodó iratköteget. – Hiszen mi minden nap túlórázunk. Nem kellene a sarkunkra állnunk, hogy végre azok viseljék a következményeket, akik valóban felelősök?
Krepsz egy percig töprengett. – Igen, azt hiszem, valóban a sarkunkra kellene állunk – hagyta helyben vonakodva, és kínos zavarában elfordította az arcát. – Ó igen, hát persze, hogy a sarkunkra kellene állnunk. Csak hát én olyan átkozottul félek tőle, hogy a sarkamra álljak.
– Az isten szerelmére Krepsz, hiszen maga is aláírt egy szerződést – mondta Gréta. – Nem tehetnek velünk semmit, amíg mi elvégezzük a dolgunkat.
– Csakhogy őket nem érdekli semmilyen szerződés – suttogta Krepsz felélénkülve. – Azt tehetnek, amit akarnak. Ránk fogják sütni, hogy nem vagyunk csapatjátékosok, nem vagyunk elég szorgalmasok, nem megfelelő a hozzáállásunk, elégtelenek a képességeink és rossz a munkaerkölcsünk, mert hagyjuk, hogy mások dolgozzanak helyettünk.
Gréta elpirult a dühtől. – Hiszen ez mind színtiszta hazugság. Éppen az ellenkezője igaz. Mi dolgozunk mások helyett.
– Ezt ők nem így látnák, mert ha nem csináljuk meg mások munkáját, akkor azt másoknak kell, és ők már helyettünk teszik, mert mi nem csináltuk meg helyettük.
– Ennek semmi értelme.
– Tényleg nincs – vallotta be Krepsz. – De attól tartok, a főnökeinket nem nagyon érdekli, hogy van- e ennek értelme vagy sem. Őket csak az érdekli, hogy ki mekkora áldozatot kész hozni a vállalatért.
Gréta hátralökte a székét, ahogy valamilyen rejtett forrásból táplálkozó tűz gyulladt a lelkében, amely arra sarkallta, hogy álljon végre a sarkára, hallassa a hangját, tiltakozzék és mondja ki hangosan, amit gondol. Elkapta Krepsz csuklóját, akinek a vékony, csontos kezén a lendülettől hullahoppozni kezdett a karóra.
– Elmegyek és beszélek a főnökkel – mondta.
– Édes istenem – Krepsz tiszta arcát elöntötte az őszinte aggodalom.
– Valakinek beszélnie kell vele.
– Ne tegye – kérlelte Krepsz. – Akármit is mond, ez még mindig nagyszerű munkahely. Nagyon sok mindenért hálásak lehetünk, csak gondoljon bele!
– Tetves egy munkahely ez, Krepsz. Borzalmas munkahely – mondta Gréta. – És ezt maga is tudja.
– Hát persze, hogy tudom – vallotta be halkan Krepsz. – De ennél csak rosszabbakat talál, meglátja. Ha megcsinálná ezt a kis feladatot, nyomban hazamehetne, tudja?
– Valakinek meg kell mondania nekik – mondta Gréta.
A főnök szeretetteljesen meglazította a nyakkendőcsomóját, és egészen átszellemült, gondterhelt tekintetével a székhez szögezte Grétát, aki a megfagyott hangulatban most már maga is úgy érezte, mintha valami gyűlöletes dolgot kért volna. Harcias kedve lelohadt, és megint elővették a kétségek. Mit tehet ő? Kérdezte Gréta önmagától. Hogyan magyarázhatná el, anélkül, hogy ezzel népszerűtlen lenne, hogy mindössze haza akar menni, habfürdőt venni, megnézni A klón és én című romantikus vígjátékot, amit kikölcsönzött filmen, miután Zukermanné ajánlotta neki, hogy olvassa el belőle a könyvet, találkozni a barátaival és kialudni magát? Tényleg helytelen azokra a dolgokra vágyni, amelyekre mindenki más is vágyik?
– Ugye tudja, hogy nekem itt kötelességeim vannak – vezette elő óvatosan és fölényeskedve Ladovszky, abban a barátságosan leckéztető modorban, amellyet vele szemben is használtak az ő főnökei.
– Miért nem vesznek fel több embert a céghez? – kérdezte Gréta.
– Ez nem ilyen egyszerű. – Ladovszky szigorú, bánatos arca szinte felderült erre a merész javaslatra. – Erről azok döntenek akik fölöttem vannak, és ők nem vesznek fel több embert, amíg nem kérem őket.
– Hiszen ez semmiség – mondta Gréta.
– Az ám. Viszont én nem kérhetem őket, amíg a munkát annyi ember is el tudja végezni, amennyi jelenleg az irodában dolgozik.
– Minden nap túlóráznunk kell, hogy készen legyünk, ezt maga is tudja. Nem lenne elég ezt megmondani nekik?
– Minden bizonnyal elég lenne – töprengett Ladovszky. – De gondoljon bele, mégis milyen képet festene rólam, ha kiderülne, hogy minden nap túlórára kényszerítem a beosztottjaimat.
– Akkor én nem akarok tovább itt dolgozni – mondta Gréta.
– Kizárt.
– Miért?
– Mert ha most kilépne vagy felmondanék magának, akkor maga egyből hazamenne.
– Pontosan ezt szeretném elérni.
– És akkor ki csinálná meg azt a sok dolgot, amit nem csinált meg senki?
– Nem kényszeríthet rá, hogy dolgozzak – jelentette Gréta növekvő magabiztossággal. – Semmit sem tehet, ha nem vagyok hajlandó túlórázni.
– Dehogynem.
– Micsodát?
– Megemelhetem a fizetését és előléptethetem.
– Azt hiszi, meg tud vásárolni? – kérdezte Gréta keserű, sértett büszkeséggel simítva ki a ráncokat a blúzán.
– Szó sincs róla, hogy meg akarnám vásárolni – kuncogott Ladovszky. – Mindössze enyhén megemelem a fizetését, hogy ha máshol akarna dolgozni, csak kedvezőtlenebb feltételeket kaphasson.
– És azt hiszi, ennyi elég lesz?
Grétát az irodából hazafelé félálomba rázta a busz. Habfürdő helyett csak gyorsan lezuhanyozott, aztán berakta A klón és én-t, de nem tudta megnézni, mert szinte azonnal elaludt a kanapén. Alig örült az új kinevezésének.
