– Felhívtad már őket?
A legjobb lett volna túlesni rajta, ez nem is volt kérdés.
A felesége minden nap emlékeztette Zukermant, hogy emelje fel a telefont, és hívja fel végre Kopkinékat, hogy gratuláljon nekik az új házukhoz.
– Nem esett jól nekik – zárta rövidre Zukermanné.
– Mi nem esett jól nekik? – csodálkozott Zukerman. Egy pillanatra abbahagyta a posta szétválogatását, és felpillantott az asztaltól.
– Bajusznétól hallottam a csemegében, hogy Mihalik és a felesége együtt voltak nyaralni Kopkinékkal, múlt héten jöttek haza, és Mihalik felesége azt mondta, hogy Kopkinék az egész liguriai nyaralás alatt amiatt bosszankodtak, hogy nem gratuláltunk a házukhoz. Állítólag teljesen elrontott nekik mindent.
– Nem értem – vakarta az állát Zukerman.
– Ezen nincs mit érteni. Fel kell őket hívni – mondta Zukermanné.
– Persze, hogy fel kell hívni őket – helyeselt Zukerman. – Csak nem értem, ki az, aki az egész nyaralásán ezen bosszankodik?
– Mit számít, ha egyszer számít nekik? – szónokolt Zukermanné. – Meg kell fogni a telefont, és felhívni őket.
– Persze, hogy fel kell hívni őket – helyeselt megint Zukerman.
– De még mennyire.
– Csak nem értem, ez miért ilyen nagy dolog: gratulálni egy házhoz.
– Lehet, hogy meg akarnak hívni minket.
Zukerman aggódva biggyesztette a száját, amikor eszébe jutott, hogy ez igaz is lehet, és azon törte a fejét, vajon hogyan úszhatná meg.
Kopkinék jóindulatú, nagylelkű, kedves emberek voltak, akiknek semmilyen normális ember nem vágyott a társaságára.
Zukerman ezen felül nem vágyott az odaútra sem, nem vágyott ott lenni és nem vágyott a késő esti kényszeredett, kifogásokkal teli távozásra sem. Nem vágyott elmenni a szupermarketbe az üveg borért, amit vinni kellett. Nem akarta megkérdezni Kopkinékat, milyen volt a nyaralásuk Liguriában. Nem akart fényképeket nézni, és nem akarta őket fürdőruhában látni. Nem érdekelte a ház, nem érdekelte a plusz fürdőszoba, a plusz vendégszoba és a terasz, nem érdekelte a kert, nem akart füstszagú lenni a parázson sütött, zsíros kolbászoktól, amiket nem tud megemészteni. Nem akart érdeklődő lenni. Nem akarta, hogy iránta érdeklődjenek. Legfőképp nem akart kimerítő erőfeszítéseket tenni annak érdekében, hogy ne látszódjon rajta, mennyire nem akarja mindezt.
– Felhívod őket? – kérdezte Zukermanné.
– Dehogy – vágta rá Zukerman. – Miért én?
– Miért én? – kérdezett vissza Zukermanné.
Zukerman elhatározta, hogy másnap telefonál, de délután a lányáék jöttek látogatóba, és inkább elhalasztotta a hívást egy alkalmasabb időpontra, amikor nyugodtabb körülmények között beszélhet. A következő nap a kábelszolgáltató embere alkalmatlankodott náluk. A szerelő azért érkezett, hogy kicseréljen egy dobozt a tévé mellett, amiről Zukermanék nem tudták, mire való, egy másik dobozra, amiről szintén nem tudták mire való. Az egyetlen, amit tudtak, hogy a doboz kicserélésével semmilyen változás nem történt az életükben. Miután elment a szerelő, Zukerman egy barátját sietett el meglátogatni, aki megmutatta neki az új éttermét, amelynek a megnyitója a következő héten volt esedékes. Mire hazaért, inkább megvacsorázott, utána pedig már túl késő lett volna zavarni Kopkinékat.
– Az egész öt perc lenne – mondta a felesége mikor már az ágyban feküdtek a hálóruhájukban, és mindenki a maga kislámpájánál olvasott. Zukerman újságot, a felesége pedig A klón és én című Denielle Steel regényt, amelyben Stephanie, Peter, és Peter klónja szerelmi háromszögbe keverednek Párizsban. Zukermanné szórakozott sóhajjal nyugtázta, hogy az emberi szív mély és kiismerhetetlen. Zukermant arról győzte meg az újság, hogy minél jobban követi a híreket, annál kevésbé tudja, mi történik a világban.
– Majd holnap – ígérte meg Zukerman.
– Már igazán ne húzd tovább – mondta a felesége annak az embernek a rosszallásával, aki nyilvánvalóan érzéketlen az efféle telefonhívások kellemetlenségei iránt.
– Tulajdonképpen miért barátkozunk Kopkinékkal? – tűnődött Zukerman.
– Mert kedveljük őket – mondta a felesége.
Zukermanné hétfő reggel azzal a baljós hírrel érkezett meg a kertészboltból, hogy megint találkozott Bajusznéval.
– És?
– Csigairtót vett.
– De mi a lényeg?
– A lényeg, hogy Bajuszné elmesélte Mihalik feleségének azt, amikor a múlt héten összefutottunk a csemegében, és elmondta nekem, hogy Mihalikék együtt nyaraltak Kopkinékkal, és Kopkinék az egész nyaraláson amiatt bosszankodtak, hogy nem gratuláltunk nekik az új házukhoz.
– Tehát? – vakarta a fejét Zukerman.
– Tehát – folytatta a felesége szemrehányó, ideges dadogással –, Mihalik felesége elmondta Kopkinéknak, hogy tudjuk. Kopkinék tudják, hogy mi tudjuk, hogy várják a hívásunkat.
– Tudják, hogy mi tudjuk hogy várják a hívásuknat?
– És nem értik, miért nem hívtuk őket, amikor hallottuk, hogy ez rosszul esett nekik.
– Azt hiszem, egyszerűbb lenne, ha nem beszélgetnél senkivel a csemegében – állapította meg Zukerman.
– Egyszerűbb lenne, ha felhívtad volna őket, amikor mondtam!
A következő két nap szinte észrevétlenül eltelt mindenféle apró ügyintézéssel. Amíg Zukerman másfél órát várakozott az adóhivatal irodájában, lett volna ideje a hívásra, de az ügy kényesebb és bonyolultabb lett, ez a beszélgetés már sokkal inkább egy nyugodt szobát kívánt, ahol nem hallgatja egy váróteremnyi ember a kifogásait, amiket még ki sem talált. Most már bánta, hogy nem előző héten telefonált, jókedvűen megjátszva a feledékenyt.
Este később az operába mentek, A két Foscari-t nézték meg, aminek a cselekményéről Zukerman azután sem tudott volna többet mondani, hogy végignézte a darabot.
– A zene jó volt – magyarázta a feleségének, miközben a tömeggel araszoltak a bejárat felé – az éneklést nem értem.
– Szerintem szép volt az is.
– De háromszor annyi ideig tart, mire egy mondat végére érnek.
– Nekem tetszett – vonta meg a vállát újból Zukermanné.
– Mellesleg mi az összefüggés a színház és a perec között? – kérdezte Zukerman.
– Nem tudok semmilyen összefüggésről.
– A színház az egyetlen hely, ahol felnőtt embereket pereccel a kezükben látni.
Az opera után abba az étterembe mentek vacsorázni, amit most nyitott meg Zukerman barátja. Itt összetalálkoztak Mihalikkal és a feleségével, Brigittával, akik egy italra tértek be. Néhány tartózkodó, udvarias szót váltottak csak egymással, utána hamar elbúcsúztak.
– Rövidre fogták – csodálkozott Zukerman, gyanakvóan dörzsölve az állát.
– Akartál volna még többet beszélgetni velük?
– Dehogy akartam volna – felelte gyorsan Zukerman. – Csak azon csodálkozom, hogy ők nem akartak.
– Talán nem volt kedvük csevegni.
– Máskor alig lehet lerázni őket.
– Hiszen neked sem volt kedved többet csevegni – mutatott rá Zukermanné.
– Az más. Nekem sosincs kedvem. Hozzám nem lehet hasonlítani őket.
– Annyira nem volt érdekes, amit a perecekről mondtál.
– Szerintem inkább... – Zukerman diadalmas rátalálással csettintett. – Fogadni mernék, hogy Kopkinék háza miatt viselkedtek így.
– Hogy jön ide Kopkinék háza?
– Ez neheztelés másodkézből – mondta Zukerman.
– Hogy mi?
– Amikor valakinek csak azért van baja veled, mert valaki másnak van baja veled, akit ő jobban kedvel nálad. Ez neheztelés másodkézből.
– Azt mondod, Mihalikék jobban kedvelik nálunk Kopkinékat? – Zukermanné őszintén meglepődött, aztán sértetten hozzátette: – Én idáig kedveltem őket.
– És most már nem kedveled őket?
– Már nem annyira.
– Azért nem kedveled őket, mert valaki mást jobban kedvelnek nálunk? – kuncogott Zukerman.
– De valaki olyat kedvelnek jobban, aki nem kedvel minket – tette hozzá magyarázólag Zukermanné. Aggodalmas, tanácstalan csöndben nézett a férjére. – Miért nem hívtad még fel őket? – kiáltott fel hirtelen.
– Mert nem tudok mit mondani nekik – védekezett Zukerman. – Mivel magyarázom meg, hogy miért nem telefonáltam két hétig?
– Ha tovább húzod, csak rosszabb lesz – mondta Zuckermanné. – Minél többet vársz, annál nehezebb lesz megmagyarázni.
– Tudom – mondta elismerően Zukerman. – Ez ám a csapda.
A csapda valóban megoldhatatlan volt, mert minél tovább várt valaki a hívással, annál nehezebb volt elfogadható magyarázatot találni a késedelemre, és minél nehezebb volt elfogadható magyarázatot találni a késedelemre, annál tovább várt a hívással.
– Csak annyit kellene mondanod, hogy: „Gratulálunk a házhoz!” – mondta Zukermanné elszántan az asztallapon koppintva az ujjával, mintha egy gombnyomással oldaná meg a problémát.
Zukerman meglepődött.
– Csak ennyit?
– Csak ennyit – mondta Zukermanné egy fokkal lágyabban és határozottabban.
– Miért is ne?
– Miért is ne?
– Miért is ne – zárta le Zukerman szinte vidáman. – Úgy teszek majd, mintha mi sem történt volna.
– Mintha mi sem történt volna!
Másnap délután derűlátó, kristálytiszta elhatározással nyújtózott végig a nappali háromszemélyes kanapéján, és az ölébe vett telefonról óvatos ünnepélyességgel tárcsázta Kopkinékat. Addig csengetett, amíg fel nem vették.
– Ki az?
– Haló!
– Ki?
– Kivel beszélek?
– Én?
– Ki az?
– Haló.
Zukerman összezavarodott.
– Kopkint keresem – mondta aztán.
– Én az anyja vagyok.
– Ó... – Zukerman halk megkönnyebbüléssel sóhajtott, amiért végre rámosolygott a szerencse. – Csak azért kerestem, mert gratulálni szerettem volna az új házhoz. Esetleg át tudja adni neki, hogy hívtam?
Pár pillanat szünet után az öregasszony szomorúan felelt. – Nem adhatom át – mondta.
– Nem?
– Kórházban van.
– Ó... – mondta újból Zukerman, ezúttal már rossz előérzettel.
– Leesett a lépcsőn és eltörte a lábát. Az új ház miatt – mondta Kopkin anyja. – Ide figyeljen, fiatalember, megadom a felesége számát, azon el fogja érni, ha jobbulást kívánna neki. Majd megmondják magának, talán be is tud menni meglátogatni őt.
– Bemenni meglátogatni? – Zukerman sápadtan szívta be a száját.
– Nem azt mondta, hogy barátok?
– De igen – mondta Zukerman. – Hogyne. Mindenképp rákérdezek, hogy meg tudom-e látogatni.
– Biztosan jól esne neki.
Elbúcsúztak. Zukerman a földre csúsztatta a telefonját, és idegenkedve nézte az újság szélére felfirkantott telefonszámot. Nehéz szívvel elhatározta magát, hogy felhívja, mert tudta, hogy ez a helyes. Igazán felhívja. Megígérte, magának, hogy fel fogja hívni. Holnap.
