2010 és 2019 között rengeteg nagyszerű feldolgozás készült. Régebben a novellákból, illetve regényekből készült mozifilmek uralták a hasonló listákat, a minőségi tévésorozatok elterjedése, a Netflix és társainak térhódítása, illetve a képregényfilmek világrengető sikere miatt azonban tovább nőtt annak a kalapnak a mérete, amiből válogattunk. Ezt a 25 mozgóképes adaptációt szerettük a legjobban az elmúlt tíz évből.
Scott Pilgrim a világ ellen (2010)
A léha Scott csak akkor kaphatja meg a legvagányabb csajt, ha sorra megküzd a lány hét ex-szerelmével. A zseniális Edgar Wright úgy nyúl az alapanyaghoz, mint senki más. Nem egyszerűen adaptál, hanem egyenesen a film szövetébe integrálja Bryan Lee O'Malley kanadai kultképregényének izgalmas vizuális és narratív megoldásait. A végeredmény egy poénoktól hemzsegő, szemkápráztatóan különleges látványorgia, bőven megszórva a legváltozatosabb popkulturális utalásokkal.
A félszemű (2010)
Mivel felismerték Charles Portis westernregényének zsenialitását, a Coen testvérek csak módjával formálták a saját képükre, inkább minél nagyobb hűséggel álmodták vászonra az éles nyelvű, talpraesett 14 éves, Mattie Ross bosszúhadjáratát. Így aztán legalább annyi izgalmat tartogatnak a frappáns, határvidéki költészetnek is beillő párbeszédek, mint a véres leszámolások. Mattie élete nagy kalandját éli át a piperkőc texas ranger és az alkoholtól bűzlő békebíró oldalán.
Sherlock (2010-2017)
Sir Arthur Conan Doyle legendás detektívének kalandjaiból ezidáig közel 25 ezer filmes, televíziós, videójátékos, színpadi és egyéb adaptáció készült, Steven Moffat és Mark Gatiss sorozata így elsőre nem tűnt különösebben hiánypótlónak. A Sherlocknak mégis sikerült a bravúr: a Ki vagy, Doki? című kultszérián edződött alkotópáros úgy modernizálta a klasszikus történeteket és a mesterdetektív figuráját (a zseniális Benedict Cumberbatch-csal a főszerepben), hogy közben maximálisan hű maradt Doyle örökségéhez.
Fejvadászok (2011)
Jo Nesbø ugyan a Hole-ciklus révén vált világhírűvé, a norvég Morten Tyldum mégis egy önálló kötetéből forgatta le a skandináv krimik eddigi legjobbját. Gyorsvonatként száguldó műfaji kalandozások, hideg fények, száraz északi humor és maró társadalomkritika: a titokban műkincstolvajkodó személyzetis, a kőkemény veterán és a közéjük keveredő nő fordulatos macska-egér játéka szélesvásznon.
Drive (2011)
2011-ben az emberiség jelentős hányada Ryan Gosling akart lenni, de csak kevesen tudták, hogy karaktere, a szótlan, nyugalmából kibillenthetetlen sofőr először egy regényben kelt életre. Nicolas Winding Refn rendező James Sallis szikár bűnügyi prózájából alkotta meg nagyvárosi, neonfénybe mártott, érzelmes szintipoppal aláfestett tündérmeséjét, melyben egy archetípussá egyszerűsített hős szántja fel az aszfaltot. Lehengerlően stílusos neo-noir, amely egyszerre hökkent meg brutalitásával és bűvöl el romantikus szemléletével.
Suszter, szabó, baka, kém (2011)
Ahogy John le Carré sem unt rá a kémregények írására, úgy a filmesek sem tudnak ellenállni művei adaptálásának. Tomas Alfredson vizuálisan rendkívül erős feldolgozása a regény összes erényét magában hordozza: betekintést ad egy szektaként működő, titokzatos szakma napi rutinjába, egy paranoid, az áruló kilétét felfedni kívánó sakkjátszma részesévé teszi a nézőt, és intelligens módon fejteget morális és világpolitikai kérdéseket. Kiábrándult, cinikus emberek jobbára csak aktákat tologatnak, mégis hipnotikus erejű élmény ugyanabban a füstös szobában tartózkodni velük.
Trónok harca (2011-2019)
Nincs kizárva, hogy az utókor kollektív emlékezetében fájó kudarcként marad meg George R. R. Martin fantasy klasszikusának televíziós adaptációja a valóban összecsapott utolsó évadok miatt, de hiba lenne eltagadni a sorozat erényeit. Az alkotók, amíg volt miből dolgozniuk, hűségesen és hitelesen fordították le a mozgókép nyelvére Martin erősen korhatáros világát, és ezzel sikerült masszív kultuszt építeniük a sorozat köré.
Napos oldal (2012)
Ez a film hatásos gyógyszer azokra a napokra, amikor az ember megzuhan, és azt hiszi, hogy nincs értelme tenni azért, hogy jobb legyen. Hiszen ha a film két, érzelmileg súlyosan sebzett, mentálisan instabil szereplőjének sikerült megtalálnia a boldogságot, akkor ez bárkinek sikerülhet! Ehhez persze kemény munkára van szükség, ami a történetben kimerítő táncpróbákban és durva szópárbajokban nyilvánul meg. A Matthew Quick bestselleréből készült filmnek a szélsőséges hangulatingadozások is jól állnak: kegyetlenségét fergeteges humorral oldja, a szemérmetlenül romantikus befejezéstől pedig elpárásodik a tekintet.
A felszín alatt (2013)
Michel Faber azonos című regényében magukat embernek álcázó idegenek vadásznak gyanútlan stopposokra a hűvös Skót-felföldön. A könyvből a markáns vizuális stílusáról ismert Jonathan Glazer faragott hamisítatlan szerzői darabot. A rendező a szöveg különleges narrációját továbbgondolva hipnotikus hatású látomást álmodott a vászonra. A film erősen megosztotta a közönségét, vagyis valódi ínyencséggel van dolgunk.
A Wall Street farkasa (2013)
Jordan Belfort memoárja pont olyan, mint amilyennek egy csalásért lesittelt bróker önéletrajzát elképzeljük: egy magát a világ királyának képzelő kisstílű figura pofátlan önfényezése. Amikor kiderült, hogy pont Martin Scorsese készít adaptációt a történetéből, meglepődtünk, de utólag beigazolódott, hogy A Wall Street farkasa tökéletesen beleillik a rendező gengszterfilmjeinek sorába. Csak sokkal őrültebb és viccesebb, és sokkal több kokain fogy el benne.
Holtodiglan (2014)
Az olvasót garantáltan csőbe húzó dupla házassági naplót maga az író, Gillian Flynn gyúrta forgatókönyvvé, a filmet pedig az a David Fincher rendezte, aki a Harcosok klubjával minden idők egyik legjobb irodalmi adaptációját követte el. Flynn és Fincher együttműködése már csak azért is szerencsés, mert mindketten a rafinált illúziók, a váratlan fordulatok, a posztmodern műfaji játékok mesterei. A filmet az újoncok és a regény keményvonalas rajongói egyformán élvezhetik.
Beépített hiba (2014)
Nem meglepő, hogy hosszú évtizedeken át senki sem vette a bátorságot, hogy adaptálja az amerikai próza élő legendája, Thomas Pynchon valamelyik – bármelyik – regényét, ahogy az sem véletlen, hogy a maga műfajában hasonló kaliberű alkotónak számító Paul Thomas Anderson választása végül a talán legkönnyebben befogadható Inherent Vice-ra esett. A Beépített hiba kosztümös kaliforniai neo-noirja értő és szöveghű adaptáció, amely legalább olyan szórakoztató és zavarbaejtő, mint a regény, amelyből készült.
Távol a világ zajától (2015)
Az elmúlt évtizedben szerencsére egyre gyakrabban bukkantak fel komplex és erős női karakterek a vásznon. Közülük is kiemelkedett a szabad szellemű Bathsheba Everdene, aki önállóságra törekedve gazdálkodik a birtokán, és közben három férfit is magába bolondít. Manapság már nem szokás hagyománytisztelő kosztümös filmeket gyártani, pedig sokszor érezhetjük azt, hogy pont egy ilyen nagyívű, napfénybe és élénk színekbe mártott szerelmi történetre van szükségünk. A film abban az értelemben is hű maradt Thomas Hardyhoz, hogy a délnyugat-angliai táj egy külön szereplővé lép elő benne.
Mentőexpedíció (2015)
A tudományért szenvedélyesen rajongó Andy Weir a saját szórakoztatására kezdett játszadozni a marsi hajótörés gondolatával. A különféle fizikai-kémiai reakciókat a pornó határáig toló gondolatkísérletéből zajos könyvsiker lett, amit nemcsak a laboránsok élvezhetnek. A veterán Ridley Scott kifogástalan ízléssel, remek színészgárdával vitte vászonra a kalandot, sikeresen átmentve a regény pozitivista felhangjait. Mi ráadásul extrán örülhetünk a filmnek, túlnyomó részét ugyanis Magyarországon forgatták.
Phoenix bár (2015)
Új arccal, de súlyos traumával terhelve, múltját és jövőjét újból és újból megkérdőjelezve tér vissza Nelly a második világháború utáni, romjaiból újjáéledő Berlinbe. Veszélyes szerepjáték veszi kezdetét, és nem lehet tudni, hogy a nő bosszút akar-e állni a férjén, vagy még mindig szerelmes belé. A Phoenix bár bámulatos stílusérzékkel ötvözi a melodrámát a film noirok titkokkal terhelt árnyékvilágával és a hitchcocki feszültségkeltéssel. A felkavaró erejű film legnyilvánvalóbb ihletforrása a Szédülés, de a történet alapjául Hubert Monteilhet regénye szolgált.
Carol (2015)
Patricia Highsmith álnéven kiadott, önéletrajzi ihletésű regénye aligha kerülhetett volna jobb kezekbe Todd Haynesénél. A Távol a mennyországtól rendezője a női melodrámák nagymestere, Douglas Sirk örököseként elegánsan és érzékien meséli el a Rooney Mara által alakított fiatal fotóslány és a boldogtalan családanya (Cate Blanchett) szerelmének keserédes történetét.
Érkezés (2016)
Az elmúlt évtized sokak szerint legjobb sci-fije a földönkívüliekkel való első kapcsolatteremtésről szól. Lecsupaszított látványvilágával, intelligens történetvezetésével és bensőséges, az emberi érzelmekre koncentráló hangulatával egyszerre tudja megdolgoztatni az agyat és a szívet. Ted Chiang író megfilmesíthetetlennek tűnő novelláját Denis Villeneuve úgy adaptálta, hogy hű maradt az eredeti mű nyelvelméleti fejtegetéseihez, de közben kibővítette az ábrázolt világot, és még drámaibbá tette a fordulatokat.
Éjszakai ragadozók (2016)
Az inkább divattervezőként ismert Tom Ford a filmszalagot is kifogástalan stílus- és arányérzékkel szabja a saját ízlésére. A forgatókönyv Austin Wright Tony and Susan című regényéből készült, a film pedig végig a képzelet és valóság határán billeg. A három párhuzamos szálon futó, több műfajt is érintő rejtély fokozatosan szippantja be a gyanútlan nézőt. Erős hangulatú darab, a látszólag gyönyörű felszín alatt egyre nyomasztóbb dolgok motoznak.
Sosem voltál itt (2017)
Kevesen fogadtak volna rá, hogy az évtized talán legsötétebb hangulatú thrillerét a Beszélnünk kell Kevinről skót rendezőnője készíti az Író és kamuhős című vígjátéksorozat showrunnere, Jonathan Ames novellájából, Joaquin Phoenix főszereplésével. A Sosem voltál itt kiválóan illusztrálja a tételt, miszerint az igazán jó adaptációk a gyenge, vagy legalábbis közepes alapanyagból készülnek, Lynne Ramsay filmjében ugyanis nem a papírvékony sztori az izgalmas, hanem a rendező elképesztő audiovizuális érzéke, amellyel megteremti a bosszúfantázia sötét hangulatát.
The Disaster Artist (2017)
Ha Greg Sestero és Tom Bissell magyarul sajnos még nem olvasható könyve csak a világ (talán) legrosszabb filmjének születéséről szólna, akkor is kötelező lenne minden filmrajongó számára. A visszaemlékezés azonban nemcsak a The Room, hanem egy hihetetlen fickó és egy különleges barátság szívbemarkoló története. James Franco adaptációja már csak azért is különleges, mert a könyv humora és mély empátiája mellett a The Room hírhedt jeleneteit is hibátlanul rekonstruálja. A néző nem a szereplőkön, hanem velük nevet és végül megszereti őket. Hiába borzalmasan rossz a filmjük, mégiscsak megvalósították az álmaikat.
Logan (2017)
James Mangoldnak köszönhetően nem kell sokat gondolkoznunk, ha meg akarjuk nevezni minden idők legjobb képregényfilmjét. Az önálló történetet elmesélő, de a Marvel Old Man Logan karakterét megidéző Logan valójában egy kőkemény kortárs western, főszerepben a megöregedett, sebezhető Farkassal, a demens Xavier professzorral és egy migráns kislánnyal. Nem túlzás: a Logan húsbavágó drámájához képest a Marvel-filmek csak könnyed délutáni matinék.
Testvérlövészek (2018)
A Testvérlövészek fő hajtóerejét a bérgyilkos testvérpár, Charlie és Eli szeretettel, sértődésekkel és traumákkal teli kapcsolata adja. Vajon öt vagy hat embert lőttek le? Nem tudják, és nem is izgatja őket különösebben. Először a film brutalitása tűnik fel, aztán a merész hangulatváltásoknak és az érzékeny karakterrajznak köszönhetően egy merőben szokatlan westernbe csöppenünk, amely egyszerre beszél a vérségi kötelék erejéről, a mindent elhomályosító kapzsiságról és egy másik, békésebb élet iránti vágyról. Patrick deWitt egyedi hangon megszólaló regénye értő kezekbe került Jacques Audiard-nál.
Gyújtogatók (2018)
Akár olvastuk Murakami Haruki Gyújtogató című novelláját, akár nem, a dél-koreai ugyanolyan rejtélyes és felkavaró lesz. A többször nézős mestermű ugródeszkának használja a kiváló szöveget. A retinába égő, gyakran mintha bármiféle konkrét cél nélkül hömpölygő jelenetek fenséges labirintusában jó elveszni, de a részletgazdag kirakós darabjaiból összeállíthatjuk a saját megfejtéseinket is.
Kisasszonyok (2019)
Hiába élt már meg számos feldolgozást Louisa May Alcott klasszikusa, a legújabb sem lett felesleges, sőt, talán el is homályosítja az eddigieket, olyan sok játékosság szorult belé. Sodró lendületű elbeszélésmódjával, a regény világának és az író valóságának ütköztetésével, illetve a női érvényesülés máig érzékeny témájának hangsúlyozásával Greta Gerwig rendező ügyesen aktualizálta a könyv mondanivalóját. A film úgy vezet át minket a gyermekkor mágikus világából a csalódásokkal és kihívásokkal teli felnőttkorba, hogy közben átragasztja ránk optimista, alkotásra és álmodozásra biztató életszemléletét.
Az ír (2019)
Charles Brandt tényregényéből, amelyben Jimmy Hoffa szakszervezeti vezér állítólagos gyilkosa, Frank Sheeran meséli el az életét, készülhetett volna hagyományos maffiafilm is. Martin Scorsese ehelyett közel 200 percben módszeresen leszámol a műfajjal, és ehhez a szívszorító hattyúdalhoz a fétisszínészei (Robert De Niro, Joe Pesci, Harvey Keitel) mellett azt az Al Pacinót hívja segítségül, aki talán élete alakítását nyújtja Hoffa szerepében.
A listát Baski Sándor, Huber Zoltán és Varga Dénes állította össze.
