Nem élvezi az erőszakot- Interjú Patrick deWittel, a Testvérlövészek írójával

Ruff Orsolya | 2012. május 29. |


Fotó: Valuska Gábor

Tulajdonképpen nem is kedveli különösebben a westernt, vallja be a kanadai születésű Patrick deWitt, aki ennek ellenére vadnyugati történetet írt Testvérlövészek címmel. A regényt egy kritikában „véresen viccesnek” titulálták, így a szerző maga is hozzájárulhatott a műfaj közelmúltbeli feltámadásához. Az író a regény magyarországi bemutatójára érkezett Budapestre.

A megjelenése óta eltelt egy évben egy rakás díjat bezsebelt a magyarul most megjelent Testvérlövészek, köztük a kanadai Governor General’s Literary Awardot, a Rogers Writers’ Trust Fiction Prize-t, és rákerült a rangos Man Booker Prize rövidlistájára. A könyvből készülő film forgatókönyvét deWitt írja, aki korábban már dolgozott a filmiparban.

Kevés információ

Mire az interjú helyszínére érkezem, Patrick deWitt már türelmesen ücsörög egy kopott kanapén. Ruházata egyszerű fekete póló és farmer, ő maga vörös hajával, fekete keretes szemüvegével, a karját borító tetoválásokkal mégsem hétköznapi jelenség. Azért jött most Magyarországra, hogy részt vegyen a Testvérlövészek budapesti bemutatóján, és bár kicsit úgy érzem, hogy szívesebben vetné magát a Bajcsy-Zsilinszky út délutáni forgatagába, minthogy velem diskurálgasson, mégis végig kedvesen és barátságosan válaszolgat.

Amikor szembesítem vele, hogy előzetesen milyen kevés személyes információt találtam róla, felnevet. Láthatólag nem nagyon bántja a dolog. Az azonban kiderül róla, hogy mielőtt főállású író lett volna, évekig mosogatóként és pultosként dolgozott egy bárban. „Utáltam” – nyomatékosítja, igaz, azért valami jó is származott ebből az időszakból, hiszen részben az itt szerzett tapasztalatai alapján írta első könyvét, az Ablutions-t. Ezt megelőzően azonban végig erős volt benne a vágy, hogy otthagyja a bárt, és végre teljes munkaidőben az írással foglalkozhasson. „Így megvolt az a valódi tűz, hogy elérjem a célomat.”



Az, hogy írni akar, már egészen korán világossá vált a számára. „Amikor tizenhét évesen megkérdezték, hogy mit akarok majd csinálni, azt válaszoltam, hogy író akarok lenni. És akkor ezt nagyon komolyan is gondoltam.” Az indítás jó volt: édesapja jobbnál jobb, ahogy deWitt fogalmaz, felnőtteknek szóló könyvekkel alapozta meg fia irodalmi érdeklődését. Tizenkét éves volt, amikor apja a kezébe nyomta Kerouac-tól az Útont („nagyra értékelem, hogy egyenlő félként bánt velem”, mondja most erről). Amikor fiatalkori olvasmányélményeiről faggatom, Hubert Selby, Charles Portis, Richard Brautigan, Ernest Hemingway és William S. Burroughs neveit sorolja.

Íróként az igazi nagy áttörést kétségtelenül az angolul 2011-ben megjelent Testvérlövészek hozta meg a számára. A regényben egy bérgyilkos testvérpár, a hírhedt Sisters fivérek, Charlie és Eli, Oregonból Kaliforniába tartanak, hogy a Kapitány nevű bandavezér megbízásából eltegyenek láb alól egy férfit. 1851-et írunk, a nyugati parton tombol az aranyláz. Útjuk során a társadalom peremén (vagy azon kívül) tengődő figurák tucatjaival hozza össze őket a sors. Aki keresztbe tesz nekik, azzal szívfájdalom nélkül leszámolnak. DeWitt egyébként azt mondja, egyáltalán nem élvezte, hogy erőszakról kellett írnia. És bár az erőszakos jelenetek a sztori szerves részei, mégis megpróbálta egyfajta távolságtartással kezelni azokat.

A fivérek végül San Franciscóba érnek, ahol azonban a dolgok egyáltalán nem a terveknek megfelelően alakulnak, és eljön az a pont, amikor Charlie-nak és Eli-nak el kell döntenie: továbbra is a Kapitány bábjai maradnak-e, vagy a saját kezükbe veszik sorsuk alakítását, és megcsinálják a maguk szerencséjét.

Patrick deWitt saját bevallása szerint bár csodálatos könyvnek tartja Charles Portistól A félszeműt, de nem igazán volt olyan regény vagy film, amely inspirálta volna a vadnyugati sztori megírásában. Sőt, az interjú egy pontján bevallja, hogy tulajdonképpen nem is valami nagy barátja a westernnek. Amikor ugyanis arról kérdezem, hogy miért éppen ebbe a korba, és ebbe a miliőbe helyezte a szereplőit, közli, hogy ez még mindig rejtély saját maga számára is. „Én magam nem nagyon csípem a westernt” – mondja, éppen ezért „szórakoztató kihívás” volt számára a regény megírása.

A könyvet mindenesetre semmiképpen nem lehet klasszikus vadnyugati történetként beskatulyázni, egyrészt a közbeszúrt természetfeletti jelenségekről szóló jelenetek miatt (melyek deWitt elmondása szerint elég sokat jelentenek a számára), illetve a narrátor Eli költői nyelvezete, már-már filozofikus eszmefuttatásai miatt sem. A vadnyugati hősök és antihősök ugyanis – mint az író is emlékeztet rá – általában nagyon csendesek, nem beszélnek sokat, inkább cselekednek. „Fel akartam térképezni egy 1850-es évekbeli gyilkos elméjét” – mutat rá lehetséges motivációi egyikére a szerző.

Amikor arra kérem, jellemezze a fivérek egymás közötti kapcsolatát, deWitt a toxikus szót használja. Kifejti, hogy az emberek általában nagyon nehezen válnak meg közeli családtagjaiktól, még akkor is, ha a közöttük lévő kapcsolat egészen egyszerűen már nem működőképes. „Egy csomó ember diszfunkcionális családi kapcsolatokat tart fenn, mert azt gondolják, hogy ezt kell tenniük. Charlie és Eli kapcsolata jó példa az ilyen típusú mérgező kapcsolatokra.”

A könyv egyik legélvezetesebb része a korabeli San Francisco felfestése, ahol a kikötőben gazdátlanul hánykolódó kereskedőhajókat (aki élt és mozgott rajta, elment aranyat mosni) a helyiek fosztogatják, a város lakói pedig az utolsó centet is ki akarják préselni a folyókról visszatért szerencsétlenekből. „A tanulság, urak: nem biztos, hogy a folyókban rejlik a pénz; lehet, hogy inkább azokban, akik a folyókon dolgoznak” – véli a regény egyik szereplője.

Patrick deWitt mindenesetre azt mondja, hogy a San Franciscó-i jeleneteknél leginkább a fantáziájára hagyatkozott. Sőt, több, a regényben tényként szereplő dolognak is csak utóbb nézett utána. Ez saját bevallása szerint kicsit rémálomba illőnek bizonyult, mert akadt olyan adat, amiről kiderült, hogy a leírt formában nem teljesen állja meg a helyét. A regény kezdetén például egy levél érkezik San Franciscóból. 1851-ben azonban, a Pony Express üzembe helyezése előtt, egy efféle levél útja Kaliforniából Oregonba meglehetősen bizonytalan volt, akár egy örökkévalóságig is eltarthatott, és gyorsabb volt, ha valaki maga tette meg az utat. „Mégis megtartottam a sztoriban, hiszen ez fikció” – magyarázza döntését deWitt.



Az már eléggé biztosnak látszik, hogy a könyvből film is készül, erre predesztinálja az is, hogy maga a regény kompakt kis jelenetek füzére, emellett pedig kimondottan párbeszéd-központú. Patrick deWittnek nem lesz teljesen idegen a filmes világ, hiszen ő írta a 2011-ben bemutatott Terri forgatókönyvét. Ez utóbbiban John C. Reilly játszotta az egyik főszerepet, aki a tervek szerint Eli-t alakítja majd a Testvérlövészek filmváltozatában. „Most éppen rendezőt keressük” – teszi hozzá a szerző, aki elmondta azt is, hogy jó tapasztalatokat szerzett forgatókönyvíróként, de a maga részéről a regényírást preferálja.

Most is egyszerre két sztorin dolgozik, vagy ahogy ő mondja: „Két regény vetekszik azért, hogy a következő könyvem legyen”. Az első egy manhattani befektetési tanácsadóról szól, „aki egy tolvaj”, és a letartóztatást elkerülendő Párizsba menekül. A másikat kelet-európai és zsidó mesék inspirálták: egy fiatalemberről szól, aki elhagyja a faluját, ahol senki sem kedveli őt. Beköltözik egy kolostorba, egy elhagyatott vidéken. „És a kolostornak nagyon sötét titkai vannak, de ezeket most nem fogom elárulni” – vet véget hirtelen a részletes ismertetésnek deWitt.

Annyit azonban még a beszélgetés végén elárul, hogy ha marad egy kis szabad ideje nálunk, akkor mindenképp szeretne ellátogatni egy budapesti fürdőbe. „Te melyiket ajánlod?”, kérdi búcsúzóul.