Ha az ember a fikciós irodalomból akar képet kapni arról, hogy milyen lehet egy kém, egy titkos ügynök élete és munkája a való világban, nehezen keresgélhetne jobb helyen, mint John le Carré életművében. A jelenleg 82 éves, de még mindig aktív író olyan szikárságot és realizmust vitt a nemzetközi intrikák és hatalmi játszmák színterébe, ami addig példátlan volt, elvégre a kémtörténetek leginkább a ponyvaregények akciókkal, kalandokkal sűrített világába tartoztak. Mint a le Carrénél legalább egy generációval korábbi Ian Fleming James Bond-sorozata.
Fleming (ellen)példája már csak azért is fontos, mert le Carré kémtörténeteinek földhözragadtságát gyakran magyarázzák azzal, hogy az író az irodalmi karrierje előtt dolgozott hazája hírszerző ügynökségeinek, ám ugyanez elmondható a 007-es ügynök szülőatyjáról is. Az élet- és munkatapasztalat mellett így legalább olyan fontos a művészi hitvallás: le Carré a George Smiley-sztorikkal és az olyan könyvekkel, mint az A kém, aki bejött a hidegről, tudatosan és kíméletlenül elbontotta a zsáner romantikus, eszképista tévképzeteit, és könyékig túrt a valóság kegyetlenségébe, dicstelenségébe, sivárságába és politikai machinációiba. De kezdjük az elején. 
Az angol, aki kiment a hidegbe
Le Carré David John Moore Cornwell néven született 1931-ben, nem túl ideális körülmények közé: öt-hatéves lehetett, amikor anyja elhagyta a családot (csak 21 éves korában látta őt újra), apja pedig börtönjárt szélhámos volt, aki a londoni alvilág néhány prominens tagjával is kapcsolatban állt. Saját bevallása szerint le Carrét apja homályos, sötét üzelmeinek köszönhetően kezdte el foglalkoztatni a titkok természete – a férfi olyannyira hatással volt rá, hogy róla mintázta 1977-es könyve, a The Honourable Schoolboy címszereplőjét, illetve az 1986-os Egy tökéletes kém főhősének szélhámos apját, Rick Pymet is.
Miután az angol iskolák szigorú formalitása kiábrándította hazája oktatási rendszeréből, szűk egy évig a Berni Egyetemen tanult németül – svájci tartózkodása során vonzotta be a kémkedés világa, miután találkozott egy angol diplomatával, aki sejtése szerint hírszerző lehetett. 1950-ben aztán csatlakozott a brit hadsereg Ausztriában állomásozó egységének hírszerzési csapatához, és olyan embereket hallgatott ki, akik a kommunista rezsimből nyugatra szöktek. Két évvel később már úgy tért vissza Angliába, hogy tanulmányait az Oxfordon folytassa, hogy közben szélsőbaloldali csoportok után kutatott az MI5-nek (az ország hazai hírszerző ügynökségének).
Csillaga felemelkedőben volt, és 1958-ra már a saját ügynökeit irányította. Ekkoriban kezdte el írni első regényét (Ébresztő a halottnak), amiben több szempontból is szerepe volt munkatársának, Lord Clanmorrisnak. Először is, Clanmorris – John Bingham álnéven maga is író lévén – bátorította le Carrét az írói ambícióiban, másodszor, William H. H. Green mellett (pap és történész, akivel le Carré még diákként találkozott) ő szolgált mintául leghíresebb karakteréhez, George Smiley-hoz, aki már ennek az első könyvnek is a főszereplője lett.
1960-ban le Carré átigazolt az MI6-hez (Anglia külföldi hírszerző ügynöksége), és különböző fedősztorik alatt (pl. nagyköveti tikár) dolgozott nekik Bonnban, majd Hamburgban. 1961-ben végül megjelent az Ébresztő a halottnak (John le Carré álnéven, mivel az MI6 alkalmazottai nem publikálhattak az igazi nevükkel), melyet Graham Greene a legjobb kémregénynek nevezett, amit valaha olvasott. Pedig ez a műve, amiben a Körönd (eredetiben: Circus, az MI6 „beceneve”) vezetője egy külügyes meggyilkolásának vizes lepedőjét húzza rá Smiley-ra, még egyszerűbb, tipikusabb, mint amiket le Carré később ír majd: gyorsan olvasható, nagyjából konvencionális thriller, melynek cselekményét sokkal inkább vezérlik személyes motivációk, mint politikai érdekek. De azért már ebben is fellelhetők mindazok a tematikai és stilisztikai elemek, melyek az írót később a műfaj egyik legnagyobb alakjává teszik.
Második könyve, az itthon máig kiadatlan A Murder of Quality az önéletrajzi ihletésű The Naive and Sentimental Lover mellett az egyetlen az életművében, ami a kémkedés világán kívül játszódik – ettől függetlenül ennek is George Smiley a főszereplője, aki ezúttal egy régi ismerőse kérésére egy tanár feleségének meggyilkolása ügyében nyomoz, egy klasszikus whodunit detektívtörténet keretei közt.
Az amorális kémvilág
A nagy áttörést az 1963-ban publikált harmadik regény, az A kém, aki bejött a hidegről hozta meg le Carrénak (olvass bele a kötetbe itt). A történet főhőse a kiégett brit ügynök, Alec Leamas, aki a Körönd vezetője segítségével ravaszul, árulóként befészkeli magát a vasfüggöny túloldalán, hogy besározzon egy keletnémet ügynököt, aki számtalan angol kém haláláért felelős. A regény hatása forradalmi, paradigmaváltó volt. Le Carré hidegnek, sivárnak, közönnyel, bizalmatlansággal és nihillel telinek ábrázolta a kémkedés világát, ráadásul igen kevés különbséget tett hazája és a másik oldal módszerei között. Az ideológia egy dolog, de a le Carré által ábrázolt közeg lényege éppen az, hogy a „közkatona” számára teljesen mindegy, melyik oldalán áll a vasfüggönynek: ugyanúgy ki- és felhasználják, eldobják, beáldozzák, ugyanúgy manipulálják, és hazudnak neki. A pragmatikus, eredményorientált szemléletben nincsen helye a moralitásnak.
Leamas egy kiábrándult, megfáradt roncs, aki már semmit nem szeretne jobban, mint menekülni ebből a nyomasztó világból. Sivár, üres és sötét terekben gurítja a whiskyt, ha van egyáltalán nő körülötte, az minden egzotikumot és nagyszabású eleganciát nélkülöz, és ebben a kilátástalan helyzetben ráadásul csak sejti, hogy felettesei még annál is jobban megvezetik az úgynevezett jó ügy érdekében, mint amennyire az eleve nyilvánvaló. A berlini falnál játszódó finálé minden maradék illúziót elsöpör, annak ellenére is, hogy Leamas learatja a saját kis morális győzelmét – mert az már senkit nem érdekel, és semmilyen jelentősége nincsen.
A kém, aki bejött a hidegről sikere után, 1964-ben le Carré otthagyta a hírszerzést, hogy teljesen az írásnak szentelje magát. Egy évre rá publikálta következő könyvét, a The Looking Glass Wart, a brit ügynökségek közti rivalizálás banalitásának példázatát, amelyben a tehetetlen közkatona ismét áldozatául esik a politikai huzavonáknak. Ugyanebben az évben mutatták be a mozik az A kém, aki bejött a hidegről adaptációját is. Martin Ritt filmjében Richard Burton alakította Leamast, és a száraz, szikár, drámai kémthriller maga is kisebb klasszikussá vált, ami további adaptációk előtt nyitotta meg az utat. Még a ’60-as években elkészült az Ébresztő a halottnak filmverziója (James Masonnal Smiley szerepében – bár a karaktert itt Charles Dobbsnak hívták) és a Tükörútvesztő (Anthony Hopkinsszal a The Looking Glass War alapján). 
James Bond antitézise
A következő nagy dobás az 1974-es Suszter, szabó, baka, kém volt (vagy ahogy korábban megjelent magyarul: Az áruló, illetve Árulás), amelyben George Smiley-nak a Körönd egy magas szinteken rejtőző árulóját kellett lebuktatnia. A könyv, a Karla-trilógia első része, le Carré egyik csúcsteljesítménye, gazdag, fordulatos, szövevényes mű, alapjául Kim Philby hírszerző (egyike a hírhedt Cambridge-i Ötöknek, akiket a szovjetek még a ’30-as években szerveztek be) tíz évvel korábbi, egész Angliát sokkoló árulása szolgált. A regényből készült egy BBC-s tévéadaptáció 1979-ben, és egy remek mozifilm 2011-ben, amelyben Smiley szerepét Gary Oldman alakította.
Fleming Bondjával – és az uralkodó kémkarakter-trenddel – ellentétben, a könyvekben egyre inkább kibontott és elmélyített Smiley totális ellentéte mindannak, ami menőnek számít. Köpcös, szemüveges, halk szavú, jelentéktelen figura, aki nincs túl jó formában, nem harcol, nem kalandozik, nem állnak rendelkezésére szuperkütyük, nem utazik egzotikus helyszínekre, és főleg nem viszi egymás után ágyba az elé kerülő bombázókat. Sőt, nemcsak, hogy házas, de felesége, Ann, folyamatosan megcsalja. Smiley remek kém, azonban tipikus kispolgári tulajdonságokkal rendelkezik – ettől olyan hihető és átélhető a figurája.
Kispolgárságának azonban ritkán látni nyomát, ha beleveti magát a munkájába: kitartó, vérprofi módon gyűjti és analizálja az adatokat, mesterien, és ha kell, aljas módon képes manipulálni az embereket, és hasonló szakértelemmel tudja kiszámítani vetélytársai és ellenségei (vagy akár barátai) következő lépését. Smiley szerves része mindannak a mocskos, kegyetlen, amorális rendszernek, ami le Carré harmadik könyvében Leamas vesztét okozza, azonban a maga módján igyekszik javítani ezt a rendszert, lojalitást, erkölcsiséget és fegyelmet plántálni munkatársaiba és tanítványaiba, a bürokratikus és politikai hatalmi játszmák pedig hidegen hagyják (ennek időről-időre meg is issza a levét). Ő a Körönd lelkiismerete, morális iránytűje. 
Ez a kvalitása, szerepe tesztelésre kerül a Karla-trilógia zárlatában, az 1979-es Csapdában, amelyben Smiley ugyan végre legyőzi régi ellenségét, a szovjet kémfőnököt, Karlát, ezt azonban csak az övéhez hasonló piszkos módszerekkel képes elérni – a morális meghasonulás megfosztja Smileyt karrierje legnagyobb diadalának kiélvezésétől, és tovább erősíti le Carré kémvilágának lélektelenítő vigasztalanságát és kegyetlenségét (teljes egészében erről szól az 1986-os Egy tökéletes kém is). A trilógia végeztével Smiley karaktere kikopott az író műveiből és csak az 1990-es The Secret Pilgrimben tért vissza (utoljára), amiben újoncoknak mesél karrierje állomásairól.
A fal ledőlt, minden más maradt ugyanaz
A hidegháború vége rengeteg kortárs, a kém- és politikai thrillerek világában utazó írótól vette el legjobb puskaporát. A korábban vörös ügynökökkel teli cselekményeket rendszerint elterelték a bűnözők, a terroristák és a harmadik világbeli kaotikus állapotok irányába, és pontosan így tett le Carré is. A Szovjetunió szétesése utáni első regénye az 1993-as Éjszakai portás, amelyben a hírszerzés egy nemzetközi fegyverkereskedőt igyekszik lekapcsolni. A panamai szabó (olvass bele a regénybe itt), Az elszánt diplomata és A zebra dala közép-amerikai és afrikai színterekre költözteti le Carré thrillermotívumait, de, bár a geológia más, a közeg sok szempontból ugyanaz: sötét összeesküvések, politikai machinációk, korrupció, amoralitás és becstelenség.
A világ látványos kétpólusosságának és az egyértelmű ellenségképnek a megszűnésével az író még jobban kihangsúlyozza a hazai (azaz nyugati) pálya visszásságait. A tengerentúli nagytestvér ostorozása (az angliai társadalmi viszonyok boncolása mellett) mindig is jelen volt le Carré könyveiben, de például a 2009-es Az üldözött meglehetősen explicite ágál a post 9/11-es amerikai külpolitika túlkapásai ellen. Legutóbbi könyve, a tavaly megjelent Törékeny igazság a hadviselés, a kémkedés és a magánszektor gyomorforgató korrupciót eredményező összefonódását ábrázolja: itt már az ideológiák és a háborúk is csak ürügyek, melyeknek meglobogtatásával pénzt lehet termelni – nemcsak a moralitás és a humanizmus veszett ki a hírszerzés világából, hanem már maga a hazaszeretet is. 
Visszavonulásról szó sincs
John le Carré többször nyilatkozta már, hogy nem ad több interjút, de „ígéretét” eddig előbb-utóbb mindig megszegte. Azt viszont egy 2010-es interjúban elmondta, hogy semmiképpen nem tervezi a visszavonulást, tavaly pedig megerősítette, hogy dolgozik a 24. regényén, amihez a Törékeny igazság megírása egy szükséges lépcsőfok volt. Bármit jelentsen is ez, jó tudni, hogy le Carrénak, akid idén tölti be 83. életévét, még mindig van mit mondania a világról.
