Január végén mutatják be a magyar mozik a Kisasszonyok című filmet, amely már a hetedik filmes feldolgozása lesz Louisa May Alcott regényének (nem beszélve a rengeteg egyéb, például televíziós, színházi, zenés színházi adaptációról), mi pedig arra voltunk kíváncsiak, hogy ennyi év után mitől működhet, ha működik, ez az amerikai klasszikus. Újraolvastuk a Kisasszonyokat.
Bő 150 év telt el a Kisasszonyok eredeti megjelenése óta, és hogy a mai elképzeléseinkkel szemben mennyire nem volt kódolva a siker a March-lányok történetébe, azt jól mutatja, hogy azonnali népszerűsége még magát az alkotót is meglepte. Az első kiadást például olyan hamar elkapkodták, hogy kiadója közleményben volt kénytelen jelezni: a váratlan keresletet nem fogják tudni azonnal kielégíteni. Pedig a kiadó vezetőjének, Thomas Niles-nak eleinte kimondottan győzködnie kellett Alcottot, hogy a novellái megjelentetése helyett inkább egy lányregényben gondolkodjon. Alcott végül beadta a derekát, bár utóbb bevallotta, hogy kételkedett abban, képes lehet-e rá, és nem is nagyon élvezte a történet megírását. A szereplőit a családtagjairól mintázta, az írást elsősorban pénzkeresetnek tekintő Jo alakjában pedig nem nehéz az íróra ismerni.
Louisa May Alcott: Kisasszonyok
Fordította: Barta Judit, Manó Könyvek, 2019, 353 oldal, 2990 HUF
Maga a regény is azzal kezdődik, hogy a lányok karácsony estéjén a pénztelenségre panaszkodnak. Közülük már csak a legidősebb, Meg emlékszik arra az időre, amikor még anyagilag tehetős volt a család. A többiek (a vadóc Jo, az álmodozó Beth és a kissé elkényeztetett Amy) már abban a tisztes szegénységben nőttek fel, amelyben mindenkinek ki kell vennie a részét a munkából. A két nagyobbik lány állást vállal (az egyik nevelőnő, a másik társalkodónő lesz egy gazdag rokonnál), amire szüksége is van a családnak, mivel apjuk lelkészként szolgál az északiaknál az amerikai polgárháborúban, a lányoknak és az anyjuknak így egyedül kell helyt állniuk. Louisa May Alcott gyermekévei szintén a nélkülözés jegyében teltek, de ennek a legfőbb oka az volt, hogy az apjának nem volt állandó munkája. Életrajzírója szerint Alcottnak közel sem volt olyan idilli ifjúsága, mint a regénybeli March-testvéreknek, zsarnokoskodó, a családfői teendőkbe belebukó apja ugyanis eléggé megkeserítette az életét.
A regény pontosan egy év történetét vetíti elénk: ebben az időszakban a March-lányok és anyjuk az apa nélkül próbálnak boldogulni. Mindennapjaik szerény amplitúdók között zajlanak, nincsenek nagy kilengések – nem mintha nem vágynának a zajos társasági életre, szerény anyagi lehetőségeik miatt viszont ezt nem engedhetik meg maguknak, így csak nagy ritkán jutnak el egy-egy mulatságra vagy társasági eseményre. A lányok ugyanakkor nyitottak és érdeklődőek, és hamar barátságot kötnek a szomszédban lakó zsémbes öregúr unokájával, Laurie-val.
Miközben a cselekmény egészét áthatja a hiány (hiszen az apa szinte végig távol van), az élet nem áll meg, a viszonylagos eseménytelenségben pedig még egy-egy gesztus vagy mondat jelentősége is megnő. Mai szemmel nézve a Kisasszonyok nem egy fordulatokban bővelkedő regény, holott vannak benne tragikus elemek (az önfeláldozó Beth megbetegedése), jellempróbák (a barátnők által kicicomázott Meg debütálása egy estélyen), és egymás közötti konfliktusok is (Amy tűzre dobja Jo kéziratát). Éppen a lányok közötti interakciók sora adhat magyarázatot arra, miért működik még ma is a Kisasszonyok, holott a szöveg az elején (főként, amíg képbe helyezi az olvasót) kimondottan lassú, esetenként nehézkes. A szereplők közötti dinamika viszont a mai napig eleven, a párbeszédek működnek, és a négy lány közül (akik a cselekmény idején 12, 13, 15 és 16 évesek) szinte mindenki talál olyat, akivel azonosulni tud. Ott van a család szépe (Meg), az önfejű irodalmár (Jo), az áldozatkész széplélek (Beth) és a művészhajlamú legkisebb lány (Amy). A négyesük nagyon jól működik együtt, és külön-külön is (lehet tudni például, hogy Jo és Beth különösen közel állnak egymáshoz), a köztük lévő szálakat pedig olyan figurák felbukkanása tudja újrakötni, mint a minden csínyre kapható Laurie vagy a Megnek udvarló Mr. Brooke.
A regénybeli viszonyrendszerek - A könyvről szóló teljes infografikáért kattintsatok IDE!
Miközben a Kisasszonyoknak van egy szépen felmondható narratívája, nem lehet eltekinteni attól, hogy a megírásakor Louisa May Alcottot egyfajta nevelési szándék is vezérelte. A szereplők folyamatosan okulnak, belátják hibáikat, tévedéseiket, törekednek a jóra. Alcott még csak nem is törekszik arra, hogy elkerülje a didakszis látszatát, így olyan bekezdések születnek, mint:
„Az én szörnyű, hirtelen haragom! Pedig próbálom leküzdeni; de amikor már azt hiszem, sikerült, erősebben tör ki, mint valaha! Mondd, anya, mit csináljak? – sírt szegény Jo kétségbeesetten.
Figyeld magad, és imádkozz, drágám, és soha ne add fel, soha ne hidd, hogy nem vagy képes úrrá lenni a hibádon!”
Vagy:
„Milyen jó is, ha az embert békén hagyják, és nem kell folyton társasági modort erőltetnie magára. Ha nem is olyan pazar, mégiscsak édes ez az otthon.”
Az üzenet tehát minden fejezetben egyértelmű, Alcott regényét mégsem lehet poros klasszikusnak elkönyvelni. Leginkább azért nem, mert figurái olyan önjáró, az adott társadalmi kereten belül mozgó, művészi önmegvalósításra törekvő nők, akik nagyon is mainak hatnak. Az egyetlen kivétel talán Meg, akinek a nevelőnői pálya nem tartogat sok örömet. Az ő boldogságát valószínűleg a házasság és egy új otthon megteremtése jelentheti majd. Alcott tehát nem állítja azt, hogy nőként csak akkor teljesedhet ki az ember, ha egy bizonyos életpályát követ, hanem íróként a legkülönbözőbb életperspektívákat kínálja szereplőinek, akik közül valaki nyilván feleségként, más esetleg művészként találja meg a boldogságot.
Az viszont eléggé egyértelmű, hogy Alcotthoz Jo alakja áll a legközelebb, aki íróként képzeli el az életét – igaz, az írás neki elsősorban nem a művészi kibontakozást, hanem az önfenntartást és anyagi önállósodást jelenti. A szobrászhajlamú Amy és a zongorista Beth számára ugyanakkor a művészet a kiteljesedéssel és elmélyüléssel egyenlő, materialista előnyök az ő esetükben fel sem merülnek. Ennek oka leginkább pedig az, hogy alapvetően nincsenek rászorulva. Bár sok szó esik a szegénységről, a March-lányok a szó szoros értelmében nem nélkülöznek, és mindig van körülöttük egy olyan védőháló (a gazdag March néni vagy a tehetős szomszéd, Mr. Laurence személyében), amely nem engedi, hogy a társadalom legalján találják magukat. Louisa May Alcott egy idilli világot képzelt a saját élete vázlata alapján, egy olyan fejlődésregényt, amelynek végére helyrebillenni látszik a világ rendje (a történet fonalát aztán a Jó feleségekben szőtte tovább). A Kisasszonyok fölött nem múlt el nyomtalanul ez a 150 év: sokszor szájbarágós, helyenként döccen, az eleven figurák viszont megmentik a regényt. Hogy aztán egy újabb adaptáció mit tud ehhez még hozzátenni, illetve mi újat tud belőle még kihozni, az majd január végén kiderül.