1. Pintér Béla és Társulata: Titkaink, 2013 (Szkéné Színház)
(Fotó: Puskel Zsolt)
Nagy volt a kísértés, hogy az elmúlt évtizedből több Pintér Béla előadás is felkerüljön a listára, de aminek mindenképp itt a helye - sőt, talán kimondhatjuk, hogy a legfontosabb előadás volt az elmúlt 10 évben, az a 2013-ban bemutatott Titkaink. A Jaffás üvegekből orsós magnóból és kockás terítős presszóasztalból álló nosztalgiavonatra felülve röhöghetjük ki a már rég elfeledett pártállami, szocialista időket és közben folyamatosan szorul össze a gyomrunk attól a felismeréstől, hogy ez valójában a jelenünk tűpontos lenyomata. A politikai alapon osztogatott állami díjaktól, a legintimebb titkainkkal való visszaéléseken át, az alkoholizmusba menekülők tehetetlenségéig rengeteg minden megjelenik, amiről nagyon szeretnénk azt hinni, hogy már a rendszerváltással magunk mögött hagytuk. A társadalmi traumáink feldolgozására számos alkotó tett kísérletet az elmúlt években, de Pintér képes a legzsigeribb módon emlékeztetni minket arra, hogy nagyon sok restanciánk van még. Pintér Béla pályája kezdete óta mestere a komikum és a tragikum, illetve a népi és urbánus jegyek egymásba játszásának, de talán itt ért Pintér színháza igazán a csúcsra.
2. Mohácsi János: Egyszer élünk avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe, 2011 (Nemzeti Színház)
(Fotó: Gordon Eszter)
Az Alföldi-féle Nemzeti Színház talán legjobb előadása volt az Egyszer élünk, ami Mong Attila János vitéz a Gulagon című könyve alapján készült. A Mohácsi-testvérek darabjában egy kicsi és felfoghatatlan eseményből szinte váratlanul az ország huszadik századi története bontakozik ki, ami óriási bravúr. 1946-ban Lovasberényben János vitéz előadásra készül a falu lakossága, de a szereplőket kényszermunkatáborba viszik. A történelem és a mese keveredik az Egyszer élünkben Kovács Márton élő népzenéjére. Az ötvenes években hárman visszatérnek, ketten meghalnak. A három felvonásos darab óriási mű, amiben Kulka János, Stohl András és Makranczi Zalán is nagyot játszik, és bár a téma szörnyű, mégis olyan fogást találtak rajta Mohácsiék, hogy nemcsak nagy történetté, hanem felemelő, sőt szórakoztató előadássá vált. Az előadás párbeszédet kezdett a saját történelmi múltunkkal, az elbeszélhetetlen történeteinkkel.
3. Soharóza-Halas Dóra -Nagy Fruzsina-Bartha Márk-Fekete Ádám: Az ügy, 2018 (Trafó)
(Fotó: Mészáros Csaba)
A művészetelméletben jártas emberek előszeretettel használják a német Gesamtkunstwerk, azaz összművészet kifejezést, ha több művészeti ág keveredik egy alkotáson belül. A színház műfaja valójában mindig ilyen, hiszen a zene, a látvány, a szöveg, a mozgás szinte mindig megjelenik valamilyen mértékben, de nagyon ritka az, hogy ezek az eszközök tényleg teljesen egyenrangú elemekként szolgálják és építsék egymást. Az ügy című előadás stábjában nincs egy mindenki felett álló rendező, helyette két zeneszerző és egy jelmeztervező felel a koncepcióért, a játszók pedig nem színészek, hanem kórustagok. A fényűző divatbemutató show nem a kiváltságosok vágyott életét mutatja be megfizethetetlen ruhakollekciókon keresztül, hanem a kisemberek hétköznapi bosszúságait, tehetetlen elkeseredéseit és a bürokratikus rendszerek útvesztőjében átélt kétségbeeséseit tárja elénk, mindezt sárga csekkekből, banyatankokból és tojástartókból készült jelmez kreációkkal, Kodály Zoltán zenéjével és Fekete Ádám dalszövegeinek páratlanul pontos szellemességével. Az előadást egyébként a színikritikusok a legjobb előadás díjára is jelölték, ami ritkaság számba megy a függetleneknél, mert a független színházi előadásoknak saját kategóriája van, és állandó vita tárgyát képezi, hogy van-e értelme ennek a megkülönböztetésnek.
4. Mundruczó Kornél - Proton Színház: Látszatélet, 2016 (Trafó)
(Fotó: Rév Marcell)
Mundruczó Kornél színházában szinte mindig keveredik a hiperrealizmus és a szürrealizmus, az előbbi leginkább a témaválasztásokban, míg utóbbi az ábrázolás módjában jelenik meg többnyire. Így van ez a 2016-ban bemutatott Látszatéletnél is. A rendező addigi előadásaihoz képest fontos különbség, hogy ezúttal nem a fizikai erőszak reprezentációjára került a hangsúly, ám az emberi kiszolgáltatottság megjelenítése itt is központi motívum. Az előadás két nagy szegmensében megjelenik a szegények és kisebbségben élők védtelensége, megalázottsága és a túlélésre törekvés lehetséges technikái, valamint a nők párkapcsolati erőszakból való kimenekülése és annak lehetetlensége. Két fő oka van annak, hogy ennek az előadásnak a listán a helye. Az egyik Ágh Márton díszlete, (amit a Jupiter holdja című filmben is kiszúrhattunk), és mindaz, amit ez a hihetetlen szcenikai elem tud. Bármennyire is szeretnénk, most nem írjuk le, hogy pontosan mi is történik, viszont a jó hír az, hogy a Trafó áprilisban újra műsorra tűzte az előadást, úgyhogy mindenki megnézheti a saját szemével. A másik színháztörténeti fontosságú mozzanat pedig az előadás első fél órája, amiben egy óriási kivetítőn, premier plánban láthatjuk a cigányasszonyt játszó Monori Lilit. Ami itt történik, az nem is színészet, az tanítani való varázslat.
5. Horváth Csaba - Forte Társulat: A nagy füzet, 2013 (Szkéné Színház)
(Fotó: Dusa Gábor)
2013-ban Agota Kristof regényéből nemcsak Szász János rendezett nagyjátékfilmet, (amivel elnyerte Karlovy Vary-ban a Kristály Glóbuszt), de Horváth Csaba rendezésében a Forte Társulat is létrehozta A nagy füzet színházi adaptációját, amit már több, mint 100 alkalommal tűzött műsorra a Szkéné, ami a függetleneknél igazán nagy szó. A magyar kortárs színház Horváth Csabának köszönheti a fizikai színház meghonosítását és továbbgondolását, illetve a Forte Társulat megalapítását, ahol színészek, táncosok, mozgásművészek együtt kísérleteznek új színházi formákkal. A regény egy, a háború elől vidékre menekített ikerpár történetét dolgozza fel. A folyamatos éhezést, a felnőttek kegyetlenkedéseit, a háborúk embertelenségét és a kiszolgáltatottságot tökéletesen jeleníti meg Horváth Csaba azzal, ahogy a félig meztelen testekre folyamatosan nehéz krumplis zsákokat és hatalmas tököket pakol, amik hol szétloccsanva semmisülnek meg, hol súlyos teherként nyomják össze a háború elszenvedőit.
(A válogatás egyetlen előadása, amit most is bármikor megnézhetünk!)
6. Radu Afrim: A Nyugalom, 2015 (Marosvásárhelyi Nemzeti Színház)
(Fotó: Tompa Miklós Társulat)
Bartis Attila A nyugalom című regénye és az Anyám, Kleopátra című színdarab egyvelegéből íródott előadásszöveg első olvasásra lehet, hogy egy kisrealista előadásért kiáltana, de Radu Afrim rendezésében nagyon erősen bekúsznak a román színházi hagyományok és a pontos lélektan mellett nagyon erősen megjelenik egy álomszerű, szinte túlzóan teátrális képi világ, például a valaha volt elegáns szobabelső, azaz a színpad közepén egy lápos, algás vizesárkot láthatunk. A szereplők maguk is, mintha egyre jobban süllyednének bele valamiféle nyúlós, hínáros mocsárba, miközben fel-felvillannak a múlt jóval dicsőbb emlékei. Ezeket viszont már jócskán beárnyékolja a toxikus anya-fia kapcsolat, akik képtelenek ebben a nyomasztó, fojtogató hangulatban együtt élni, mégis egy életre egymásra vannak utalva. Az egész előadás az érzékeinkre hat és ezeken keresztül késztet gondolkodásra, ahelyett, hogy intellektualizálná ezt a beteges viszonyt. Ezzel pedig két kézzel ránt be minket is a posványba.
7. Hajdu Szabolcs - Látókép Ensemble: Ernelláék Farkaséknál, 2015 (Maladype Színház)
(Fotó: Czitrovszky Balázs)
A címre kattintva nem véletlen, hogy nem egy előadás, hanem egy film trailerét láthatjuk, ugyanis Hajdu Szabolcs lakásszínházi előadásából hamar elkészült a filmváltozat is, amiért Karlovy Vary-ban elnyerte a Kristály Glóbuszt és Hajdu Szabolcs a legjobb férfi színésznek járó díjat is megkapta. Az Ernelláék Farkaséknál egy trilógia első része, ami kirajzolta a következő két előadás (Kálmán-nap, Egy százalék indián) egyedi formanyelvét is. A személyesség és az intimitás eszközeivel beszélnek a hétköznapok szorongásairól, örömeiről és válságairól, amihez elég, ha a társadalmunk legkisebb egységét, a családot és az abban megjelenő viszonyokat vizsgáljuk meg közelebbről, mindössze pár méter távolságból. A magyar közönség egész biztosan magára ismerhet ezekben a szénceruzával megrajzolt archetípusokban, és a köztük kibontakozó, zavarbaejtően ismerős kapcsolatokban, de 2019-ben az isztambuli Oyun Atölyesi színház is színpadra állította Hajdu Szabolcs darabját, amiből arra lehet következtetni, hogy ezek az interperszonális helyzetek és konfliktusok a világon mindenhol nagyon hasonlíthatnak egymásra.
8. Vajdai Vilmos - TÁP Színház: Utas és holdvilág, 2017 (Trafó)
(Fotó: Toldi Miklós)
A magyar színpadokon ritkán látni olyan vakmerő, újító szándékú előadásokat, mint a TÁP Színház provokatív előadásai, ahol sokszor az alkotók direkt szemben úsznak az árral. A kísérletezés vágyából néha viszont olyan egyedülállóan különleges dolgok jönnek létre, mint a Trafóban bemutatott Utas és holdvilág. Keményen próbára tesz minket, a nézőket és a játszó személyeket egyaránt. Az előadás 5 és fél óra hosszú, ami a shakespeare-i színházban még megszokott volt, a mai kor embere viszont már elszokott attól, hogy ennyi időn keresztül képes legyen egyetlen dologra koncentrálni. Persze az egyetlen dolog itt elég megtévesztő lehet, hiszen az egész előadás egy komplex képzőművészeti alkotás, ami a vizualitást illeti, miközben egy teljesen szokatlan dologgal találkozunk: a playback-színházzal. A színészek mint élő bábok tátognak egy 2002-es rádiójáték felvételére, például az Európát bejáró főszereplőt, Mihályt Bodó Viktor hangján, de Laboda Kornél megformálásában láthatjuk.
9. Hegymegi Máté: Peer Gynt, 2017 (Stúdió K Színház)
(A kép a Stúdió K Színház honlapjáról származik.)
A másik hasonlóan embert próbáló, szintén 5 órás előadás Hegymegi Máté Peer Gynt-je, ahol nemcsak a főhős van mindig úton, hanem a nézők is. A Stúdió K-ból elindulva busszal viszik a közönséget a kőbányai pincerendszer hűvös, nyirkos és kellően misztikus, zegzugos tereibe, majd éjfél körül egy kápolnában ér véget a közös utazás. A színházi terekből való kilépés nem újdonság, de sajnos kifejezetten ritka manapság. A helyspecifikus előadások önmagukban is nagyon emlékezetes színházi élményt tudnak nyújtani, pusztán a szokatlanság és a változatosság miatt, de az igazán jól eltalált terek képesek olyan jelentésrétegekkel felruházni az előadást, amire a színházi tér valószínűleg csak stilizált módon lenne képes. A felnövéssel járó tévelygéseink és útkereséseink tökéletes fizikai kivetülése a pincerendszerben töltött pár órás bolyongásunk, ahonnan nem lehetünk biztosak, hogy melyik út fog minket kivezetni és egy idő után egyáltalán nem is tudjuk, hogy pontosan merre tartunk. Szellemileg, lelkileg és fizikailag egyszerre élhetjük át az úton levés és a felfedezés rejtélyességét, de néha a pánik is meg-megjelenik, hogy mindeközben végérvényesen eltévedhetünk.
10. Kovács D. Dániel-Szputnyik Hajózási Társaság: A heilbronni Katica, 2015 (Jurányi Ház)
(Fotó: Dömölky Dániel)
Bodó Viktor társulata, a Szputnyik Hajózási Társaság hét évet élt meg, majd 2015-ben az egyre bizonytalanabbá váló finanszírozás miatt kényszerűen úgy döntöttek, hogy befejezik működésüket. Egyik legikonikusabb előadásuk a A heilbronni Katica, ami Kleist történelmi lovagjátékából készült. Az éberálom szerű képek a legminimalistább eszközökkel a legszebb és legmágikusabb szerelmi történetet mesélik el, amit az elmúlt sok-sok évben láthattunk színpadon. Olyannyira minimalista az előadás, hogy szinte egy szegényszínházi kiáltvánnyal is felér, aminek persze egy része bizonyosan rendezői koncepció is, de a fent említett pénzügyi nehézségek miatt nem is nagyon volt miből költekezni. A heilbronni Katica nagyon jó példája annak, hogy ha valójában nincs pénz arra, hogy létrehozzanak egy új produkciót, kreatív rendezői megoldásokkal, díszletet helyettesítő fényjátékkal, izgalmas szereposztással és erős színészi jelenléttel mégis olyan előadás születhet, amire sokáig fogunk még emlékezni.
+1. Fehér Balázs Benő: Tajtékos napok, 2014 (Ódry Színpad)
(Fotó: Dudás Ernő)
A lista végén pedig mindenképpen szerettünk volna megemlékezni az Ódry Színpadról, ahol egy bő fél évszázadon át léphettek először színpadra a mai magyar színházi élet fontos alakjai, azok is, akik az egyetemen tanultak és azok is, akik más utakon lettek a színházművészet jelentős szereplői. Itt indult el sok rendező, dramaturg és tervező pályája és ide járt sokáig a pesti színházszerető közönség délutánonként, esténként és késő éjszakánként vizsgaelőadásokat nézni. Az egyik legnagyobb sikerű előadással zárjuk válogatásunkat, Fehér Balázs Benő Tajtékos napokjával, ami több, mint öt évig futott az SZFE Padlásán. Ez egy egyetemi vizsgaelőadás esetében egészen páratlan, hiszen a diploma után a színészek különböző városokba és különböző színházakhoz szerződnek és szinte lehetetlenné válik, hogy újra és újra előadják ezeket a közös szerelemből született alkotásokat. A közönség rajongása viszont sokáig életben tartotta a kultuszregényből készült kultuszelőadást. Az előadás mesebeli világáról maga a színlap elmond mindent, amit tudnunk kell róla: “Colin beleszeret Chloéba. Chloé beleszeret Colinbe. Chloénak lótusz nő a tüdejében. Egér.”
