Ez már rég nem az az internet, amit a 2000-es években ígértek nekünk. Sokan, akik végignézték az internet ébredezését és elterjedését, még jól emlékeznek arra, milyen volt a reklámmentes, cookie-k és adathalászok nélküli, algoritmusokat távolról sem ismerő szabad internet, ahol nem a nagy cégek diktáltak, hanem a felhasználók. Ez ma már nincs így, az adatainkkal és felhasználói szokásainkkal fizetünk egy egyre gyarapodó gépezetnek, ahol már semmi sem az emberről szól. De hol ment tönkre az internet, és hogyan lehet visszavenni? Ezt mutatja meg Cory Doctorow A nagy elszaródás című kötete.
Cory Doctorow: A nagy elszaródás - Miért romlott el hirtelen minden, és mit tehetünk ellene? (részlet)
BEVEZETÉS
Nem vagy egyedül. Az internet egyre gyorsabban zuhan össze. A szolgáltatások, amikre támaszkodunk és amiket valaha szerettünk, egyszerre válnak mind szarkupaccá. Az sem segít, hogy a digitális világ összeolvad a fizikaival: a platformjainkat romboló tényezők kihatnak az otthonainkra és a közlekedési eszközeinkre, sőt a munkahelyeinkre, de még a kereskedelmi egységeinkre is. A világ egyre inkább olyan számítógépekből áll, amelyekbe teljes valónkkal lépünk be, ezáltal a valóságunk részévé válnak. Ráadásul ezek a gépek csapnivalóan működnek.
Mindez dühítő. Frusztráló. És annak függvényében, hogy az egyes szolgáltatások mennyire elengedhetetlenek számunkra, rémisztő is egyben.
Negyed évszázada vagyok internetes aktivista az Electronic Freedom Foundationnél (EFF), egy digitális emberi jogi csoportnál, akikhez többé-kevésbé a digitális emberi jog koncepciójának feltalálását köthetjük. Az ENSZ-nél megfigyelői munkát láttam el, működtem már közre internetes egyezmények tervezeteinek előkészítésében, valamint folytattam már lobbitevékenységet törvényhozóknál és ügynökségeknél az Egyesült Államokban, Kanadában, Európában és az Egyesült Királyságban. Megjártam számos utcai tüntetést és megtapasztaltam virtuális áramszüneteket is.
Mégsem láttam még ehhez hasonlót.
2022-ben, miután évtizedekig ügyködtem, hogy rápörgessek embereket az internetes szabályozás ezoterikus világára, megalkottam egy kifejezést, amely leírja a körülöttünk zajló hirtelen platformösszeomlást: ez lett az elszaródás. Keserédes elégedettségemre, ez a szó nagyot megy, olyannyira, hogy el is érte a szökési sebességet.
Ez egy vicces és egyben csúnya kifejezés, egyszerre mulatságos és nem helyénvaló, amikor kimondjuk és személy szerint büszke vagyok erre. De nem ezért választotta az American Dialect Society 2023-ban, sem az ausztrál Macquarie Dictionary 2024-ben az év szavának és nem is ezért használják emberek milliói, hogy néven nevezzék azt az elkerülhetetlen online kukatüzet, amely elevenen égeti el őket.
Az elszaródás azért lett ennyire népszerű, mert egy olyan elméletet testesít meg, ami magyarázatot ad a számunkra fontos dolgok gyorsuló hanyatlására, valamint arra is, hogy miért is történik és hogy mit is kellene tennünk ellene.
Mert az elszaródás nem pusztán egy szinonima arra, hogy „Hát, elromlottak dolgok.” Sokkal inkább egy folyamat bemutatása, hogy miként válik egy online szolgáltatás egyre rosszabbá, hogyan bontakozik ki ez a leépülés és hogy alakul ki a fertőzés, ami miatt minden egyszerre lesz rosszabb.
Merthogy, tudod, ez a pillanat, amit most együtt élünk át – a Nagy Elszaródium –, ez nem valami megfoghatatlan rejtély. Nem a Történelem Nagy Erői esküdtek össze ellenünk épp most, és nem is ők döntöttek úgy, hogy mostantól el kell, hogy búcsúzzunk a szolgáltatásoktól, amelyek valaha tényleg megfeleltek az igényeinknek. Ez egy anyagi természetű folyamat, olyan, mint egy betegség.
És ahogy minden betegségnek vannak tünetei, működési mechanizmusa és járványtana, úgy az elszaródásnak is. A könyv első része ezen összetevőkkel foglalkozik.
De ez az elemzés nem csupán azért született, hogy szakszerűen lehess demoralizált és dühös a digitális világ állapota miatt. Azért írtam ezt a könyvet, hogy gyógymódot is javasoljak. Ez a könyv második részének témája.
Ez a korszak – az Elszaródocén – nagyon is konkrét jogalkotási döntések következménye, ezek a döntések pedig konkrét emberekhez köthetők.
Miután beazonosítottuk mind a döntéseket, mind pedig a személyeket, cselekedhetünk is.
Visszavonhatjuk a döntéseket. Neveket adhatunk az okozóknak. Még azt is megbecsülhetjük, hogy mekkora vasvillát érdemelnek. Vagy legalábbis gondoskodhatunk arról, hogy soha többé ne legyen hatalmuk olyan döntéseket hozni, amelyekkel a nevünkben formálhatják a jövőt.
Képesek vagyunk létrehozni egy új, jó internetet – olyat, amely valóban segíti az embereket, hogy elboldoguljanak. Képesek vagyunk létrehozni azt a digitális idegrendszert, amelyre szükségünk van, hogy összekapcsolódjunk és együttműködjünk egy olyan 21. században, amelyet a klímakatasztrófa, az autoriter rendszerek és a gazdasági zűrzavar árnyékol be.
Fel tudunk építeni elszaródásmentes infrastruktúrát egy új, élhetőbb világ számára.
Első rész
Természetrajz
Az elszaródás egy nagyon is konkrét fajta digitális üzletet fertőz meg: a platformokat.
A platform kifejezést sokféleképpen használjuk, de hivatalos értelemben a platform olyan üzleti modell, amely kétoldalú piacot működtet, vagyis egy olyan rendszert, amely összeköti az üzleti szereplőket a végfelhasználókkal.
A legtisztább formájában egy platform értékét nem az adja, amit kínál, hanem azok az emberek és cégek, akik ezt a platformot használják. Minél többen árulnak termékeket egy e-kereskedelmi platformon, annál nagyobb értéket képvisel a vásárlók számára. És fordítva is, minél több vásárló van jelen egy platformon, annál vonzóbbá válik a platform az eladók szemében.
Gondoljunk csak az eBayre vagy az Amazonra, amelyek vásárlókat kötnek össze eladókkal. Vagy az Uberre meg a Thumbtackre, amelyek a munkavállalókat kötik össze az ügyfelekkel. A Google a közzétevőket és a hirdetőket tereli a keresőkhöz, míg a Facebook ugyanezt csinálja, csak azokkal, akik inkább társasági életre vágynak a keresés helyett.
A platform mára az online vállalkozások endemikus formájává vált, ami azért elég furcsa azt tekintve, hogy a platform másik neve maga a közvetítő.
Ha elég idős vagy, hogy emlékezz az eljövendő digitális korszakot övező kezdeti izgalomra, biztosan fel tudod idézni azt a lelkesedést, ami a dezintermediáció körül tombolt: azt ünnepeltük, hogy végre kiiktathatjuk a közvetítőket – mindenestül.
Nem arról van szó, hogy a közvetítők (azaz intermediátorok, innen is származik az előbb említett dezintermediáció) eredendően gonoszak lennének. Vegyük például a könyveket (vegyük például ezt!). Dolgoztam már nyomdában, könyvkereskedelemben, kiadóban és nyomdai előkészítésben és persze magam is írok könyveket. Bár sokféle művészeti szakterülethez értek, amik kellenek ahhoz, hogy ez a könyv eljusson hozzád, mégis önként és örömmel dolgozom együtt olyan kiadókkal, mint a Farrar, Straus és a Giroux, ők ugyanis nálam sokkal jobban végzik el ezeket a feladatokat, korrekt ajánlatokat tesznek én pedig így koncentrálhatok a könyvírásra, amit sokkal jobban élvezek, mint az összes többi munkafeladatot.
A közvetítők egyszerre jelentenek megoldást egy ősöreg problémára – arra, hogy miként kapcsoljuk össze az embereket egymással –, de maguk is a probléma részévé válnak, amint meg tudnak annyira erősödni, hogy kapuőrként sarcolgassák a piac két oldala közti kapcsolatot.
Ezért foglalkoztatott minket annyira az internet korai időszakában a közvetítők kiiktatása. Úgy éreztük, hogy az intermediátorok túlságosan kinőtték magukat: belefáradtunk abba, hogy néhány nagykereskedő döntötte el, hogy mit vásárolhatunk: hogy tucatnyi nagy kiadó és stúdió mondta meg, mit olvashatunk és nézhetünk és hogy féltucatnyi nagy lemezkiadó szabta meg, milyen zenét hallgathatunk.
Már akkor is hallottuk a rémtörténeteket, hogyan bántak ezek a nagy intermediátorok a beszállítóikkal – legyenek azok kisvállalkozások, kreatív munkások vagy gyártók.
Vágytunk is rá, hogy végleg kiiktathassuk a közvetítőket és közvetlenül azokkal üzletelhessünk, akik az általunk szeretett dolgokat létrehozták– vagy legalábbis olyanokat, amikre szükségünk volt.
Volt idő, amikor úgy tűnt, hogy a közvetítők kiiktatása valóban beváltja a hozzá fűzött reményeket. Kisvállalkozások sora jelent meg, hogy online árukkal és szolgáltatásokkal lássanak el minket. Néhányukat ugyan eleve gyors növekedésre és globális terjeszkedésre alapították startupként, de a legsikeresebb, közvetítők kiiktatását célzó dezintermediátorok (mint például a Craigslist), alapvetően hobbiprojektként indultak. Véletlenül lettek hatalmas, forradalmi jelentőségű bizniszek, amelyek afféle üres edényként szolgáltak: megtölthették azok, akik ajánlottak valamit és azok, akik épp ezeket az ajánlatokat keresték.
Az internet korai dezintermediációs mámorának fénye azonban gyorsan megfakult. Az egyesülések és felvásárlások hullámai konszolidálták az internetet „öt hatalmas weboldallá, amelyek mindegyike tele volt a másik négy oldal képernyőképeivel”. Közben a nem technológiai közvetítők is konszolidálódni kezdtek: a globális gazdaság legtöbb kulcsfontosságú szektora öt vagy annál is kevesebb cég kezében összpontosult. A leglátványosabb konszolidáció épp az olyan közvetítői szektorokban történt, mint a hajózás vagy a pénzügy. Meg persze a szórakoztatóipar. Emlékszel még arra az évezredfordulós álomra, hogy jól felforgatjuk a tucatnyi nagy kiadót?
Ma öt nagy kiadó van, négy nagy filmstúdió, három nagy lemezkiadó, két olyan cég, amely az alkalmazásokat uralja és egyetlen vállalat, amely monopolizálja az e-könyvek és a hangoskönyvek piacát.
Negyed évszázada élünk a digitális arccal előre, internetvezérelt huszonegyedik században és a közvetítőknek még sosem volt akkora hatalma, mint most. Az internet lehetne az az eszköz, amely megtöri a közvetítők uralmát, elősegíti a közvetlen kapcsolatokat és korlátozza a közvetítőket arra, hogy a vevőket és az eladókat segítse ahelyett, hogy kizsákmányolja őket.
De nem ez történik.
A helyzet ennél is rosszabb: ez már nem csupán a visszaélésszerűen működő, túlmérezetett platformok kora; ez a beteg, omladozó, kizsákmányoló monstrumplatformok kora.
Ez az Elszaródocén.
Amikor az orvosok új kórokozó által megbetegített pácienseket vizsgálnak, elsődleges feladatuk a betegség természetrajzának feltérképezése. A betegség természetrajza voltaképpen rendezett katalógus: milyen tünetek jelentkeznek a pácienseknél és milyen sorrendben.
Íme az elszaródás természetes lefolyása:
- Először a platformok jófejek a felhasználóikkal.
- Aztán elkezdenek visszaélni velük, hogy kedvezzenek az üzleti ügyfeleiknek.
- Ezután ugyanezekkel az üzleti ügyfelekkel is visszaélnek, hogy kisajátítsák maguknak az összes értéket.
- És végezetül egy hatalmas szarkupaccá válnak.
Ez a minta mindenhol jelen van. Ha egyszer felismered, te is mindenhol látni fogod.
A következő oldalakon pár esettanulmány következik egykor népszerű szolgáltatásokról.
Ezek az esettanulmányok csak reprezentatív mintát szolgáltatnak, korántsem teljesek. Könyveket tölthetnénk meg az olyan cégek elemzésével, mint az Uber, a Valve vagy a Fitbit – de túlságosan repetitív lenne!
Fotó: Jonathan Worth