Életrajzi kísérletek című 2024-es verseskötete (itt beszélgettünk róla) után Krusovszky Dénes ismét prózakötettel jelentkezik: A másik mozaik elbeszélésgyűjtemény, melynek hősei az emlékezés és a felejtés útvesztőit járják. Az olvasó megismerhet egy idős édesapát, akit a fia testépítő versenyre kísér, egy írót, aki regénye valóságával szembesül, vagy éppen bepillantást nyerhet egy titokzatos klinikára, ahol nem mindennapi gyógyítótevékenység folyik. A felvonultatott történetek néhol széttartanak, máskor összeérnek, de mindegyik hátterében a magány érzése munkálkodik.
Krusovszky Dénes: A másik mozaik (részlet)
Fent a hegyen
(Részlet)
Éjszaka megint vonyítás verte fel. Gyorsan lerúgta magáról a takarót, és a hűtőhöz rohant. Megmaradt két szál virsli a vacsorából, és már akkor arra gondolt, amikor betette őket egy tányéron, hogy majd ezekkel magához csalogatja a kutyát, ha megint felbukkan. Megragadta tehát a virsliket, és úgy, ahogy volt, alsógatyában odavágtatott a teraszajtóhoz. Koromsötét volt kint, de nem merte a kültéri lámpát felkapcsolni, nehogy elriassza az állatot. A másik kezében szorongatott telefon zseblámpája jelentette az egyetlen, gyenge fényforrást.
Tücskök ciripeltek kint, vagy valami másfajta, idegesítően álmatlan rovarok.
Vaksin forgolódott a terasz előtt, és próbált úgy cuppogni meg csettintgetni a szájával, ahogy azt az interneten elé kerülő kutyás videókban látta. Ennek a tudománynak nem sok haszna mutatkozott, a kutya nem jelent meg, Kellert pedig valami ismeretlen nyugtalanság járta át, ahogy lépésről lépésre távolodott a teraszajtótól. Amikor megállt és körbenézett, mégis csábítóan mélynek érezte a sötétséget maga körül, és hogy teljes legyen az élmény, a telefon fényét is lekapcsolta. A falusi utcán valahol messze egy köztéri lámpa pislogott gyengén, de ez a magányos fény nem sokat lazított az éjszaka kátrányos sűrűségén. Tulajdonképpen arra számított, hogy itt majd csodálatos lesz a csillagos ég, hiszen mégiscsak távol van a várostól, egy hegytetőn, ha valójában nem is igazán magasan. Ehhez képest csupán némi petyhüdt derengést tudott a feje fölött azonosítani, bizonytalanul foszforeszkáló foltokat, a hatalmas égbolt csalódást keltő kacsintásait, mintha épp lemerülőben lettek volna az univerzum akkumulátorai.
Hunyorogva bámult felfelé Keller, aztán sarkon fordult, és dühösen visszaindult a házhoz.
Az is átfutott rajta, hogy egyszerűen elhajítja a fenébe azokat a hülye virsliket, ám ekkor horkantást hallott a közelből. Kapkodva visszakapcsolta a telefon világítását, és előrenyújtotta a készüléket. A kutya ott ücsörgött a bejárati ajtó előtt a legnagyobb nyugalomban, és félig elnyílt pofával bámult rá, mintha vigyorogna. A férfi megint cuppogni kezdett, a kutya meg félrefordított fejjel hallgatta. Óvatosan letépett egy darabot az egyik virsliből, és az állat elé lökte. Az egy ideig bizalmatlanul vizsgálgatta a telefon fénykörében heverő falatot, aztán lomha mozdulattal felállt, megszagolta, majd a pofájába kapta, és úgy nyelte el, hogy közben végig Kellerre szegezte a tekintetét.
Mégiscsak valakié lehet ez a dög, gondolta a férfi, a bundája ahhoz képest nem is nagyon csatakos, hogy napok óta itt kószál.
Talán előtte alaposan kifésülték, és még nincs szökésben olyan régóta, hogy összecsomósodott volna a szőre. Nyakörv mondjuk nem volt rajta, és ahogy elnézte Keller, azt sem tudta megmondani, milyen fajta lehet. A következő falatot úgy dobta a kutya elé, hogy közben tett egy óvatos lépést előre. Az állat felkapta a virslicafatot, de nem hátrált el, pedig biztosan látta, hogy a férfi egyre közelebb lopózik hozzá. Alighanem valami keverék lesz, nézett végig rajta Keller, egy korcs, de elég jó kiállású korcs, talán van benne németjuhász vér, esetleg némi labrador vagy kopó is.
A harmadik falatot úgy adta oda neki, hogy épp csak leejtette elé, a negyediket ezután már a kezéből vette el az állat.
Keller előrehajolt, kézfejét a kutya orrához tartotta, és miután az alaposan végigszimatolta, megsimogatta a feje búbját. Egészen izgatott lett ettől a közvetlenségtől a férfi, és váratlan büszkeség töltötte el, mintha valami vadállatot szelídített volna meg. Miközben a második virsliből tépett újabb falatokat, leült a terasz szélére a kutya mellé, és az állat nyakszirtjét kezdte vakarászni. Jó kutya vagy, motyogta Keller, ügyes kutya. Odaadta az utolsó falatot is, aztán eszébe jutott valami, bement a házba, és néhány pillanat múlva megjelent a hóna alatt egy régi pokróccal, a kezében meg egy vízzel teli tállal.
Alig terítette le a pokrócot, a kutya rögtön elhelyezkedett rajta. Kényelmes, mi, kérdezte Keller, aztán közelebb tolta az állathoz a tálat, igyál.
Egy ideig így maradtak mindketten, mintha nagyon messziről rájuk exponált volna egy kamera, mozdulatlanul bámulták egymást. Talán a tücskök is elhalkultak a háttérben, vagy egyszerűen már nem idegesítették annyira a férfit. Végül is elégedetten tért vissza az ágyába, és ezen az éjszakán végre rendesen ki tudta aludni magát.
A következő napokban szinte magától kialakult valamiféle rend Keller körül.
Reggelenként az első dolga volt, hogy megnézze, a kutya ott van-e a teraszon, és általában valóban ott volt. Ha mégsem, egy-két hangosabb füttyentés és cuppogás után rövidesen előcsörtetett a kert végéből. A férfi az egyik délután átautózott a szomszédos faluba, ahol egy nagyobb vegyesbolt működött. Logikus lett volna talán, ha lemegy a hegy lábánál fekvő városba egy rendes bevásárlásra, de arra sehogyan sem bírta rávenni magát. Tulajdonképpen a falusi vegyesboltban is össze lehetett szedni mindent, amire szüksége volt, még kutyaeledelt is kapott, igaz, valami gyanúsan olcsó, ismeretlen fajtát, amin magyar feliratot nem is talált, csak szlovákot, csehet meg lengyelt.
A kutya végül is elégedetten bezabálta, amikor egy régi lábasba kikaparta neki a pépes anyagot.
Délelőttjeit a teraszon felállított rozzant nyugágyban töltötte rendszerint félpucéran, a kisboltban vett sportújságot lapozgatta ráérősen, vagy a magával hozott könyvvel próbált haladni, csak hát folyton elkalandozott a figyelme. Azt vette észre, hogy amióta fent van, de különösen, amióta a kutyával foglalkozik, nem nagyon érdekli az étkezés. Odahaza hozzá volt szokva a meleg ebédhez és a változatos vacsorához is. A kutatóintézetből, ahol dolgozott, átjártak a szomszédos egyetem menzájára ebédelni. Esténként pedig a felesége mindig készített valamit, még akkor is, ha hullafáradtnak tűnt.
Keller próbálta jelezni a nőnek, hogy neki egyébként egy kifli meg egy joghurt is teljesen megfelelne, de ezt Jutka valamiért sértésnek vette.
Ha már nekiálltam, mondta a felesége ilyenkor, legalább értékelhetnéd. Egy idő után észrevette, hogy fel is szedett pár kilót, és ez annyira nyomasztotta, hogy mindenféle mondvacsinált okra hivatkozva egyre gyakrabban hagyta ki a közös munkahelyi ebédeket. Itt fönt viszont csak akkor vett magához néhány falatot, ha tényleg megéhezett. Hozott a boltból tepertőt, egy szál kolbászt, Camping sajtot, tartós kenyeret. Gyerekkorában evett utoljára ilyesmiket. Arról is leszokott, hogy a csárdában vacsorázzon, feleslegesen nagy adagokat adtak, azt meg mindig kínosnak érezte, hogy egy étteremben elcsomagoltassa a maradékot.
Délutánonként átjárt Erika teázójába, bizonyos értelemben a nap megelőző része rendre arról szólt, hogy ezekre a látogatásokra készült.
Igaz, a leginkább azzal, hogy nem csinált semmit, de hát az is készülés, ha úgy vesszük.
Ilyenkor általában a kutya is elkísérte, hívnia sem kellett, valahogy mindig megérezte, hová indul Keller, és ott termett a kertkapuban. Bár Erikától kapott kölcsön egy pórázt meg egy nyakörvet, végül sosem tette rá a kutyára. Hogy mit keresett a teázóban egy gazdátlan póráz? Erre nem sikerült rájönniük, de elég jól elszórakoztatták egymást azzal, hogy megpróbálták elképzelni, milyen lehet az, ha egy vendég bejön egy pórázon vezetett kutyával, aztán póráz és nyakörv nélkül távozik. A hóna alatt vitte haza a kutyát? Vagy amíg a gazdi teázott, a rohadt dög egyszerűen elszökött?
Esetleg ott pusztult el valamelyik márványasztal alatt?
Arra azért emlékeznék, tette hozzá kacagva a lány. Végül is feleslegesnek bizonyult a póráz, amit a férfi tulajdonképpen megnyugtatónak érzett, jobban szeretett egyenrangú félként sétálni a kutya mellett.
Nevet kéne már adnod neki, mondta egyik nap Erika, aztán úgy hallgatott egy darabig, mintha valami kínos családi titokra szeretne rátérni, majd hozzátette, elvihetnéd a benzinkútra, hogy megnézzék, van-e benne chip. Keller végigsimított a kutya tarkóján, aztán sóhajtva annyit felelt, holnap elviszem.
Néhány napja egyszer már megígérte ugyanezt, aztán nem történt semmi.
Lassan csordogáló délutáni beszélgetéseiknek ugyanakkor nem a kutya chipvizsgálata jelentette a legérzékenyebb pontját. Keller igyekezett kikérdezni a lányt a barátjáról, hogy mit csinál, hogyan ismerkedtek meg, és hol van épp, de Erika meglehetősen szűkszavú és néha egymásnak ellentmondó válaszaiból nem tudta teljesen kibogozni, mi a helyzet velük. A srác, Szabi, egy IT-cégnek dolgozott korábban, de a covid idején annyira rászokott a home office-ra, hogy a lezárások után nem volt kedve visszamenni. Alapított egy saját kft.-t, illetve más cégekhez kezdett bedolgozni, és mivel elég jó szakember, az efféle bedolgozásokból egyre több lett az utóbbi időben.
Most is épp egy osztrák vállalatnál állít be valamit, magyarázta Erika, de a hétvégére itt lesz megint.
Ahogy erről beszélt, Keller látta, hogy megváltozik a lány arckifejezése. Mindenesetre, tette hozzá Erika, abból, hogy innen fog dolgozni, és ezért éri meg nekünk felköltözni a városból, nem sok minden lett. Visszasírod a járványt, kérdezte Keller együttérző vigyorral. Hogyne sírnám vissza, az én generációmból mindenki visszasírja, felelte a nő, aztán röhögve hozzátette, csak az ilyen öregek, mint te, azok szartak be attól, hogy leállt kicsit a világ.
Fotó: Valuska Gábor
