A nyolcvanas években Alison Bechdel készített egy képregényt Dykes to Watch Out For címen, amiben a The Rule című történet női szereplője azt mondja, hogy csak akkor néz meg egy filmet,
- ha van benne legalább két női szereplő,
- ha az a két nő beszél is egymással, mert már ez is különös dolognak tűnik,
- és ha az a két nő, amikor beszél, akkor a férfiakon kívül másról is beszél.
Nyilván nem egy ilyen teszttől lesz jó vagy rossz egy film vagy könyv, de szép kihívás, ha végigpörgeted az elmúlt egy évben olvasott könyveid, hogy átmennek-e a teszten. Miért fontos ez?
Hogy lássuk, mennyire fontos megismerni más nézőpontokat is, mert különben ugyanezt a szupermacsó világot termeljük újra és újra, aminek az eredményeit mindennap láthatjuk.
Amikor megbuktam a Bechdel-teszten
Egyszer megkérdezték tőlem, hogy ki a kedvenc szerzőm. Sorolni kezdtem, büszkén és magabiztosan, az indiánregényektől Kunderáig, hogy ezek az olvasmányok az adott életszakaszomban milyen sokat jelentettek nekem.
A gimnázium első felében lehettünk, dobáltuk a neveket és a címeket: nem volt köztük egy női szerző sem. Persze létezik az az alufóliasisakos elmélet, hogy mindez azért van, mert a férfiak tudnak írni, a nők legfeljebb romantikus cuccokat. Ha jobban belegondolunk, sokkal problémásabb a helyzet: a nők számára más társadalmi helyzet volt adott, más szerepeket vártak el tőlük, sokáig nem is szavazhattak, és akkor ezek után gondoljuk végig, milyen nehezen juthattak el addig, hogy egy kiadó komolyan vegye őket és nyomdába küldje a műveiket. A társadalom szerkezete is kemény ketrec: az író, irodalomtörténész Bán Zsófiával interjúztam, aki elmondta, milyen történetileg és kulturálisan kialakult jelentésbeli különbség van író és írónő között, és egyébként miért ilyen bonyolult a helyzet, hogyan jönnek létre az irodalomban az egyenlőtlenségek.
Egy olyan világban nőttem fel, aminek a mintáit férfiak adták, aminek a szabályait férfiak írták, aminek hőskölteményei férfiakról szóltak, aminek a történeteit férfiak mesélték el, aminek a női karaktereit és nézőpontjait is férfiak hozták létre.
Hogy milyen ez a világ azoknak a nézőpontjából, akik úgy érzik, kiszorulnak? Érdemes elolvasni Roxane Gay A rossz feminista című könyvét, ami okos is, vicces is, miközben alapvető kérdésekkel rengeti meg a meglévő (pop)kulturális rendszert:
Az olvasás nekem mindig egy olyan valóság volt, ami segít megérteni jobban az emberek, a társadalom vagy akár a gondolkodásunk működését. Mármint egy féloldalas működést, ami csak rólunk, férfiakról szól. Fura élmény volt, hogy miközben rajongok ezekért a könyvekért és szerzőkért, valójában azért az olvasói pozícióért rajongok, amiért semmit nem kellett tennem, csak bele kellett születnem. Fehér, heteroszexuális, középosztálybeli férfi vagyok, egyike azoknak, akik kisajátították a kultúrát maguk számára. Egyik kedvencem, a hipernárcisztikus Karl Ove Knausgard Harcom-sorozatának Álmok című részében pont ezt a mindenható macsóságot rombolja le: “a műfaji hagyományokat látszólag betartva beépüljön ebbe a férfiklubba, majd amikor megkapja az éves bérletét, hirtelen rombolni, törni, zúzni kezd, vagy tehetetlenségében megvagdossa az arcát.”
Ami a fehér, heteroszexuális férfi tapasztalatain kívül esik, az már sokkal-sokkal nehezebben jelent meg az irodalomban. Pár hónapja írtam Nádasdy Ádám novelláskötetéről, A szakállas Neptunról, mert egy kritikus kereste, de nem találta a fogást rajta: meglepte a melegirodalom. Az irodalom különböző nézőpontoknak és történeteknek ad hangot, ezért számomra a könyveknél nincs nyitottabb társadalom. Az idei Aegon-díjas Nádasdy Ádám költészetében és prózájában is egy konzervatív melegtapasztalatot ír meg, egyébként gyönyörűen. Amit ír, az részben mindannyiunk problémája lehet: idegenség, szerelem, csalódás, családi nehézségek.
Gileád, Magyarország, Lengyelország
Sokan nem gondolták, hogy egy írói fikció lehet a valóságunk.
A kanadai Margaret Atwood a világ egyik legcsodálatosabb írója, aki már az első regénye, Az ehető nő megjelenése előtt azzal szembesült, hogy nem veszik komolyan, mert nő. Az 1985-ben megjelent regénye, A Szolgálólány meséje az elmúlt évek egyik legkomolyabb sorozatsikere volt, és a napi politika kereszttüzében rengetegszer posztolták a közösségi médiában ikonikus vörös ruhás alakjait. Gileád, Magyarország és Lengyelország között mi a különbség? Mindhárom a nő méhét akarja uralni, ahogy Kövér László fogalmazott: a világ azoké, akik teleszülik.
A disztópiát is megölte a valóság.
Atwoodtól bármit érdemes olvasni, mert nagyszerű, érdemes megnézni a főhőseit. És ha tetszett A Szolgálólány meséje, akkor ezeket is érdemes elolvasnod.
Száz éve Virginia Woolf, az egyik legszuggesztívebb prózaíró arról írt, hogy szeretne egy saját szobát. Szüksége van saját térre, ami valójában a saját élete is, nem pedig a férfié. És a helyzet egyfelől sokat változott, másfelől óriási egyenlőtlenségek vannak most is. Ezeket mutatja be Melinda Gates A nő helye című könyvében.
Bill és Melinda Gates 1994-ben házasodtak össze, 2000-ben hozták létre saját alapítványukat, ami most a covid elleni harcban is élen jár a kutatástámogatásban. Melinda Gates az alapítványi munkájából írt egy tanulságos könyvet, ami rengeteg kérdést tesz fel: "A nő helye - változtassuk meg a világot a nők erejével! című kötet ennek a filantropista nézőpontnak az izgalmas dokumentuma: hogyan lehet sokszor apró változtatásokkal, megoldásokkal lavinákat elindítani egy olyan rendszerben, amit férfiak hoztak létre és működtetnek sok száz éve, és ami nemcsak nem kezeli egyenjogúan a nőket, hanem nagyon sokszor el is nyomja őket a tradíció, az előítéletek vagy a szexizmus miatt. És most elég csak arra gondolni, hogy egy házasságban a férfi mennyire veszi ki a részét a gyereknevelésből, a háztartás mindennapos feladataiból, miután a nőnek munka előtt és után ugyanúgy kell dolgoznia, csak épp otthon a családban. Vagy: mi van akkor, ha a férfi nem akar büszkeségi vagy kényelmi okokból óvszert húzni, de becsúszik a gyerek? Vagy: a kislánynak a suliban van-e vajon lehetősége számítógépes foglalkozásra járni, vagy az túl fiús?"
Sokféleség, sokféle mese
Az idei év legdühítőbb és legszánalmasabb támadássorozata egy gyerekkönyvet ért. A Meseország mindenkié egy valós problémára próbált megoldást hozni: igyekezett mindenkit bevonni a történetmesélés világába, aki addig ezekben idegennek érezte magát. "Rengeteg olyan népmese és persze műmese létezik, ami kisebbséghez tartozó emberekről és olyan élethelyzetekről szól, mint a családon belüli erőszak, az örökbefogadás vagy a legkisebb, a legelnyomottabb felemelkedése és kifejezetten sok, gyerekeknek szánt történetet találhatunk a férfiakkal egyenjogú nőkről, nemváltókról. A probléma, hogy ezek a történetek is újra meg újra peremre szorultak a történelem során" - mondta Nagy Boldizsár, a Meseország mindenkié szerkesztője.
Komoly tanulmányok szólnak arról, hogy milyen nehézségeket okoz az a klasszikus mesehelyzet, hogy a herceg mindenféle csatákon át elnyeri a királylány kezét. Miért mindig a férfiak harcolnak? Miért csak a férfiaknak vannak problémáik? A nők miért passzívak mindig? A mesékben (de rengeteg filmben és regényben is) a nők egyetlen életcélja miért csupán az, hogy megérkezzen végre a herceg? Miért sematikusak ezek a nők?
Az irodalom egyféle világot képezett le sokáig számomra, és azt gondolom, hogy mások számára is, mert ez a mi közös tradíciónk. A nézőpontok sokféleségéből következik, hogy a világaink is sokfélék, és akkor tudunk valami közöset létrehozni, ha figyeljük és megértjük a másikat. Amit nem ismerünk, arról olvashatunk, ez mindenki mással szemben nagy előnyünk.
