A Meseország mindenkié címből következik, hogy Meseország eddig nem volt mindenkié? Kik szorultak eddig ki Meseországból és miért?
Meseország mindig is mindenkié volt, csak erről nem feltétlenül tudott mindenki. Például nehezen jut el az üzenet azokhoz a gyerekekhez, akik csak azzal a néhány klasszikus népmesével és adaptációval találkoznak, amelyeket évtizedek óta használunk, például Magyarországon. Rengeteg olyan népmese és persze műmese létezik, ami kisebbséghez tartozó emberekről és olyan élethelyzetekről szól, mint a családon belüli erőszak, az örökbefogadás vagy a legkisebb, a legelnyomottabb felemelkedése és kifejezetten sok, gyerekeknek szánt történetet találhatunk a férfiakkal egyenjogú nőkről, nemváltókról. A probléma, hogy ezek a történetek is újra meg újra peremre szorultak a történelem során. Arra is gondoltunk a projekt legelején, hogy felkutathatnánk ilyen népmeséket, mondákat, mítoszokat, és azokat rendezhetnénk kötetbe, de végül úgy döntöttünk, izgalmasabb lesz, ha új szövegek születnek mai szerzők tollából, a mai társadalmi helyzetre reflektálva.
Nagy Boldizsár
A mesék meghatározzák gyerekkorunkban a világképünket, ami egyébként nagyon féloldalas: fiúk a főszereplői, akik aktív cselekvők, a céljaikért küzdenek, ha lányok, akkor is passzívak, ha főszereplők, hiszen legfőbb céljuk az, hogy a herceg megérkezzen a fehér lovon. Te milyennek látod a gyerekkorunkat meghatározó mesék világát?
Mint legtöbben, én is ilyen mesékkel találkoztam gyerekkoromban, de mára azért szerencsére jobb a helyzet. A magyar gyerekkönyvpiac nagyon sokszínű, sok merész és nyitott kiadó van, rengeteg olyan gyerekkönyv megjelent már itthon, ami hasonló témákat dolgoz fel, mint amilyenek a Meseország mindenkié című gyűjteményünkben szerepelnek. Sőt, díjakat is kapnak ilyen könyvek: ott van például a Ribizli a világ végén című feminista népmeseantológia, amit Zalka Csenge Virág állított össze vagy Bán Zsófia meséje, a Vagánybagoly és a harmadik Á – avagy mindenki lehet más, amiben az egyik szereplőnek két leszbikus anyukája van. A szülők nagyon jó kis könyvtárat össze tudnak állítani ma mese- és gyerekkönyvekből, de ha valaki a Grimm-Perrault-Benedek Elek vonalon kívül nem igazán nyitott másra, akkor ott valóban egy konzervatív, nem túl színes, patriarchális világkép érvényesül. Érdekes egyébként, hogy neves népmesekutatók, mint például az amerikai Jack Zipes kifejezetten károsnak tartják a Grimm-meséket, nem is mesélik őket a gyerekeiknek, de így van ezzel több feminista híresség is, például Keira Knightley és Kristen Bell. Natalie Portman pedig most jelentette be, hogy gendertudatos meseátiratokat ír. Valóban ráfér egy porolás a klasszikus gyűjteményekre, mert még néhány évvel ezelőtt is megjelent például olyan népmeseantológia itthon, amiben a férj veréssel neveli a feleségét, az após lelkes támogatásával, és a happy end bizony az, hogy az asszony megtanulja a leckét, ezentúl szorgosabban végzi a házimunkát.
Hogyan tudnak a mesék káros előítéleteket, sztereotípiákat szinte láthatatlanul felépíteni? Hiszel abban, hogy azokat a meséket, amelyek több száz éve gyökereznek a kulturális és nyelvi hagyományunkban, át- vagy felül lehet írni?
Vannak mesekutatók, akik azt állítják, hogy a gyerekek kizárólag bináris felépítésű világot ábrázoló meséket képesek befogadni, ezen túl minden más összezavarja őket. Hogy sokszínűség helyett azt kell egy mesében bemutatni, hogy minden fekete-fehér, jók vannak és gonoszak, a nő párja a férfi, és nem sérülhetnek a rögzült archetípusok, mert azok valamiféle ködös, ősi bölcsességet hordoznak, ami, akár az anyatej, esszenciális táplálék. Az elmélet már ott sántít, hogy a gyerekeknek szánt népmesék már eleve átiratok, felnőttmesék sokadik feldolgozásai: a 19. században, amikor a népmesei gyűjtemények bekerültek a kereskedelmi piacra, azokat nevelési céllal átalakították, hogy a kicsiket ellássák az állítólagosan népi, őstudást hordozó, általános erkölcsi igazságokat hordozó tanítással. A népmeséket még sokan ma is túlmisztifikálják, és miközben sok ilyen történetnek több tíz, több száz verziója létezik, akár egészen ellentétes üzenettel, másfajta világnézettel, szinte szent szövegekként kezelik őket, amiknek tökéletes rendjét nem szabad megbolygatni. Én annak az iskolának az irányába húzok, ami a népmeséket szereti a történeti-szociális kontextusukban értelmezni, és abban hiszek, amit Giorgio Agamben is megfogalmazott, hogy a hatalom mindenkor igyekezett befolyása alá vonni a társadalmi kommunikációt, és a nyelvet használta saját ideológiájának terjesztésére, valamint az önkéntes engedelmesség ösztönzésére. Érdekes megfigyelni a módosuló hatalmi struktúráknak, diskurzusoknak a hatását az európai írott meseirodalomra és gyerekfilmekre, azt, hogy a mese hogyan vált az ellenállás és változás helyévé a történelem során: elég akár csak azt végiggondolni, mennyit változtak a Disney-filmek, az elmúlt 80 év során, mennyivel sokszínűbbek és milyen mások az ábrázolt nemi szerepek (több hercegnőt például már annyira elfoglal a világ megmentése, hogy nincs ideje pasizni sem). Úgy gondolom, hogy a meséknek nagy hatalma van, igen, tehát fontos ellenőrizni a szülőnek, mi az esti mese tartalma, és ha nem is tesz tiltólistára bizonyos történeteket, de beszélgessenek, gondolkodjanak közösen róluk.
A Meseország mindenkié kötetet hogyan állítottátok össze? Mi alapján választottátok ki a meséket és a szerzőket? Milyen szakmai célotok volt?
A szövegek két úton jutottak el hozzánk: volt egy pályázatunk, amire új, amatőr szerzők meséit vártuk és felkértünk ismert, kortárs írókat is. A válogatásnál az egyik szempontunk az volt, hogy a klasszikus történeteket újszerűen, ötletesen dolgozzák fel, kreatív módon, irodalmi szempontból is színvonalasan. A másik fontos elvünk pedig az volt, hogy jelenjen meg minden történetben valamilyen marginalizált csoport vagy ritkán érintett probléma. A kettőt találkoztatni rettenetesen nehéz szerzőként és szerkesztőként is, egy idő után aztán el kellett engednünk azt az elképzelést, hogy a mesék ne legyenek egy kicsit didaktikusak. Ugyanis volt, aminek kifejezetten az állt jól, ez volt az egyik bája. Olvasóként sem zavar mindig, ha egy történetnek aláhúzzák, patetikus módon kiemelik az egyik „tanulságát”, egyébként pedig meg lehet ezt tenni humoros kontextusban, enyhe iróniával is. Ilyen tekintetben tehát hullámzó a könyv. A köteten egy négyfős csapat dolgozott együtt szorosan, a tagok közt akad pedagógus, pszichológus, gender studies-szakon doktorált szakértő is, szakmailag pedig közös célunk volt, hogy egy szép, értékes, igazán sokszínű mesegyűjteményt adjunk ki, ami segít a gyerekeknek elfogadni saját magukat és a tőlük különböző embereket.