Donald Trump elnökké választása hatással van az irodalomfogyasztási szokásokra is: a klasszikus disztópiák újra a sikerlistákat ostromolják. Az alternatív tények megjelenésével párhuzamosan George Orwell 1984-e az első lett az Amazon eladási listáján, amit hamarosan követett A szolgálólány meséje, Margaret Atwood regénye. A politika mellett ehhez némi köze volt azért az amerikaifutball-bajnokság döntőjének, a Super Bowl-nak is. Ugyanis a regény azután ért a csúcsra, hogy a könyvből készült sorozat első előzetesét a brutális mennyiségű tömeg által követett sportközvetítés híresen drágán értékesített reklámszünetében mutatták be.
Margaret Atwood: A szolgálólány meséje
Jelenkor Kiadó, 2017, 480 oldal, 3999 Ft
Ez az előzetes annyira hatásosan sikerült, hogy a regény is a csúcsra járt, a sorozat pedig az év egyik legjobban várt darabja lett. Persze a pozitív reakciók mellett a negatív vélemények sem finomkodnak, az április végén bemutatott sorozatot sokan konkrétan a Trump-adminisztráció elleni támadásként értelmezik. Ilyenkor csak azt felejtik el, hogy a sorozatot még Barack Obama elnökségének ideje alatt kezdték fejleszteni, az alapját jelentő regény pedig 1985-ben jelent meg.
A kanadai szerző regényének már akkor is volt egy olyan olvasata, ami nem az irodalmi értékeket emelte ki, hanem azt mondta, hogy a regény Ronald Reagan elnökségének bírálata, és a megjelenés óta sosem hallgattak el azok a kritikák, amik szerint a regény balos, feminista, férfigyűlölő, abortuszpárti propaganda terméke, annak térhódításának a bizonyítéka, illetve a szexet is úgy ábrázolja, ahogy nem kéne.
A könyv megjelenésekor előfordult, hogy Atwood egy újságokból álló paksamétával érkezett a promóciós interjúra, ezzel bizonyítva, hogy nem egy ilyen vagy olyan ügy érdekében írta meg a könyvet (például a regény nem feminista, csak abban az értelemben, hogy humanista), hanem olyan dolgokból teremtette elképzelt világát, amiket korábban a történelem során valóban megtett az emberiség. Ettől még persze nem hallgattak el a kritikák és nem is hallgathattak el, hiszen A szolgálólány meséje az első kiadása óta folyamatosan nyomtatásban maradt, több mint 40 nyelvre fordították le, készült belőle színdarab, rádiójáték, opera és film is - utóbbi megszületése nem alakult zökkenőmentesen, már sokat elárul az is, hogy a forgatókönyvíró Harold Pinter utálta a hangalámondást, ami egy belső monológra épülő mű esetén nem a legrugalmasabb hozzáállás.
A könyv iránti rajongás egyik legszebb példái azok a tetoválások, amik a könyv egyik híres mondatát ábrázolják: "Nolite te bastardes carborundorum". Ahogy a könyvben és a sorozatban is elmagyarázzák, ez egy latin vicc és azt jelenti, hogy "Ne hagyd, hogy a gazemberek legyűrjenek!", és a főhős Fredé (az eredetiben: Offred) elődje üzenete utódja számára. A tetoválásokról szóló képeket aztán persze feltöltik a netre, és ha Atwood szemei elé kerülnek, akkor ő boldogan posztolja amúgy is roppant szórakoztató Twitterére. Ez viszonylag régi jelenség már, az viszont nem, hogy a Trump-kormány abortuszellenes rendelkezései ellen tiltatkozva megjelentek a piros köpenyben, fehér fejfedőben protestálók - ez a történetben a szolgálólányok hivatásos viselete.
Idén a sorozat mellett egy képregényváltozata is készül a regénynek, hiába tehát a bírálatok és a könyvtári tiltólisták, a siker töretlen, annak ellenére vagy pont azért, hogy A szolgálóny meséje nagyon sötét jövőt képzel el az emberiség számára. Atwood disztópiája, vagy ha úgy tetszik, spekulatív fikciója egy olyan világot ír le, amiben háború dúl, bár pontosan nem tudni kivel és miért, miközben a távoli földrészeken halálos a sugárszennyezás. A jövő Amerikájában, a Gileád Köztársaságban ugyan béke van, de a rendszer totalitárius, ultrakonzervatív és szigorú törvények szerint él. A nők többsége meddő (a "steril férfinak" még csak a fogalma sem létezik, tilos kimondani ezeket a szavakat), akik viszont nem azok, azokat átnevelő táborokba gyűjtik, és arra nevelik, hogy egy feladatuk legyen: az uralkodóosztály gyerekeit megszülni. A szolgálólányakon kívül három nőtípus létezik még: az uralkodóosztályt jelentő férfiparancsnokok feleségei, a szakácsnők és a "nénik", akik az új regulákat tanítják, valamint megrendszabályozzák az eltévelyedett lányokat.
A regényben Fredé meséli a történetet, az időben oda-vissza ugrálva, így bemutatva a régi világot, a nevelőtábor élményeit és a jelent. Ezt a szerkezetet a flashbackekkel a sorozat is megtartotta, ahogy a belső monológokat is. Viszont az eredeti változattal ellentétben polgári nevet is adnak a főhősnek, és azt is megmutatják, hogy mi történik olyankor, amikor nincs ott Fredé. A sorozatban nem törekszik arra, hogy minden úgy történjen, mint a regényben, ahogy a történések sem az eredeti sorrendben követik egymást (például az egyik csúcsjelenet, a férfilincselés sokkal előbb történik a sorozatban). De ez nem zavaró egyáltalán, és az is inkább indokolt, mint túlzó, ahogy az erőszak látványosabb formában valósul meg a mai jelenből kiinduló sorozatba.
A történethez tisztelettel, de bátran nyúlnak a sorozatban, ami nemcsak emiatt ér fel az eredeti regény szintjére, hanem a megteremtett atmoszféra és a színészgárda miatt is. A Fredét alakító Elisabeth Moss már a Mad Men végére is elhomályosította az összes többi szereplőt, de itt még fényesebben ragyog, a Lydia néni szerepében látható Ann Dowd mindig csodálatos, és még a Szívek szállodájából ismert Alexis Bledel is értékelhető színészi teljesítményre képes.
A sorozat tehát megfelel az előzetes elvárásoknak, kiválóan működik a képernyőn és közben méltó adaptációja is egy regénynek, ami a megjelenése óta nem veszített aktualitásából. Már csak amiatt aggódhatunk, hogy mihez kezdenek a készítők a nagy sikerre való tekintettel már egy héttel a debütálás után bejelentett második évadban, amikor "elfogy" a regény. De hát, azért mégiscsak jobb attól tartani, hogy elrontanak valamit, mint attól, hogy valóban történik velünk valami hasonló, mint A szolgálólány meséjében.
