Roxane Gay egyetemi oktató, író és újságíró, fekete, biszexuális és kövér nő, rendkívül érdekes és összetett személyiség, aki magát „rossz feministaként” definiálja. Nemcsak azért, mert – ahogy ironikusan megjegyzi – több ponton sem felel meg a klasszikus feminista sztereotípiáknak (kedvenc színe a rózsaszín és borotválja a lábát), hanem főként azért, mert vannak problémái a dogmatikus és idealisztikus feminizmussal, aminek nem tud és nem is akar megfelelni: „Vállalom a »rossz feminista« címkét, mert ember vagyok. Rendetlen vagyok. Nem is próbálok példakép lenni.
Nem próbálok tökéletes lenni. Nem próbálok úgy tenni, mintha mindenre tudnám a választ. Nem próbálok úgy tenni, mintha mindig igazam volna.
Csupán azt próbálom minél alaposabban alátámasztani, amiben hiszek.” Visszautasít minden bélyeget és skatulyát, mert úgy gondolja, mindenki kilóg ezekből többé-kevésbé. Relativista beállítódása a cikkeket olvasva is érzékelhető, Gay nem akar az egyetlen és végső igazság kinyilvánítójának szerepében tündökölni, minden alkalommal nyilvánvalóvá teszi, hogy álláspontja vélemény, egy személyes meggyőződés mellett való kiállás. Pluralizmusa nem vesz el mondanivalója karcosságából, erejéből; mindig határozott álláspontot képvisel, nem mismásol és nem keni el a dolgokat. Bár a kötet címe elsősorban a nők melletti kiállás problémájára utal, hamar láthatóvá válik, hogy a szerző tulajdonképpen mindenféle elnyomás vagy kirekesztés ellen tiltakozik. A perifériára szorultak jogaiért áll ki, függetlenül attól, hogy nemük, bőrszínük, életkoruk, szexuális preferenciájuk vagy akár testsúlyuk miatt kerülnek a partvonalra.
A társadalmi előítéletek ellen küzd, méghozzá úgy, hogy ezek reprezentációját vizsgálja a kultúrában, elsősorban annak populáris szegmensében. Technikája szinte minden esszé esetében ugyanaz: egy konkrét szöveg, film, sorozat értelmezéséből indul ki, innen szövi tovább gondolatmenetét. A kézzelfogható kiindulópontok plasztikusabbá teszik az elnyomás működését, a teoretikus elmélkedések is sokkal könnyebben befogadhatók ennek a módszernek a használatával. Példái az amerikai popkultúrából származnak, éles szemmel figyeli a népszerű kulturális termékek társadalmi mondanivalóját és rejtett vagy kevésbé rejtett fonákságait.
A szürke ötven árnyalata trilógiáról nemcsak annak esztétikai hiányosságai miatt elmarasztaló a véleménye,
hanem azért is, mert azt gondolja, „túlságosan ártalmas ez a beszédmód. Megerősíti a lappangó kulturális alapvetéseket, miszerint a nőknek mindent el kell tűrniük a párkapcsolatban, és mindent meg kell tenni az imádott herceg szerelméért.” Szereti például Az éhezők viadalát, mégis meglátja benne az apróbb ellentmondásokat. Elemzései meggyőzőek, mert a bírált művekben is talál jót, és a dicsérete mellé is befér mindig egy-egy kritikusabb meglátás. Nemcsak irodalommal foglalkozik, hanem filmekkel is (pl. Django elszabadul, A segítség, 12 év rabszolgaság), ez utóbbiakat főleg a feketékkel szembeni kirekesztés szempontjából vizsgálja. Népszerű sorozatok, hírességek, humoristák nőellenes megjegyzései, poénjai is terítékre kerülnek, de politikai kérdések is, például az, miért veszik elő egyes államok döntéshozói újra és újra az abortusz és a fogamzásgátlás problémakörét.
Nemcsak a kimondott vagy leírt szavakat vizsgálja, hiszen az elnyomás ennél bújtatottabb csatornákon működik. Felhívja a figyelmet arra, hogy
a direkten megnyilvánuló kirekesztés időszaka után inkább rejtett kommunikációs folyamatok biztosítják, hogy a társadalmi előítéletek fennmaradjanak.
Sokszor maga a mód, ahogyan egy eseményről írunk vagy beszélünk, már önmagában állásfoglalás. A szexuális erőszak felelőtlen nyelvezete című írásában például azt vizsgálja, hogyan ír a The New York Times egyik újságírója egy tizenegy éves kislány csoportos megerőszakolásáról. Roxane Gay „bűnpártolónak” nevezi a nyelvet, mely egyszerűen „szexelésnek” nevezi a nyilvánvaló erőszakot. Hangsúlyozza, hogy a szexuális erőszak visszaszorításához az is kell, hogy a róla való beszédmód megváltozzon. A nyelvben, a közös történeteinkben, kedvenc sorozatainkban megbújó kirekesztés, sovinizmus, rasszizmus leépítéséig nem fognak gyökeres változások történni: amíg csak egyféleképpen tudunk beszélni az ehhez hasonló esetekről, addig nem tudjuk kiirtani ezeket a negatív, romboló tendenciákat a világunkból, mindennapjainkból. Esszéinek célja éppen az, hogy felhívja a figyelmet erre, és hogy olyan megvilágításban láttasson dolgokat, melyek ráébreszthetik az olvasót, hogy alapvető beidegződései, sztereotípiái mennyire károsak.
Roxane Gay könyvét olvasva muszáj felülvizsgálatot tartanunk saját előítéleteinkkel kapcsolatban,
rá kell jönnünk, hogy ebben a kulturális térben, társadalmi környezetben (Amerikáról beszél, de a teljes nyugati társadalomra is alkalmazhatóak meglátásai) nehezen tudunk szabadulni tőlük, bármennyire korrektnek és függetlennek tartjuk is magunkat. Felhívja a figyelmet arra is, hogy a világot, a politikát, a popkultúrát még mindig a legkiváltságosabbak (fehér, heteroszexuális férfiak) irányítják, úgy, hogy tisztában sincsenek saját privilegizált helyzetükkel, sikerüket többnyire saját erőfeszítéseiknek tudják be.
Bár az amerikai írónő nem elégedett a világgal, a nők és a feketék helyzetével, mégsem a frusztráltság és a düh a meghatározója a kötetnek, sokkal inkább a megértés és az empátia. Együttérzéséről tesz a szerző tanúbizonyságot akkor is, amikor a norvég Breivik mészárlásának áldozatairól ír, de akkor is, amikor az Amy Winehouse halálát övező reakciókat elemzi. Rendkívüli nyitottság, nagyfokú együttérzés és elfogadás árad a sorokból, és nem azért, mert a szerző ezt szajkózza, hanem mert így nyúl az anyagához. Szókimondó, bátor hang, hihetetlen érzékenységgel és nem kevés (ön)ironikus humorral: „A legtöbb mesében a herceg igen jóképű, és nemigen van személyisége, ízlése, intelligenciája. (…) A kis hableányban Eric herceg orra előtt ott egy csodálatos nő, de nem érdekli, mert teljesen belehabarodott egy bájos hangba, amit egyetlenegyszer hallott. A Hófehérke hercege kómában találja Hófehérkét, de olyan képzeletszegény, hogy így is képes beleszeretni.”
Sajnos a cicijeim nem végeztek magyar szakot - Dolgok, amiket csak női írók hallanak - Könyves magazin
"A próza a mai napig a férfiírók körbepisilt földterülete maradt", mondta néhány hónapja egy oktatásról és a nemek közötti egyenlőségről szóló konferencián Tóth Krisztina, majd elmesélte, milyen beszólásokat kapott a szakmán belül csak azért, mert nő.
Bátorsága pedig nemcsak abban áll, hogy agyonhájpolt sorozatokról, filmekről vagy könyvekről is kimondja, amit gondol, hanem hogy nem fél megmutatni magát, nem zárkózik el az olvasó elől. Hitelességét rendkívüli módon növeli ez a személyes jelenlét, melyet közvetlen, szinte baráti beszédmódjával is erősít. Nagyon sokat elárul magáról, mintha ezzel is azt demonstrálná, egy vélemény igazából csak akkor lehet releváns, ha látjuk azt is, kitől származik. Nem csak az derül ki róla, hogy szenvedélyes Scrabble-játékos, de az is, hogyan erőszakolták meg tizenkét éves korában. A traumáról az Amire éhezünk című esszéjében ír, egyszerű, hétköznapi szavakkal meséli el azt az élményét, mely két részre osztotta az egész életét, és amely súlyos tapasztalatként változtatta meg személyiségét. Nemcsak a világot, de önmagát is megmutatja, teljes valójában áll elénk, tökéletlenségeit, sebezhetőségét sem leplezi. A jó tollú szerző elemzései, töprengései két okból is figyelemreméltóak: egyrészt jelenkori popkultúránk friss és aktuális témáit, jelenségeit járják körül, másrészt egy olyan embert hoznak közel, aki sok szempontból eltér a normától, ezért új szempontokat képes megmutatni, ráadásul kivételesen empatikus és hiteles.
