Miután tisztázódtak a dolgok, és kiderült, aminek ki kellett derülnie, és a japán lényegében elismerte a bűncselekménysorozat elkövetését, én pedig, bár minden szempontból ártatlannak volt tekinthető, kiadtam a fiú útját, azután összeszedtem az állomány megmaradt részét, és mozgó figyelő-jelző szolgálatra indultunk. December huszonhatodika volt, kora délután, és azok a gyerekek, akik kaptak ajándékot, mert az adventi időszakban jól viselkedtek, és sikerült megtartóztatniuk magukat, és nem bontották ki a fa alatt várakozó dobozokat, azok a gyerekek most próbálgatták az új játékokat, olyannyira, hogy
egyik-másik szerkezet már el is tört és darabjaira is hullott.
Innen is, onnan is sírás és ordítozás hangja szüremlett ki, és a gyengébb idegzetű polgártársak, és azok, akik ismerték magukat, és tisztában voltak a korlátaikkal, már vagy kitöltöttek maguknak egy pohárka bort, vagy kabátot kaptak magukra, és nekiindultak, hogy minél messzebb kerüljenek az ajándékoktól, és mindattól, ami odahaza, a szétszaggatott csomagolópapír-hegy mélyén történik, mi pedig áthajtottunk a hídon, ki a faluból, és lassan hajtottunk a learatott szántók között, amikor is egyszerre a kvadosok tűntek fel, tőlünk olyan másfél kilométerre észak-nyugat felé.
A könnyűvázas, jobbára karosszéria nélkül szerelt járgányok úgy festettek, mint szakértő mód felnyitott és kifordított, furcsa lények, akiket a fehér köpenyes orvostanhallgató kislányok gyönyörűségére most elektromos impulzusokkal ingerelve bírnak mozgásra és tartanak életben, míg azok fel nem jegyzik az életet és halált illető megfigyeléseiket, és apróra le nem írnak mindent a füzetkéikbe, amit csillogó szemük a szervek működése kapcsán megfigyelni vélt. A tizenkilenc járműből álló menetoszlop akkor tűnt föl a kaszáló túloldalán húzódó, learatott és rothadásnak indult kukoricától borostás szántó sarkán, amikor elhagytuk az új telep utolsó házát, és a járgányok most felfejlődtek, és egymás mellett haladtak, és aztán az oldalsó járgányok kipörgették a kerekeiket, hogy csak úgy repült és fröcskölt a sár, én pedig arra gondoltam, hogy hiába kaparnak és forognak, és hiába hangoskodnak, egyszer még visszaszerzem az aprítót. Visszaszerzem, mert hiszen a shredder továbbra is a világon van, és megvan valahol, mert hiszen, ha a feleségem kihúzta is alólam a szőnyeget, és ha eladta is a gépet, az a gép akkor is öt perc alatt enne meg egy ilyen matchboxot, és ha a csigába fűzött acélsodrony segítségével a gép garatjába emelnék egy ilyen homokfutót, és megnyomnám a vezérlőpanelen az indítógombot, és aztán üzembe helyezném az etetőkart, amely gyengéden, mégis ellenállhatatlan erővel nyomja a leaprításra szánt tárgyakat a harminchat darab főkés és a szintén harminchat darab segédkés képezte torkolatba, akkor hiába minden, mert a gép úgy aprítana le egy ilyen a dögvassal és ökörkoponyával felszerelt és más hasonló ocsmánysággal teleaggatott és felcicomázott talicskát, hogy be se kapcsolna a motorokat védő blokkolásgátló, ha pedig úgy alakulna, akkor le se kéne állítanom a shreddert, hogy még egyet felzabáljon, és aztán egy harmadikat is, egyiket a másik után, egészen addig, amíg az egész konvojból csak körömnyi szilánkokból álló, csillogó kupac marad, és aztán megtöröltem a szememet, és nagyot fújtattam, mert hiszen – így vagy úgy, de –
mégiscsak véget ért egy korszak az életembe,
és mert orvosilag bizonyított tény, hogy agyműtét után egy ideig könnyebben érzékenyül el az ember, mint általában, és mint az normális volna.
És ekkor megállt a csapat, és a középen elhelyezkedő járgányból két alak szállt ki. Az egyiknek csontváz díszítésű védőruhája, a másiknak kopasz vagy megskalpolt majomfejet mintázó bukósisakja volt, de úgy, hogy a koponya lenyúzott tetejét halántéktól és tarkótól lefelé szőrmeruhába átmenő, csapzott és loboncos szörnyeteghaj koszorúzza és tegye még ocsmányabbá, és a természetes emberi érzésekkel még inkább ellentétes hatásúvá. A csontváz az ülésnél matatott egy darabig, és aztán ölbe vett, és kiemelt valamit a kvadból, és lerakta a földre, a majom pedig letérdelt, és ügyködni kezdett vele. Próbáltam kivenni, hogy mi lehet az, de sehogy se boldogultam, úgyhogy átadtam a távcsöcset Lantosnak, akinek hármunk közül a legjobb a szeme, de neki is túl nagy volt a távolság. És aztán a majom felállt, és hátralépett, úgyhogy visszakértem a messzelátót Lantostól, és a megskalpolt koponyájú szörnyeteg most megrázta azt, ami a sörényéből megmaradt, és a jobb öklét a levegőbe lökte, mire a csontváz is hátra lépett egyet és eltávolodott valamelyest attól a valamitől, amit az előbb kiemelt a járgányból, és amit az ölében tartva a földre helyezett.
A kutya, mert hiszen mégiscsak kutyának kell neveznem, akkor is, ha emberek tervezték és emberek szerelték össze, a kutya közepes testalkatú volt, természetellenesen vékony, erős állkapcsai és hosszúkás orra leginkább dobbermannhoz tették hasonlóvá, csakhogy a farka hosszú volt, és fölfelé állt, mint valami antenna, aminthogy, valóban, az is lehetett az antennája. A robot jobbra-balra forgatta a fejét, a kvadosok meg körégyűltek és nézegették, és a csontváz magyarázni kezdett valamit, és úgy tűnt, hogy a többiek érdeklődéssel hallgatják, és hol elhiszik, amit mond, hol viszont kételkednek a szavai igazságában, hogy aztán a majom megint megrázza a sörényét, és megint a levegőbe lökje a jobb öklét, és mindenki visszaszálljon a maga járgányába, és elinduljanak.
A kutya elöl szaladt, ruganyos léptekkel, akárha valami rajzfilmből vágták volna ki, a kvadok meg félkörben mögötte haladtak, csakhogy aztán az állat rákapcsolt, és ők is gyorsítani kezdtek. És akadt sisakos, amelyik menet közben felállt a járgány kormánya mögött, és úgy figyelte az állat mozgását, és volt, amelyik átkiáltott a mellette haladónak, és a majom időről időre a levegőbe lökte az öklét, és megrázta a kobakját, és a sörénye felcsapódott, és a lenyúzott tonzúra úgy csillogott és úgy vöröslött a sörény közepén, mintha még mindig vért izzadna, és aztán felpörögtek a motorok, és azok, akik kettesével ültek a kvadban, egymás tenyerébe és egymás hátára csaptak, és egy rózsaszínre festett járgány az első két kerekére állt, és úgy haladt tovább egy darabig, és a kutya mind gyorsabban és gyorsabban szedte a lábát a szántóföldön.
És akkor a majom jelt adott, és a csontváz felágaskodott a nyeregben, és egy amolyan hajítókar segítségével öklömnyi nagyságú, színes gömbszerűséget dobott előre úgy, hogy a labda átrepült a kutya fölött, és nem sokkal előtte hullt be a látóterébe. És a kutya most összeszedte minden erejét, és megkétszerezte vagy megháromszorozta a sebességét, és előre nyújtott nyakkal, csámpás és kacsázó mozdulatokkal vágtatott, a kvadosok meg biztatták, és a mozdulataikon világosan látszott, hogy ordítanak, ahogy csak a torkukon kifér, és minden lehetséges módon hergelik az állatot és saját magukat, ha ugyan állatnak lehet nevezni egy ilyen szerkezetet. És aztán a kutya elrugaszkodott a földtől, elrugaszkodott és felugrott a levegőbe, és bár a labda messze volt még, mint aki biztos a dolgában oda se nézett immár, és a színes gömb most túljutott pályája csúcsán, és ereszkedni kezdett, és egyszerre nem tűnt már elképzelhetetlennek, hogy a program mégis csak jól kalkulált, és hogy a két pálya egy ponton keresztezni fogja egymást. És a labda egyre közeledett, és aztán még közelebb ért, és akkor a kutya oldalt fordította a fejét, és kitátotta a pofáját, és egy határozott mozdulattal éppen abban a pillanatban harapta és marta ki úgymond a levegőből, amikor felért a csúcsra. És mi csak figyeltük a tovaszáguldó kvadokat meg a fröcskölő sarat, és a csontváz újra és újra előre hajította a labdát, a kutya meg, akármilyen lehetetlennek tűnt is elsőre, végül mindet elkapta, és én olyasféle undort éreztem, mint amikor álmodok, és a szívem mélyén tudom, hogy az, amit látok, az a valóságban nem létezik, és mégse tudok uralkodni magamon, és
mégse tudom kivonni magamat annak hatása alól, amit átélek,
hanem megizzadok, és kis híján elhányom magam. Nyolc vagy talán tíz dobás ment le, és a majom most már kizárólag állva vezetett, és egy pillanatra se ült le a kormány mögött, és vagy a mellét verte, vagy két kézre fogta a kormányt, és úgy ingerkedett vele, trágár és félreérthetetlen mozdulatokkal, mintha görcs állt volna a csípőjébe, hogy ilyen módon buzdítsa saját magát és társait, és ekkor a csontváz újabb labdát hajított előre, és az állat megint nekiiramodott, és az egyik jármű, mintha csak párosodni szeretne, az első két kerekével felkapott az előtte haladó hátára, és úgy mentek egy darabig, és akkor a kutya megint elrugaszkodott, és ugyanúgy, mint eddig, elmarta és kiharapta a levegőből a labdát.
Elmarta és kiharapta, és fél szemmel már a földet leste, csakhogy most valami hiba csúszott a számításába, mert bár a feladatot teljesítette, miközben a levegőben volt, fokozatosan elfordult a tengelye körül, és amikor földet ért, nem tudta felvenni a ritmust, hanem az oldalára borult, és felbukott, és én dermedten néztem a jelenetet, és egy hangot se tudtam kipréselni magamból, mert a kutyának, amely mindaddig a leglehetetlenebb helyzetekben is feltalálta magát, a kutyának, amely olyan tempóban vágtatott a szántóföldön, hogy a kvadok is alig győzték, most letört az egyik lába, és mintha csak cigánykerekezne az a láb, pörögve és meg-megpattanva odébbrepült a kukoricaszárak rothadásnak indult csonkjai között, ahogyan az állat is átbucskázott a fején, átbucskázott, és pattogva darabokra tört, hogy a szörnyűséges torzó még mindig ne állapodjon meg, hanem szabályos kört taposva és kaparva magának, körbe-körbe pörögjön a sárban, míg ki nem fogy belőle az akarat, és meg nem merednek a lábai. És aztán a test már megállapodott, és már csak egyetlen láb mozgott, tehetetlenül kaparászva a levegőt, és ilyen módon minden lelassult, lelassult és elcsendesedett, mint amikor végéhez közeledik az éj, és egy pillanatra megtorpan az idő, hogy
azoknak a lényeknek, akik a sötétséget lakják, legyen idejük eltakarodni,
és behunyván denevérszemüket, még azelőtt odúikba bújjanak, és még azelőtt visszatemetkezzenek bagolycsőrű töprengéseik csavaros logikájába, hogy leleplezné őket a fény, és a kvadosok megálltak, és odagyűltek a roncs köré, és levették a fejükről a bukósisakot, és levett bukósisakkal a kezükben nézték a kutyát formázó gép maradékát, és mert a kvadosokon most nem volt sisak, végre-valahára az arcukat is szemügyre vehettem, az arcukat, amelyet a sisakok plexirostélya miatt mindaddig soha, egyetlen pillanatra se láttunk.
Megtámasztottam a könyökömet a Duster tetején, hogy minél kevésbé remegjen a kezem, és még a lélegzetemet is visszafojtottam, és úgy szorítottam a messzelátót, hogy amikor átadtam Lantosnak, karikák maradtak utána a szemem körül. Talán csak egy perc telt el, talán sokkal több idő, és a kvadosok most megmozdultak, és volt, aki letérdelt az állathoz, volt, aki a karjára fűzte a sisakját, mások beszélgetni kezdtek. A mozgásuk lassú volt és darabos, mintha súlyos betegségen estek volna át, vagy mintha elfáradtak volna vagy csak nemrég születtek volna meg, és csak most nyílt volna fel a szemük, és most kezdenék kapiskálni, hogy hol élnek, és hogy mi vár rájuk ezen a földön, és én néztem őket, és megállapítottam, hogy bár egyikőjüket se ismerjük, és bár egyikőjük se hasonlít senkire, akit ismerünk vagy aki valaha is a látókörünkbe került, voltaképpen nincs bennük semmi különös, hanem ugyanolyan emberek, mint mi.
Ugyanolyanok, vagy talán még nálunk is jelentéktelenebbek,
és ilyen módon bebizonyosodott végre, amit én magam mindig is sejtettem, hogy mesét és hazugságot terjesztenek azok, akik szerint a birtokon valamiféle a legfelsőbb körökhöz tartozó személy él vagy személyek élnek, akik a mi viszonyaink felől nézve felfoghatatlan hatalommal rendelkeznek, és akik éppen ezért hasonlítani se igen hasonlítanak ránk, mert máshogy néznek ki, méreteiket tekintve pedig jóval kisebbek, mint mi vagyunk. Nem kisebbek egy arasznyival se, igaz, nagyobbnak se mondanám őket, az ilyesféle pletykákból tehát semmi se igaz, ha pedig semmi se igaz, akkor az se igaz, hogy a kezükben vagyunk, és hogy tudatlanságunkból és gyávaságunkból kifolyólag ezek az emberek tetszésük szerint dönthetnek sorsunk és életünk felől, és hogy – ha nincs is kedvük és nincs is idejük folyamatosan a mi dolgainkkal bíbelődni – voltaképpen azt tesznek velünk, amit akarnak. Az igazság ezzel szemben az, hogy a kvadokat megjegyezhetetlenségig jellegtelen, de ha úgy vesszük, szimpatikusnak mondható fiatalok hajtják, fiatalok meg néhány közepesebb korú egyén, akiknek törődött arca munkás életről tanúskodik, derekukba pedig hozzájuk mindenben hasonlatos nők kapaszkodnak, olyannyira, hogy ha senki se látná, és egyszer megállnának mellettem, és megkérdeznének, ma már nem félnék igent mondani nekik, és nem félnék felülni mögéjük, mert hiszen a pusztításra, amit feltűnésük óta véghez vittek, a pusztításra is csak a mi viselkedésünk (és a Suzuki nyomorúságos látványa) ingerelte őket talán, ha meggonduljuk a dolgot. Így lehetett, és így kellett lennie, mert hiszen tény, hogy bizalmatlanul viselkedtünk velük szemben, és anélkül, hogy megpróbáltuk volna megszokni és megszeretni őket, azonnal a nyomukba szegődtünk, figyelmen kívül hagyván, hogy tele vannak fantáziával, és hogy előttük az élet, és addig bosszantottuk és addig zargattuk őket, míg ki nem fogytak a béketűrésükből.
És én csak néztem ezt a fiatalabb meg közepesebb meg egy kicsit talán még annál is szebb korú nőkből és férfiakból álló, fáradt csoportot, és az, amelyiket a vértje és a sisakja korábban majomhoz tette hasonlóvá, most mintha megtörölte volna a szeme sarkát, a másik pedig, akit csontváznak láttam, nagyot rúgott egy kukoricaszárba, és aztán lehajolt, és néhányan szintén lehajoltak vele együtt, hogy segítsenek neki, és ilyen módon összeszedegették, ami a kutyát formázó gépből megmaradt, és felnyalábolták a roncsot, és felrakták az egyik járgányra, és felfejlődtek, mint valami temetési menet, és lassan elbukdácsoltak abba az irányba, amerről jöttek, mert hiszen a karácsony második napja, ha lehet,
még az elsőnél is nehezebb,
és csak kevesen állunk készen rá, hogy boldog és kiegyensúlyozott életet éljünk.
