A katasztrófa napján, vagyis december huszonnegyedikén reggel sűrű ködre ébredtünk. Az ablakhoz mentem, és a kórház toronyépületének ötödik emeletről hosszan figyeltem a tejfehér mozdulatlanságot, és közben a gondolataimba merültem, és egy idő után halványan láthatóvá vált a napkorong, majd a köd felizzott, és vakító fehér lett, és aztán végleg felszakadozott és elenyészett, és a nővérke behozta a reggelit, én pedig reggelizni kezdtem. Délelőtt kinyitottuk az egyik ablakot, és kiszellőztettük a szobát, és aztán megvolt a vizit, és a főorvos úr, aki megint feltette a bolyhos rénszarvas agancsot, mindannyiunknak mondott valami kedveset, még a két agyvérzésesnek is, és megint ott volt mögötte mind a két nővér, az éjszakás meg az, aki nemrég érkezett, és estig teljesít majd szolgálatot, amíg őt magát is le nem váltják, és egyikükön megint fehér bojtban végződő, piros sapka volt, míg a másikuk megint apró virgácsot tartott a jobb kezében, és aztán a virgácsos megfenyegetett minket, hogy viselkedjünk rendesen, mert mindjárt hozza szurikat, majd ő is kiment a főorvos úr nyomában.
A japánt estefelé, talán öt óra körül hozta be a mentő,
de arról, hogy mi történt, és hogy ott fekszik valahol a kórházban, én csak másnap reggel értesültem, amikor a fiú felhívott, és közölte velem, hogy így vagy úgy, de mégiscsak sikerült elfogni a gyanúsítottat. A délelőtt a szokásos módon telt el, és a nővér, ahogy ígérte, nem sokat teketóriázott, hanem visszajött, és egy amolyan kocsiszerűséget tolt maga előtt, amelyre már oda voltak készítve a gyógyszereink meg a vérhígító injekciók, és mi sorra feltűrtük a hasunkon a pizsamát, ő pedig összecsippentette a bőrt, és a tűt az ujjai közt előbuggyanó hurkába döfte, és már túl is voltunk az egészen. És aztán mindent visszarendezett a kocsira, és ügyesen kifarolt a szobánkból, de csak egy pillanatra tűnt el, mert rögtön vissza is jött a vödörrel, hogy leengedje a két katéteres zacskóját, és mindkettőjüknek beírja a lapjára az éjszakai eredményüket. És ezen a karácsonyi délutánon a szemüvegét eltörő agyvérzéses nyert, mert ő majdnem két litert tudott felmutatni, amiért külön dicséretben részesült, és aztán csönd lett, és a két agyvérzéses lehunyta a szemét, az ifjú apuka pedig kinyitotta a számítógépét, és vadul gépelni kezdett valamit, és aztán abbahagyta egy pillanatra, és felkelt, és odacsoszogott az ajtóhoz, és megnézte az ajtón a szobánk számát, én pedig, mint ebédig általában, tanulságos történetekkel szórakoztattam a szobatársaimat, akiknek egytől egyig rosszabbul állt a szénája, mint nekem, holott jóval fiatalabbak voltak nálam.
És aztán megebédeltünk, és ebéd után a szemüvegét eltörő agyvérzéses mély álomba merült, mert ez a férfi, mielőtt a felesége érkezett, mindig kipihente magát, és erőt gyűjtött a találkozáshoz, hogy bírja szusszal, és miután összeszedte és kipihente magát, azután addig gyötörte az asszonykát, míg véget nem ér a látogatási idő. Ezen a napon egyébként a fiatalemberhez és a lekötözött kezűhöz is jöttek látogatók, és ilyen módon hamarosan sóhajtozással, majd pedig sírással és zokogással telt meg a szoba, és amikor nem az ifjú apuka újszülött kislánya ordított, akkor innen is, onnan is ugyanazok a mondatok és mondatfoszlányok hangzottak fel, hogy ki gondolta volna, meg hogy mi van a kutyával, meg hogy fogok én még normális életet élni, satöbbi, és én, bár mindaddig sokat gondoltam a feleségemre, most egy pillanatra hálát adtam a sorsnak, hogy úgy alakultak a dolgok, ahogy alakultak, és még nem tudtam visszahívni és visszafogadni a feleségemet, és ilyen módon nyugtom van, és
senki se törölgeti a szeme sarkát az ágyam mellett, és senki se szorongatja a kezemet.
És a nap lassan alábukott a látóhatár mögött, és míg az ég fokozatosan elvesztette a fényét, és az üres kékség szürkülni kezdett, addig a szobában – éppen ellenkezőleg – nagyot dobott a hangulaton a bábjából lassan előkúszó karácsony, és a szemüvegét eltörő agyvérzéses már kiabált, és csak azért is újra nekifutott egy bizonyos mondatnak, egy mondatnak, amelynek mindig csak az első néhány szaváig jutott, és amelyet a felesége, mintha csak megőrült volna, sehogyan se akart megérteni. Lesöpörte a morzsákat a paplanról, és hisztérikusan nevetett, és egy darabig még ingadozott, hogy mitévő legyen, és hogyan reagáljon, de aztán abbahagyta a nevetést, és megkötötte magát, és megmaradt eredeti elhatározása mellett, és kijelentette, hogy nem érti, mit akar mondani a férje, és aztán borotvahabot vett elő, és bekente vele a férje arcát. A szája körül kezdte, és nagy falat habot nyomott a tenyerébe, és képen törölte vele az urát, és a szemüvegét eltörő agyvérzéses, aki újra meg újra és csak azért is meg akarta tudni a feleségétől, hogy miért és minek látogatja őt egyáltalán, és miért nem keres magának egy egészséges férfit, a szemüvegét eltörő agyvérzéses most meghökkent a támadástól, mert nem sokon múlt, hogy be tudta csukni a száját, és ilyen módon csönd lett egy pillanatra, és ebbe a csöndbe halk sírás vegyült, előbb halk, aztán hangosabb, végül telt, egyenletesen hullámzó, mivel a lekötözött kezű agyvérzéses gyér hajú, kövér felesége elérkezettnek látta az időt, és rákapcsolt, és felzokogott, és
az ünnephez méltó módon szóval is, tettel is kifejezte fájdalmát.
Az, ami történt, Isten büntetése, mondta a férjének, Isten büntetése azért, amit velem tettél. Egyenes háttal ült az ágy mellé odatolt széken, és hatalmas mellei a hasán pihentek, és szépen beszélt, nyugodt hangon, és a szemüvegét eltörő felesége most hozzáfogott, hogy lehúzogassa a habot a férje arcáról, és közben kérdezgetni kezdte a lekötözött kezű agyvérzéses feleségét, de a gyérhajú, telt hölgy nem hagyta magát kizökkenteni, hanem a saját logikáját követte, és minden mondat után levegőt vett, és semmit se kapkodott el, és méltóságteljesen válaszolt a kérdésekre.
A szobatársunk ugyanis, az a vékonyka, száraz bőrű férfi, akinek a szeme körül iszonyatos karikák feketélltek, azelőtt cirkuszban dolgozott, ha pedig már ott dolgozott, akkor nem volt olyan láda vagy doboz vagy skatulya, amibe bele ne fért volna, és amiből ki ne tudott volna mászni, mert munkáját és hivatását tekintve szabadulóművészként élte az életét. És aztán egy nap fogott egy hosszú és erős drótot, egy amolyan fémpálcát, és rongyot erősített a végére, hogy kikormozza úgymond a cserépkályhát, mivel begyújtáskor megrekedt benne a levegő, és napok óta nem volt már huzatja, amiként ez elő-előfordul, ha vizes fával fűt az ember, így hát dolgozni kezdett. És az asszony megtörölte a szeme sarkát, majd eltette a zsebkendőt a blúza ujjába, a férje ugyanis sose hallgatott rá,
templomba pedig kötéllel se lehetett elvonszolni.
Mikor tehát az asszony észrevette, hogy csönd van a lakásban, először nem gondolt semmi rosszra. Abbahagyta a mosogatást, és fülelt, és aztán hívogatni kezdte az urát, de továbbra se hallott semmit. Megint kimondta a nevét, megint semmi. És az asszony megint elővette a zsebkendőjét, de most nem a szemét törölte meg, hanem kifújta az orrát, a szemüvegét eltörő agyvérzéses felesége pedig átült az ágy másik oldalára, hogy a férje jobb arcát is meg tudja borotválni, és megkérdezte, hogy mi történt aztán.
Talán háromszor vagy négyszer is nevén szólította már ezt az embert, mondta akkor a telt asszony, és a lekötözöttre mutatott, amikor egyszerre meghallotta a hangját. A vékonyka férfi most csukott szemmel feküdt, mint aki alszik, és a fejét elfordította a feleségétől. Meghallotta a hangját, de az a hang olyan halk volt és olyan messziről jött, hogy összeszorult a szíve. Őt hívta a férje. Segítséget kért. Körbejárta a lakást, mert elképzelni se tudta, mi történhetett, amikor is egyszerre a cserépkályhához ért, és földbe gyökerezett a lába. És az asszony felzokogott, aztán kifújta az orrát, és húsos cimpái megremegtek az emlékek súlya alatt. Hol vagy, Jenci? Itt vagyok, Pirike! Hol itt? Itt! A cserépkályha ajtaja nyitva volt, és ő odahajolt az ajtóhoz, mert bár tisztában volt vele, hogy nem tévedett, először nem tudta elhinni, hogy onnan, a feketeségből jön a hang. Hol vagy? Bent vagy? Mit csinálsz ott bent? Beszorultam! Bemásztam, hogy kitisztítsam a járatot, de beszorultam! Segíts, Pirike! A hang egészen halk volt, mint az olyan ember hangja, akinek már nincs sok hátra. Mit csináljak?! Hívom a tűzoltókat! Ne hívjad! Fogd meg a bokámat! Segíts! Megfulladok! Így hát az asszony eszét vesztve esett neki a kályhának, és benyúlt, amennyire csak tudott, hogy hátha eléri, és hátha meg tudja fogni a férje lábát. Siess! Sietek! Itt vagyok, Pirike! Följebb, Pirike! Még egy kicsit, Pirike!
Ne hagyj meghalni, Pirike!
De akárhogy erőlködött, sehogyan se érte el.
És akkor az asszony kihúzta a kezét, és szembenézett a sötétséggel, és vett egy nagy levegőt, és elszánta magát, és beleillesztette a fejét a cserépkályha vasajtajának keretébe, és lassan és óvatosan szuszakolni kezdte magát előrefele, hogy megnézze, hol a járat, és hogy meddig kell felnyúlnia. A füle és az orra lehorzsolódott, de ő nem adta fel, hanem a férjére gondolt, akivel isten előtt egybekeltek, hogy kitartsanak egymás mellett, jóban és rosszban egyaránt, míg a halál el nem választ, ha közben eltávolodtak is egymástól. Milliméterről milliméterre haladt, és bár pokoli kínokat élt át, és bár a vasajtó kerete lenyúzta a bőrt az arcáról, nem gondolkozott, és nem mérlegelt, hanem tovább fúrodott előre, és ilyen módon egyszerre bent volt a feje a sötétségben. Körbenézett. A szeme tele volt korommal, a füle csengett, a bőre sajgott. Itt vagy, Jenci? Hol vagy? Itt vagyok! Hol? Nem látlak! Itt! Az asszony megpróbálta oldalt fordítani a fejét, hogy föl tudjon nézni a sötétségben, de alig kapott levegőt, és nem igen tudta kinyitni a szemét. Hátrálni kezdett, hogy kihúzza a tűztérből a fejét, és visszavonuljon, mielőtt megfullad, csakhogy már késő volt, mert a befeléjövet elszenvedett horzsolások miatt megdagadt a füle. Én is beszorultam, Jenci! Te is? Én is! Nem tudsz megmozdulni? Nem! Akkor végünk van! Akkor itt fogunk elpusztulni mind a ketten! Viszont akkor most már beszélgethetünk, Piri! Akkor most már lehetünk őszinték egymáshoz! Akarod, Piri? Akarom, Jenci!
És az asszony rövid szünetet tartott, de aztán folytatta, ott a kályhában ő ugyanis, ha egyszer úgyis végük, minden titkát elmondta a férjének. Csak beszélt és beszélt, és meggyónt neki, és olyan dolgokat is feltárt, amiket mindaddig homályban hagyott, mert még a házasságuk előtt történtek, miközben a férje, az a vékonyka ember fent állt a tetőn, és a kéménynek támaszkodva cigarettázott, és a bal kezéből időről időre tölcsért formázva onnan, a kémény kürtőjén keresztül faggatta és kérdezgette, mert egész életében féltékeny volt rá. És a szemüvegét eltörő agyvérzéses most felrikoltott, mint a fácán, és az állához kapta a jobb kezét, azt a kezét, amelyet mindaddig felemelni se igen tudott, majd megnézte az ujjai hegyét, és hátravetette magát a párnáiba, és amúgy fektében nagyot sózott a paplanra, és ráordított a feleségére, hogy elvágta a torkát, elvágta, hogy felszedhesse magának a szomszéd fiút, és bár most is dadogott valamelyest, a sokk jó hatással volt a beszédkészségére, mert egyszerre sokkal tisztábban és gördülékenyebben fejezte ki magát, mint addig, úgyhogy a felesége belecsapta a borotvát a tálba, és kirohant a szobából, és még a folyosóról is hallani lehetett a zokogását,
mert hiszen a karácsony mindenkitől megköveteli a magáét.
