A kórházból másnap, vagyis december huszonhatodikán engedtek haza. Lantos jött értem, és én jó előre összepakoltam, és aztán már csak ültem az ágyon, és vártam, hogy megkapjam a főorvos úrtól a zárójelentést. A fiún gondolkoztam, és azon, ami időközben nyilvánvalóvá vált, hogy tennem kell valamit, mert bár a japánnal békében váltunk el egymástól, és mindenben megegyeztünk, a kislány, úgy tűnt, mégiscsak ragaszkodik a botrányhoz, és ahhoz, hogy izgágaságával börtönbe juttassa a barátját. Csak ültem az ágyon, és az előttünk álló rendőrségi ügyön gondolkoztam, a feljelentésen, amit a kislány a fiú ellen tett, a fiú ellen és egyesületünk ellen és énellenem, és sehogyan se tudtam napirendre térni fölötte, mert hiszen fogalmam se volt róla, hogy mi a célja, és hogy mit akar elérni vajon.
Amikor végre kezemben volt a zárójelentés, akkor elköszöntem a szobatársaimtól, és fogtam a táskámat, és az épp szolgálatban lévő nővérkétől is búcsút vettem, és a nővérke sok szerencsét kívánt, és rám parancsolt, hogy vigyázzak magamra, és ne hajolgassak, és semmiképp se idegeskedjek, és kerüljek mindent, ami bosszúságra adhat okot, és én ünnepélyesen meg is ígértem neki, amit kért, holott mindketten tisztában voltunk vele, és
mindketten tudván tudtuk, hogy a lélek megpróbáltatásai alól senki emberfia ki nem vonhatja magát, legkevésbé is a polgárőr,
munkájából kifolyólag a polgárőr ugyanis az életet a maga teljességében kénytelen megismerni.
És aztán levittem a szatyromat, és beültem a Dusterbe, és egy pillanatra az őz jutott szembe, mert hiszen mégiscsak az őz okozta a galibát, az őz, amely az autó reflektorának fénycsóvájában hirtelenjében torzszülöttnek és vámpírnak látszott lenni, és amely hosszan nézett rám, egészen addig, míg félre nem kaptam a kormányt, és árokba nem hajtottam, mert hiszen akárhonnan nézzük is a dolgot, tény, hogy a baleset miatt szállítottak kórházba, és a baleset miatt kellett átadnom az egyesület irányítását a fiúnak. És én először elbizonytalanodtam, de aztán kivettem Lantos kezéből a kulcsot, és úgy határoztam, hogy én vezetek, és aztán kikérdeztem Lantost a településünkön tapasztalható közhangulatról, és megkértem, hogy pontosan adjon számot arról, ami odahaza vár, és semmit se hallgasson el, hanem a legfájdalmasabb dologgal kezdje. Néhány perc kellett hozzá, hogy tisztába jöjjek a helyzettel, újabb néhány perc múlva pedig már azt is tudtam, hogy mit kell tennünk, és hogy miként fogok cselekedni.
Településünkön ugyanis, mikor Lantos elindult értem, már nyugodt volt a hangulat, csakhogy az éjszaka folyamán a Haraszti-csemete unokatestvérei, mivel sejtették, hogy a fiú nem mert hazamenni, odasettenkedtek a bázishoz, és bekiabáltak a szellőzőn, úgyhogy az állománynak el kellett torlaszolnia a bejárati védmű vasajtaját, és ki kellett kapcsolniuk a szellőztető berendezést, és le kellett zárniuk a kürtőket, olyannyira, hogy aludni is csak gázálarcban mertek. És Lantos csak beszélt és beszélt, mert hiszen nyomorúságos órákon voltak túl, mert hiszen biztosra vették, hogy nem húzzák ki reggelig, és a Haraszti-csemete unokatestvérei kifüstölik őket a föld alól, de engem mindez már nem igen érdekelt. Néztem az utat és a mellettünk elsuhanó tájat, és a fiúra gondoltam, a fiúra, akit voltaképp a sajátomként szerettem, és akitől most búcsút kell vennem, akkor is, ha ártatlan,
mert ha egy polgárőrrel szemben meginog a közösség bizalma, akkor annak a polgárőrnek mennie kell,
különben az egész egyesület kerülhet nehéz helyzetbe, az egyesülettel szembeni bizalmatlanság pedig az országos szövetség jó hírnevét veszélyezteti. Az ég üres volt és kék, és nekem fogalmam se volt róla, hogy mit fogok majd mondani neki, és a ragyogó napsütésben csak délkeleten fénylett egy hatalmas, amolyan agyongyötört rágógumihoz hasonló, hófehér felhő, és én lehúztam az ablakot, mert a szemem bepárásodott, és jólesett a fejemnek a hideg levegő. Szépen learatott és beszántott kukoricaföld mellett haladtunk el, és a Volvo, amelyet az imént megelőztem, már ponttá zsugorodott mögöttünk, és én most vettem csak észre, hogy úgymond bedobtam a gyeplőt a lovak közé, és szabadjára engedtem a Dustert, és az egyenes szakaszokon mindent vagy majdnem mindent megengedtem neki, és ilyen módon jócskán átléptem a sebességhatárt, olyannyira, hogy a Lantos egy ideje már nemigen válaszol a kérdéseimre, hanem csak az utat nézi. Visszavettem a tempóból, és lassítottam, és már csak száznyolcvannal mentünk, vagy annyival se, és én megmutattam a felhőt Lantosnak, aki végre elengedte a kapaszkodót, és megtörölte a homlokát, és mindenben igazat adott nekem, mert hiszen az a felhő valóban úgy nézett ki, mint egy göndör rágógumi, amelyet valami az embernél magasabb intelligencia forgatott és gyűrt az idők kezdete óta, míg rá nem unt, hogy aztán irányba állítsa a nyelvén, és beleköpje az ég tócsájába, és utána se pillantván örökre átlépjen rajtunk.
Amikor megérkeztünk a bázisra, bár Lantos valamelyest már felkészített, szörnyű látvány tárult a szemem elé. A kukáinkat a Haraszti-csemete unokatestvérei mind egy szálig felborogatták, a szellőztetőrendszer ráccsal védett kürtőibe szemetet tömtek, a bejárati védmű vasajtajára festékszóró sprével ábrákat és rövid üzeneteket firkáltak, amelyek részint a fiúnak szóltak, részint egyesületünknek, így hát nem igen maradt választási lehetőségem.
Biztos voltam benne, hogy a fiú ártatlan, ahogyan ma is biztos vagyok benne,
ezért hosszú ideig sehogyan se tudtam rávenni magam az elkerülhetetlenre, de aztán vettem egy nagy levegőt, és – bár kímélnem kellett volna magam – elindultam lefelé a lépcsőn.
És aztán ott volt a fiú, és én, miután Lantos lehozta a csomagomat, megkértem őt is meg Kozákot is, hogy menjenek föl, és kapkodják össze a szemetet, és amennyire lehet, tegyenek rendet, és aztán beszédet intéztem a fiúhoz, és kiadtam az útját. Az édesanyjával kezdtem, hogy sose feledkezzen meg róla, hanem az övéhez hasonló kitartással viselje a csapást, amelyet a sors rámért, mert hiszen a szerencse változandóságából kifolyólag az édesanyjának is el kellett hagynia településünket, és a végzet neki is útilaput kötött úgymond a talpára, de ő nem adta fel. Nem adta fel, ahogyan rajta kívül is sokan kerültek már nehéz helyzetbe az évszázadok során, és aztán neki is elmeséltem Ariszteidész esetét, majd további példákat soroltam, mert hiszen a régi Athénban is csak azokat száműzték a városból, akik sokra vitték, és akiknek olyan magasra ívelt a pályája, hogy a polgártársak már aludni se tudtak az irigységtől. Legyen hát büszke magára, mondtam, és az orromban szúrást éreztem, legyen büszke, és nézze el településünk polgárainak, hogy tudatlanságukban és nehéz helyzetükben rossz döntést hoztak, és ha néhány év múlva erre visz el az útja, akkor feltétlenül jöjjön be hozzánk, mert hiszen én mindig is a fiamként fogok gondolni rá. És a hangom megbicsaklott, így hát elhallgattam, és köhentettem, mint aki elkapott valamit a kórházban, és kifújtam az orrom, de a fiú nem válaszolt, hanem csak nézett rám, és én semmit se tudtam leolvasni az arcáról, és aztán levette a szemüvegét, és kisimította a homlokából a beletapadt, szőkés hajat. A mozdulatai lassúak voltak, olyannyira, hogy híján eszemet vesztettem már az idegességtől, de ő hallgatott, és csak azért se szólalt meg, hanem előkaparta a szemüvegtörlő keszkenőjét, és egy idő után levette rólam a tekintetét, és tisztogatni kezdte a lencséket, és én már épp hozzákezdtem volna, hogy további példákat soroljak neki a türelemről, amikor lecsapta valami a biztosítékot, és
sötétség borult ránk.
Elbotorkáltam a szekrényemig, és kitapogattam az ajtaját, és megkerestem a fejlámpámat, és közben Caius Flaminiusról hablatyoltam a fiúnak, és miközben beszéltem, aközben – sose gondoltam volna, hogy ez a pillanat is eljön – hálát adtam a sorsnak a meghibásodásért, mert hiszen így nem kellett a fiú szemébe néznem. Caius Flaminius kinevezése közben ugyanígy hiba csúszott a számításba, locsogtam, és miközben Minucius épp rábízta volna a lovasság vezetését, aközben egy sorexnek nevezett cickány cincogása hallatszott, hogy emiatt az apróság miatt mindkettőjüket elmozdítsák állásukból, és másokat válasszanak helyettük. És csak beszéltem és beszéltem, ha akkor is tudtam, hogy jóformán semmi értelme sincs annak, amit mondok, és az orromban megint éreztem a szúrást, és a szemem párás lett, így hát felkapcsoltam a fejlámpát, és odamentem a biztosítószekrényhez, és sorra kihúzogattam és kirángattam a zsinórokat, majd kivonszoltam és odavittem az asztalra a szerszámosládát, és az a láda most olyan nehéznek tűnt, mintha az életemet cipelném, és hogy csináljak is valamit, és továbbra se kelljen a fiú irányába néznem, lerángattam és letépdestem a szigszalagot a kötésekről, és aztán előkapartam a fázisceruzát, és a hegyét találomra hozzá-hozzáérintgettem a szekrényből előmeredő drótvégződésekhez. És akkor eleredtek a könnyeim, és a könnyfátylon át már amúgy se igen láttam semmit, úgyhogy nem sokat teketóriáztam, hanem néhány félresikerült mozdulat után beledöftem a kazalba azt a fázisceruzát, mert egyszerre megértettem, hogy a fiú nélkül senki vagyok, hogy a fiú nélkül nem lesz, aki folytassa a munkámat, hogy minden, amit tettem, pusztulásra van ítélve, és nyom nélkül tűnök majd el erről a világról.
Az áramütés leterített a földre.
A világítás visszajött, de percek teltek el, percek, sőt órák és napok, és én csak feküdtem a bázis cementpadlóján. A fiamra gondoltam, és arra, hogy kis szerencsével másként is alakulhatott volna az életem, és ha a feleségem nem taszít el magától, hanem együtt maradunk, akkor nem is olyan régen még lett volna időnk, és még elhatározhattuk volna magunkat, mert hiszen a feleségem voltaképp fiatal, mert hiszen a feleségem még most is csak negyvennyolc éves, ha pedig erőt veszünk magunkon, és elhatározzuk magunkat, akkor néhány évvel ezelőtt még nemzhettünk volna egy gyereket, először egyet, aztán még egy másodikat is talán, és akkor a fiú most már nagyobbacska volna, vagy már felnőtt kort is elérte volna talán, ahogyan a kislány is persze, és a kislány az anyja nyomdokain haladna, a fiú viszont már letette volna a polgárőr alapvizsgát, és én már átadtam volna neki egyesületünk vezetését, hacsak nem vitte volna ennél is többre, és mostanra nem az országos szervezetben vállalna vezetői feladatot, mert hiszen semmi se lehetetlen ezen a világon. És a fiú odaugrott hozzám, és fölsegített, és én fölültem, és kikapcsoltam a fejlámpát, és letöröltem a könnyeimet, és feltápászkodtam. Már a vállán volt a táskája, és már a kezében fogta a szatyrát, és én a zsebkendőmbe köptem a számban összegyűlt, égett ízű nyálat, és ittam egy pohár vizet, és aztán – elbúcsúztunk egymástól.
