A felhők eltakarták a napot, és még csak vakon hunyorgó, ezüstéremhez hasonlatos körvonalát sem tudtam kivenni, ahogy előrehajoltam a kormány fölött. A Duster motorja halkan duruzsolt. Maximumra tekertem a hőszabályzót, és közben az eligazítás járt az fejemben meg Kozák és Lantos történetei, mert bár értelmük nemigen volt, valahogy mégis tudtam, hogy mire gondolnak, hogy mire akarnak kilyukadni, és hogy a betonkeverő meg a furulyaszó valamiféleképp valóban összefügg Crassusszal és Nikiasszal és mindazzal, amit a könyvből fölolvastam nekik. A Régi pincesor utca néptelen volt, így hát jobbra fordultam, és a Törökmajori útnál rátértem az Özvegytelekre, és lassan gurultam, nehogy túlerőltessem az akkor még bejáratós autó motorját, és ilyen módon a fiúra terelődtek a gondolataim, a fiúra, aki szintén új volt közöttünk, és aki épp csak ismerkedni kezdett a polgárőrség intézményével, és a kérdés jutott eszembe, amelyet az eligazítás végén tett fel nekünk, és amelyre egyikünk se tudott választ adni, aminthogy
válasz az ilyesféle kérdésekre nem is létezik talán.
A szemben lévő sávban Filep úr kerekezett a presszó felé, Filep úr, aki nyáron visszavonulót fújt és révbe ért és levonta a vitorlát úgymond, mert azon a napon szörnyűséges volt a meleg, és ő elgyengült egy pillanatra. Intettünk egymásnak, pontosan úgy, mint aznap, csakhogy aznap ő nem biciklin jött, hanem az egész úttestet elfoglalta, és nekem le kellett húzódnom, amíg elmegy mellettem. És én lehúzódtam és helyet adtam neki, és aztán néztem a visszapillantó tükörben, ahogy távolodik, és nem sejtettem, hogy amikor a presszóhoz ér, Filep úr gondol egyet, és megállítja és leparkolja azt a lassan forgó tartályú, csíkosra mázolt mixerautót, és lemászik és lekecmereg a rövidke létrán, és bár a törvény és a szabályzat tiltja, bekap úgymond egy fröccsöt, mielőtt kiviszi a betont. A telefonomra néztem, tíz óra múlt néhány perccel, és Filep úr már továbbhaladt a maga útján, lassan, bizonytalanul kacsázva, mert vagy ő volt figyelmetlen aznap, vagy pedig valami hiba történt, a sors mindenesetre úgy rendelte, hogy amíg bent volt, a mixerautó motorja lefulladt, és az a huszonöt tonna beton belekötött a tartályba, őt pedig leszázalékolták, és most pihen.
A fiút Kozák mellé osztottam be, feladatuk a patakon túli területek átvizsgálása volt, kezdve az új teleppel egészen ki a magaslesig, Lantost a Törökmajori úton indítottam el azzal, hogy a településünktől északra elterülő műutakat járja be, hátha csak eltévedt az a kutya, én pedig a falu belterületének átvizsgálását vállaltam magamra, hogy miközben lassan gurulok, elintézzek néhány telefont, mindenekelőtt pedig visszahívjam a feleségemet, aki az elmúlt napokban többször is keresett már. Elővettem a telefonomat, és megnéztem, hogy nincs-e lenémítva véletlenül, és a botlásom járt az eszemben, ami miatt a feleségem annak idején elvált tőlem, a botlásom és mindaz, ami utána történt, hogy bár a garázsból és a mosókonyhából átalakított alsó lakrész továbbra is az én tulajdonomat képezi, mikor elkészült a bázis, én csakis a feleségem érdekeit tartottam szem előtt, csakis és kizárólag, így hát fogtam egy táskát, és összeszedtem a ruháimat meg a fogkefémet meg az életrajzokat tartalmazó két vaskos kötetet, és kulcsra zártam az aprócska lakrész ajtaját, és felhurcolkodtam az egykori mintatelep immár földdel fedett és bokrokkal álcázott, kör alakú vasbeton komplexumába, amelyet én magam alakítottam át és újítottam fel, hogy egyesületünknek méltó bázisa és telephelye legyen, mivel nem akartam az útjában lenni, és nem akartam arra kényszeríteni őt, hogy bár látni se bír, nap mint nap össze kelljen futnia velem.
És aztán teltek-múltak az évek, és ha a Könczöl-ügy felderítése után egy pillanatra közel kerültünk is egymáshoz, és ha azután, hogy lépre csaltam az elkövetőket, és a kommandósok kiszabadítottak szorult helyzetemből, azután a saját kezével mérte is meg a vérnyomásomat, mégiscsak tény, hogy ezalatt a tizenhárom év alatt nemigen volt kapcsolat köztünk. És
én csak vártam és vártam, hogy egyszer majd megbocsát
(mert hiszen voltaképp semmi se történt), és bár az egyedül töltött évek súlya mindjobban rám nehezedett, tudtam és tisztában voltam vele, hogy ki kell tartanom, mert egyszer felkel a nap, és feltűnik a fény az alagút végén, és ő fogja a telefonját, és felhív, és bocsánatot kér elhamarkodott döntése miatt – és most egyszerre megtört a jég.
A telefonom kijelzőjére pillantottam, és aztán lehúzódtam az útról, és megnyitottam a híváslistát, és még egyszer ellenőriztem, hogy nem tévedek, hanem valóban ő keresett. Az elmúlt napokból négy nem fogadott hívásom volt tőle, és a kezem úgy remegett, hogy le kellett tennem a készüléket az ölembe, mert féltem, hogy mellényomok, és a végén még kitörlöm a névjegyét, és aztán két kézzel megkapaszkodtam a kormányban. Elképzeltem a hangját, és azt, hogy mit fogok mondani neki, és hogy milyen módon fogom kifejezni, hogy bár sokat kellett várnom és sokat kellett tűrnöm, nem haragszom rá azért, amit velem tett. Én is hibáztam, mert hiszen a pianínó után észre kellett volna vennem magam, és ki kellett volna kapcsolnom a gépet, és meg kellett volna állnom, a pianínó és a koloniál között félúton, vagy ha nem is ott, akkor legkésőbb azelőtt, hogy a hidraulikus olló segítségével darabokra vágtam és a garatba emeltem és aztán húsz milliméter átmérőjű szilánkokra aprítottam az Opelt (ha ugyan nem egészben daráltam le), az Opelt, amely addigra már a szívéhez nőtt, és amelynek voltaképpen nem volt semmi bűne, ha egyszer a feleségem volt az, aki nem tudta megszokni, és a feleségem volt az, aki minden egyes alkalommal, de legalább hetente egyszer letörte a tükrét, amikor beparkolt a garázsba a koloniál mellé abba a résbe, amely állítása szerint az életből maradt neki. Elképzeltem a hangját, és elképzeltem az én hangomat, csakhogy aztán elbizonytalanodtam, mert hiszen minek megbolygatni azt, ami már elmúlt? Elmúlt, ha pedig elmúlt, akkor ennek így is kellett történnie, és az a fő, hogy felnyílt végre a szeme, és hogy mindketten tanultunk a hibáinkból, és hogy már tisztán látunk, és ilyen módon megint boldogok leszünk, hogy amit együtt kezdtünk el, azt együtt is fejezzük be, és azt a néhány évet, ami még hátra van, együtt botladozzuk végig az úton, ha az apróbb dolgokban továbbra se értünk is egyet majd, és ha mindketten az ellenkezőjét csináljuk is annak, amit a másikunk javasol.
A magasan fölöttünk húzódó, helyenként szakadt és kifoszlott felhőréteg mozdulatlan terpeszkedett az égen, és a hiányokban, mint távoli esők és felhőszakadások tervszerű lehetősége, dőlt fénypászmák zuhogtak a földre. A hídnál álltam, és a fákon billegő varjakat néztem, ahogy átugranak egyik ágról a másikra, és sehogyan se tudtam eldönteni, hogy mivel kezdjem a mondandómat, és hogy felhozzam-e egyáltalán az Opel ügyét vagy azt, hogy kinek volt igaza. Néztem a madarakat, és először úgy határoztam, hogy meghallgatom, amit mond, és majd annak fényében döntöm el, hogy én magam mit felelek, de aztán félni kezdtem, hogy ilyen módon felkészületlenül fognak érni a szavai, és a végén még elrontok valamit. Magam elé képzeltem az arcát, és tudtam, hogy több esélyem nemigen lesz ebben az életben, végül tehát későbbre halasztottam a kérdés rendezését, egy olyan pillanatra, amikor világosan átlátom a helyzet buktatóit, és már eldöntöttem, hogy mire helyezem a főhangsúlyt, és inkább polgármester urat hívtam fel, hogy tájékoztassam az újabb állatról, amely még nem került elő ugyan, de amely minden bizonnyal a többiek sorsára jutott.
A varjak tolla rendezett volt és tiszta, és egész megjelenésükben volt valami korrektnek, sőt diszkrétnek mondható vonás, akárha rossz hírt hoznának, és
küldöncök vagy futárok volnának, követek,
akiknek hivatalukból kifolyólag most balvégzetű és lelket próbáló tényeket kell valaki tudomására hozniuk, olyanokat, amelyek – tudván tudják – kétségek közé taszítják majd az illetőt és elkedvetlenítik, hogy immár sose álljon talpra, hanem roncsként vonszolódjon, míg le nem jár szabott ideje, ha ugyan értelmesnek és lehetségesnek tartja még az életet mindazok után, ami a tudomására jutott. Míg polgármester úr beszélt, egy pillanatra magam elé képzeltem a szerencsétlen flótást, amint a varjak küldöttsége – hajbókolva és nagy komolyan – elébe járul, és szinte láttam magam előtt, ahogy az illető toppant a lábával, mert már sejti, hogy miről van szó, és hogy mit akar mondani neki a madárküldöttség vezetője, és már láttam magam előtt, ahogy nevetséges módon feléjük rúg, hogy szabaduljon a sorsától és mindattól, ami vár rá, és amitől nem szabadulhat, mert hiszen senki emberfia nem szaladhat el a végzete elől, hanem így vagy úgy, de mindenki abba a gödörbe bucskázik bele végül, és mindenki abban a gödörben töri ki a nyakát, amelyet az idők kezdetén személyesen neki rendelt ott lenni valamely akarat.
Miután polgármester úrral végeztem, egy darabig csöndben ültem az autóban, és arra gondoltam, amit polgármester úr mondott, hogy amennyiben néhány napon belül nem tudunk eredményt felmutatni, ő maga fogja kézbe venni a dolgot, és a rendőrséghez fordul. Csak ültem és néztem a varjakat, és az égősor járt az eszembe, amit előző este láttam, és tisztában voltam vele, hogy a következő hetekben a helyzet csak romlani fog, mert hiszen az év vége és a karácsony mindenkiből a legrosszabbat hozza ki, és mindenkinek a legrosszabb tulajdonságait erősíti fel. Egy varjú a híd faragott kőkorlátjára szállt és aztán egy másik is, egy pedig a műtárgy terhelhetőségét jelző táblára ereszkedett, és felém pislogtak, és a fejüket jobbra-balra forgatták és tekergették, és én előrehajoltam az ülésben és intettem nekik, hogy menjenek a dolgukra, és hagyjanak gondolkozni. És ahogy előrehajoltam, pillantásom a híd előtti utolsó házra tévedt, és hirtelen eszembe jutott valami.
A szülei elhunyta óta üresen álló házat az ifjabb Makói a nyár folyamán ugyanis kiadta, hogy abba egy bizonyos félig japán, félig magyar származású fiatalember költözzön be, az a személy, akivel az alábbiakban olyan sokat leszek kénytelen foglalkozni. A harmincas éveinek elején járó Jamamoto Hakushi Ferenc úr a barátnőjével hurcolkodott be az ingatlanba, és nekem egyszerre eszembe jutott, hogy ez a bizonyos Klára forenzikus rendőrnek és pszichiátriai rendőr szakértőnőnek vagy minek tanul.
Először persze kivihetetlennek tűnt a dolog, de aztán kezdtem megbarátkozni a gondolattal.
Végül arra jutottam, hogy egy kérdést megér a dolog, úgyhogy fogtam a telefonomat, és megnyitottam a közösségi médiát, és aztán vettem egy nagy levegőt, és ráüzentem úgymond, mert hiszen ennél jobb megoldást álmodni se lehetett volna. A kislány még nem rendőr, morfondíroztam, de előbb-utóbb talán az lesz. Ha tehát beadja a derekát, és sikerül bevonnom a nyomozásba, akkor a hatóság voltaképp már értesült is az ügyről, így hát polgármester úr vitorlájából is kifogom úgymond a szelet, és mi is végezhetjük tovább a munkánkat, mégpedig nyugodt körülmények között, anélkül, hogy rendőrök szállnák meg a falut, és valami nyomozó összezavarná és összekuszálnák nekem a szálakat. Szöveges üzenetemre a kislány mindenesetre néhány perc múlva megírta a telefonszámát, én pedig felhívtam, és a tudomására hoztam, hogy véletlenül épp a házuk előtt állok, és ha beugrik mellém, akkor szívesen elviszem egy körre, és szívesen megmutatom neki a falut, hogy személyesen beszéljük meg a részleteket.
