Két vagy talán három nap is eltelt azóta, hogy a rendőr kislány nekiindult a maga rajzolta térképpel a patak partjának, mert biztos volt benne, hogy az elkövető a kukoricán át csalja ki a faluból az áldozatokat. Az idő kitisztult. Napközben volt ugyan néhány felhő az égen, de éjszaka fagyott, és a csillagos ég úgy borult fölénk, és olyan tolakodó fénnyel tündökölt, mintha polgármester úr szerzett volna be valami irdatlan lézerfényt, egy projektort, amelyhez képest a környező települések minden erőfeszítése nevetséges igyekezet csupán, hogy az ott lakók megálljanak a kertjeikben vagy a házuk vagy a presszó előtt, és kiszálljanak nyomorúságos autóikból, és polgármestereikkel az élen csak nézzék az eget, és
a csodálkozástól szólni se tudjanak.
A fiú ez alatt a két nap alatt mindvégig mellettem volt, és én délelőtt megint láttam a sirályt, amelynek lábára zacskó akadt. Egyedül repült, közvetlenül a fák fölött, és a szeméttelep felé tartott, hogy a hulladék között élelem után kutakodjon, és a napsütésben úgy lobogott a zacskó, mint egy fehér zászló. A pihenőnél álltam meg az autóval, ott, ahol a szántó széle rákanyarodik a patakra, és ahol kezdetét veszi a sétaút. Kimerült voltam, és fájt a fejem, és a kislány kiszállt, és becsapta maga mögött a kocsi ajtaját, és elindult a sétaúton, hogy megmutassa, amit talált. A szemhéja ezúttal feketére vagy sötétlilára volt festve, és fekete fülmelegítő fejpántot meg farmernadrágot meg szögekkel kivert, fekete bakancsot viselt. Utánasiettem.
Az utacskát, amely a patak bal partján halad, településünk csak nyáron foglalta el a természettől, de az ösvény azóta se igen csábította oda a sétálni vágyókat, hogy a közfoglalkoztatottak láncfűrészes serege polgármester úr utasítására átvágta magát a porban fuldokló bozótoson. Időközben ősz lett, és az eső feláztatta a talajt, és ha maga a gyalogút felkeltette is a polgártársak érdeklődését, olyannyira, hogy még kommentáltak is róla hébe-hóba a közösségi médiában, a sár végül mindenkit elriasztott, így hát Kozákon kívül, aki alkalomadtán gombát gyűjtögetett errefelé, jóformán senki se akadt településünkön, aki végigment volna a patak innenső partján kialakított, fák és bokrok takarta sétaúton.
A meder most jó háromnegyedig volt, és a vízbe hullott levelek fennakadtak és felgyűltek a megfeneklett fadarabokon, és az uszadék rothadó torlaszokat képezett, és a torlaszok mögött műanyag flakonokkal tűzdelt, kemény, szürkés habot vetett a földekből a vízbe oldódott műtrágya. A kislány rendületlenül haladt előre, hogy megmutassa, amit talált. Az előző napokban többször is bejárta az ösvényt, és közben jobbra-balra forgatta a fejét, és a rothadó kukoricást kémlelte, és ilyen módon addig erőltette a dolgot, míg végül rábukkan állítólag a csapásra, amelyet az elkövető taposott és járt ki magának, hogy az elcsalt állatokkal ne kelljen átmennie a hídon, hanem a kiégett és lábon hagyott kukorica takarásában közelítse meg a patakot, majd egy keresztbe dőlt, hatalmas fűzfán lépegessen át a túlpartra. A hangja lelkes volt, és én gratuláltam neki, és aztán leraktuk a telefont, és elugrottam érte, és kivittem a pihenőhöz, és most a sár feltapadt a talpunkra, és én megálltam, és mégiscsak bekötöttem cipőmet, mert kis híján kiléptem már belőle, és aztán meglazítottam a nyakkendőmet, mert
úgy szorította a torkom, hogy alig kaptam levegőt,
és aztán eligazgattam a pisztolyt a hónom alatt.
Az ösvényt vadkörtefa kerek termése borította, jobbra pedig galagonyabokrok nőttek meg bodza. Lehajoltam, és felvettem egy vadkörtét, és megszagoltam, mert ennek a termésnek, bár szakasztott úgy néz ki, mint egy apró alma, mégiscsak körteillata van, és aztán a kislánnyal is megszagoltattam, hogy tanuljon is valamit ebben az életben, ha már szakértő szeretne lenni. És aztán egy bodzatönkön júdásfül gombát láttam, amelyről Lantos fáról alácsüngő néger vagy bennszülött vagy ki tudja milyen harcosa jutott eszembe, ahogy lassan megfordul a tengelye körül, és én megjegyeztem a helyet, hogy majd szóljak Kozáknak, és aztán odébb is láttam gombát, mert előbb a sétaút szélén nőtt valami aprócska, bizalomgerjesztő fajta, aztán meg úgynevezett téli fülőke bontogatta okkersárga, halszagú, hullámosan nyálkás fejét egy fa tövében.
A kislányt persze semmi ilyesmivel nem lehetett megállítani,
hanem előrement, és aztán rendületlenül haladt tovább az ösvényen, és hiába kiáltottam utána, hogy nézze meg ő is ezeket a szépségeket, csak nagy ritkán pillantott hátra, akkor is csak azért, hogy sietésre ösztökéljen, és ellenőrizze, hogy a nyomában vagyok-e még. Az ösvény, amit előző nap felfedezett, és amely a sétaútra merőlegesen indult, sokkal inkább vadcsapásnak tűnt egyébként, mint ember által kitaposott utacskának, akkor is, ha valóban település irányába mutatott. Letértünk a sétaútról, és bár a szántó felázott talaja nem sok jót ígért, nekivágtunk a kukoricásnak. A vizes levelek az arcunkba csaptak, a cipőnkre tapadt sárkulancok pedig jócskán megnehezítették az előrejutást, úgyhogy lassan haladtunk. Az ösvény a magasfeszültségű vezeték tartóoszlopa felé kanyargott, és amikor odaértünk, a kislány egy, a betonlábazat tövében heverő, fekete nejlonzsákra mutatott, és gumikesztyűt vett elő a zsebéből.
A zsák – egy amolyan kukászsák – illegálisan kihelyezett szemétnek tűnt. Felhúztam a kesztyűt, majd belenéztem. Egy kartondoboz volt benne, abban pedig ruhák, és én sorra kiemeltem mindet, és már tudtam, hogy ha ezen a nyomon nem is igen lehet továbbmenni, a kislánynak igaza van, és az elkövető valóban ebből az irányból érkezett, olyannyira, hogy a támadások előtt ezen a helyen öltözött át. A ruhákból benzin- és füstszag áradt.
Kabát, nadrág, cipő. A cipő negyvenegyes méretű, fűzős bakancs volt, rossz állapotú és sáros, a kabát hátán szétterjesztett szárnyú sas (zsebei üresek), a nadrág farmer. Egyiket se tudtam személyhez kötni, és egyik se idézett fel bennem semmiféle emléket, tehát nem igaz az, hogy a dobozban talált ruhákban én a fiú ruháira ismertem volna (igaz, a japánon se láttam őket soha). A ruhák alatt ásványvizes flakon, benne benzin, mellette egy tekercs drót, csípőfogó, kilences méretű, gumírozott kesztyű, szigszalag. Lefényképeztem a nyomokat, majd mindent visszapakoltunk a dobozba.
Körbenéztünk, hogy nem találunk-e még valamit, és megpróbáltunk döntésre jutni, hogy mitévők legyünk. Én amellett voltam, hogy fogjuk meg a zsákot, és vigyük fel a bázisra, mert hiszen ez lett volna az egyetlen épeszű megoldás, mert hiszen kinek hiányzik a felfordulás? Ha az elkövető ráébred, hogy felfedeztük a rejtekhelyét, és megérti, hogy a nyomában vagyunk, úgyis jobb belátásra tér, ha pedig jobb belátásra tér, és felhagy a támadásokkal, akkor már nem érdemes, sőt kifejezetten káros tovább bolygatni az ügyet, hiszen a történtek feltárása a polgártársak körében csak nyugtalanságot és bizonytalanságot szülne. Így gondoltam, és ma is így gondolom, csakhogy a rendőrség, mint minden helyzetben, ebben is fonák módon gondolkozott, és
a feszültség csökkentése helyett most is az úgynevezett igazságot emelte mindenek fölé.
A kislány ugyanis csak nézett rám, és olyan szemeket meresztett, mint aki érteni se igen érti, hogy miről beszélek, és aztán levette a fülmelegítő hajpántját, és kibontotta a haját, és a hajgumit a csuklójára húzta, és az ajkai közé egy amolyan csatszerűséget csippentett, és hátravetett fejjel igazgatni kezdte úgymond a frizuráját, és amikor kész lett, ráhúzta a copfra a gumit, és kivette a csatot a szájából, és beszúrta a feje tetején a hajszálak közé, és megrázta a fejét. És aztán szónokolni kezdett, és közben összegyűjtötte és a kabátja zsebébe gyűrte a kezére tapadt hajszálakat, és az igazságról papolt, a rendőrség hivatásáról meg az állatok jogairól és arról, hogy amit tenni akarok, azt bűnpártolásnak és bizonyíték megsemmisítésének és isten tudja, minek hívják, és hogy példát kell statuálnunk satöbbi, satöbbi, és én elkomorodtam, és elfordultam, és a földet meg a rohadó kukoricákat nézegettem, és gondolatban százszor is elátkoztam a pillanatot, amikor a házuk előtt állva eszembe jutott, hogy forenzikus rendőrnek és szakértőnőnek vagy minek tanul, és ilyen módon felhívtam őt. Előkotortam egy zsebkendőt, és kifújtam az orrom, és bár nem győzött meg az igazáról, sajnos vettem egy nagy levegőt, és mindenbe beleegyeztem, amit el akart érni, és a zsákot a helyén hagytuk, és még abba is belementem, hogy egy időre átadom neki az állomány irányítását, hogy ha akar, csapdát tudjon állítani úgymond az elkövetőnek.
Utólag persze minden világos, és a kislány későbbi cselekedeteinek fényében egyértelmű, hogy ő már ekkor pontosan tudta, mit miért csinál, és hogy
úgy tologatott engem a táblán, és úgy lépegetett velem sötét célja felé, mintha valami gyalog lennék,
vagy legfeljebb egy ló vagy egy bástya. A mellényemre itt is, ott is kukoricalevelek tapadtak, vadonatúj cipőm a felismerhetetlenségig saras volt már, a nadrágom szára vizes. Szótlanul vonszoltuk vissza magunkat a patakhoz. Ő ment elől, én mögötte, és közben megpróbáltam végiggondolni, hogy mi vár rám a következő napokban, és megkíséreltem számba venni azokat az intézkedéseket, amelyeket még nekem kell meghoznom, mielőtt átadom a kislánynak az irányítást, és rendelkezésére bocsátom a bázist.
És aztán visszaértünk a patak partján húzódó sétaútra, és tovább haladtunk, mert ha már ott voltunk, a kislány ragaszkodott hozzá, hogy a keresztbe dőlt fűzfát is megmutassa, amelyet az elkövető a híd helyett kinézett magának, és amelyen az állatokkal együtt őszerinte át szokott kúszni és kelni úgymond a víz fölött. Csakhogy amikor az utacska a patak ívét követve elkanyarodott, és láthatóvá vált a kidőlt fűz, egyszerre földbe gyökerezett a lábunk. A férfi a fától néhány méterre egy kövön ült valami újságokkal a feneke alatt, arccal a patak felé fordulva, nekünk háttal. Zöld télikabátot viselt, amelynek hatalmas, szőrmeperemmel ellátott kapucnija teljesen eltakarta az arcát és a fejét, és az ölében egy amolyan kinyitható számítógép világított, ő pedig írt valamit, és levágott ujjvégű kesztyűkbe bújtatott keze most megállt a billentyűzet fölött, mint akit rajtakaptak, és nem mozdult. Eltelt néhány pillanat, és egyikünk se mert megmozdulni, de aztán erőt vettem magamon, és rákiáltottam, hogy őrültség menekülnie, és hogy ne csináljon bolondságot, hanem adja meg magát, és nagyon lassan emelje fel mind a két kezét, mert az állatkínzást a törvény bünteti, és aztán forduljon szembe velünk, csakhogy
a férfi nem reagált, hanem lassan gépelni kezdett.
Óvatosan kicipzároztam a mellényemet, és a hónom alatt lévő tokból előhúztam a pisztolyt, mert hiszen nemigen tudhattam, hogy ezek után mire kell felkészülnünk. A férfi most abbahagyta a gépelést, és megfújta a körmeit. Megismételtem a korábbi felszólítást, és figyelmeztettem, hogy ketten vagyunk ellene, és hogy fegyver van a kezemben, és hogy nincs semmi esélye, és aztán megcéloztam a hátát. Tudtam, hogy ha élesre fordul a helyzet, akkor az egész tárat is kilőhetem rá, akkor se találom el, mert hiszen egy ilyen engedély nélkül tartható kilencmilliméteres riasztófegyver legfeljebb két-három lépésről ad pontos találatot, de nem volt más választásom. A férfi továbbra se reagált. Felhúztam a kakast.
