Az éjszaka hideg volt és a holdtalan, és én jól aludtam, mert fogalmam se volt róla, hogy mi vár rám, és a diófák alatt reggelre viaszsárga levélszőnyeg hevert. A Haraszti-csemete meg az apja hat óra után nem sokkal ért a bázisra. A lányon kék kapucnis télikabát volt, szűk, a bokája fölött végződő farmernadrág, fehér sportcipő, Haraszti úr kötött, az évek során megnyúlt pulóvert és barna télikabátot viselt, hozzá bordázatát vesztett kordbársony nadrágot és elnyűtt, fekete bőrcipőt. Amikor kinyitottam a bejárati védmű dupla vasajtaját, és kiléptem a szabadba,
ők ketten már ott voltak.
Háttal álltak nekem, a mintatelep parkját figyelték. A kiáltozást rég abbahagyták, de hiába álltak néma csöndben, a telep épületei és a park idegen testként tekintett rájuk, apára és lányára egyaránt, és ők közelebb húzódtak egymáshoz, és semmit se láttak a körülöttük lassan élénkülő mozgásból vagy csak keveset, mert hiszen valóban idegenek voltak itt.
És aztán odaértem hozzájuk, és Haraszti úr felneszelt a lépteim alatt csikorgó murva zajára, és megfordult, és lesunyta a fejét, mivel Haraszti úr tűzzománc ékszerek és tálak és apróságok készítéséből tartja fenn magát és családját, és jobb szemébe évekkel ezelőtt szikra pattant, hogy ezt az opálos üveggolyóra emlékeztetető szemet Haraszti úr azóta, ha csak teheti, rejtegetni igyekezzen. És akkor a lánya is megfordult, és elővette a kabátja zsebéből a telefonját, és miután előkereste a fotót, felém fordította a készüléket, Haraszti úr pedig köszönt nekem, de nem nyújtott kezet, hanem továbbra is szótlanságba süppedt, mint aki a végére ért valaminek, és a lányka arca is nyúzott volt, és a szemén látszott, hogy ő is keveset aludt, és korán kelt, és hogy már semmi se számít neki, hanem mindent egyenlő távolságból néz ezen a világon. Éppen indulni készültem, hogy bejárjam településünk utcáit, és mozgó figyelő-jelző szolgálat keretében bizonyosodjak meg róla, hogy minden rendben, így hát az egyesületünk bázisául szolgáló hajdani silóaprító és a kőzúzalékkal felszórt parkoló között álltunk. Rossz hangulatban voltam. Előző este fedeztem fel az idei első, a karácsony közeledtét jelző égősort, az elsőt, amely után nincs visszaút immár, és amelynek süket villódzása minden évben nyomorúságos hangulatba taszít. Haraszti úr épen maradt bal szeme ráadásul ide-oda járt, és a világ minden kincséért meg nem állapodott volna, akárha emberi ésszel soha fel nem fejthető kérdések körül bolyongna, olyan kérdések körül, amelyekre világtalan jobb szeme, ha titkolja is előlünk, régesrég meglátta már a választ,
az emberi léptéket messze meghaladó, változtathatatlan igazságot.
A fényképen a kutyájuk volt látható, egy amolyan középmagas, hófehér bundájú eszkimó kutya, fölcsapott, szintén hófehér, a háta közepe felé visszakunkorodó farokkal. A szamojéd kora délután tűnhetett el, este mindenesetre már nem volt a kertben, és az éjszakát sem töltötte otthon. Korábban sose szökött meg, de most Haraszti úr nem dolgozott, hanem kartondobozba pakolta a már elkészült ékszereket meg párologtatókat meg gyertya- és hamutartókat és egyebeket, és a rétegek közé újságpapírt rakott meg tojástartókat, és aztán az egész dobozt berakta az autó csomagtartójába, és kinyitotta a kaput, és kitolatott az utcára, mert ezeket az árukat bizományba viszi azoknak a boltoknak, amelyek tűzzománc tárgyakat is hajlandók kirakni a polcra, így hát az egyéves szukának volt ideje meglógni, és aztán már senki se volt otthon. És aztán nekiindultak, és még este végigjárták a falut, és közben hívogatták és fütyültek neki a sípjával, és a nevét kiabálták, és ilyen módon utcáról utcára haladtak, és aki szembejött velük, annak gondosan kinyomtatott, apró cetlit adtak a kezébe, amelyen a telefonszám mellett a kutya neve, fajtája és kora is olvasható volt, és elmondták, hogy az állat nyakában csontot formázó, szépen megmunkált biléta lóg, amelyen szintén elolvasható ezen információk egy része, és hogy egy barátságos és játékos teremtésről beszélünk, aki, ha hívják, bárkihez odamegy, mert ilyen fajta, és mert mindenkiben megbízik.
A kislány halkan beszélt, és a hangja rekedt volt a sok kiabálástól, és én fogtam a cetlit, amit Haraszti úr a kezembe nyomott, és a mellényem zsebébe gyűrtem, és
megígértem, hogy nyitva fogjuk tartani a szemünket,
és ha látjuk a kutyát, akkor körültekintően járunk el, és jól bánunk vele, és nem hagyjuk, hogy tovább kószáljon a maga feje után, hanem befogjuk, és azonnal hívjuk a megadott telefonszámot. Egy csapat varjú repült át felettünk, hatan vagy nyolcan lehettek, és aztán ellentétes irányban haladva és jóval magasabban fehér sirályok tűntek fel, és én megborzongtam, és visszaadtam a Haraszti-csemetének a telefont, és nyakig húztam ezeréves mellényem cipzárját, mert hiszen elvileg fel lehetett tenni, hogy valóban csak elkószált a kutya, és hogy a nap folyamán előkerül még. Semmi se állandó ezen a világon, így hát bizakodnunk kell, mondtam aztán, ha az is igaz, persze, hogy Nikiasz sohasem hagyta figyelmen kívül a jósok tudományát, míg Crassus semmibe se vette, mégis mindketten odavesztek.
