Bánhidi Lilla A töltőm ott maradt címmel ír tárcasorozatot a Könyvesen. Ez a hetedik rész. A korábbiakat itt olvashatjátok: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész.
Bánhidi Lilla: Szürke, zöld, fehér
A Viktulienmarkton van. Tamás mellett sétál. Csúszik a macskakő, lassít. Szemben zöld bódé, Brotzeit, Imbiss felirat. Mondani kellene valamit, de semmi odaillő nem jut eszébe. Mézeskalácsos stand mellé érnek. Megáll. A nagy kilenc euró, de csak münchenes és oktoberfestes van. A kisebbek közül kivesz egy kék-fehér mázasat. Közepén piros cukordíszítés, I mog di. Ez jó lesz, régen sokat nevettek, milyen viccesen hangzik a szeretlek bajorul. Fizet, hátranyújta a szívet. A kezében marad. Megfordul. Tamás nincs ott. Bizonytalanul megy tovább. Benéz a következő sorba, aztán a reggelizős bódék közé. Délután van, mégis tülekednek a léberkézés zsemléért. Tamást nem látja közöttük. Hol lehet? A csarnok felé siet.
Ott sincs.
Felriad. Egész testében érzi a szívverését. Nedves a mellkasa. Résnyire nyitja a szemét, ég az erős, kékes fénytől. Pislog. A torka érdes. Inni kellene. Az öltönyös férfira néz az ágya mellett, még mindig ott áll. Jegyzetel. A tolmács a fehér köpenyessel beszélget az ajtó mellett. Behunyja a szemét. Halk mozgás, csukódik az ajtó.
Aludni próbál. Vissza akar térni a Viktulienmarkthoz, kideríteni, hová lett Tamás. Nem megy. Megpróbálja elképzelni a bódékat, a feliratokat. a mézeskalács szívet. Nem megy. A kép elveszett. Kinyitja a szemét. Feljebb szeretné tolni magát az ágyban, a keze nem bírja el a súlyt. Feladja. Körbenéz, hátha tud segíteni valaki. Egyedül van a szobában. A famintás keskeny szekrényeket nézi, egyik gardrób, a másik polcos, szürke, zöld, fehér, szürke, zöld, fehér. Piros fehér zöld, ez a magyar föld. Neki most fekete vörös arany.
Erre nem rímel semmi.
A függöny lebben mellette. Úgy érzi, mintha ő is lebegne. Csak émelygés, állapítja meg. A sav marhatja a gyomrát. Mióta nem evett, és mióta van itt? Az öltönyös biztos mondta, de nem emlékszik.
Herzogstrasse hatvankettő. A munkahelyén tudják már, mi történt vele, vagy azt hiszik lelépett ő is, mint sok külföldi. Nem bírják a több műszakot, mindig ezt mondják. De ő bírja. Szólni kellene valakinek, hogy baleset érte. Becsukja a szemét.
Újlipótvárosban van, a kedvenc kávézójában. Belesüpped a kanapéba, mogyorós lattét iszik. A régi tulajdonos, a haverja az asztal mellett, nevetnek valamin, a férfi megsimogatja a karját. Kellemes, csilingelő, magas hangot hall. Ez nem is a pultos srác.
Kinyitja a szemét.
A fehér ruhás nő a vállához ér, németül beszél, tagoltan. Összemosódnak a szavak, csak néhányat hall ki a duruzsolásból. Magyarul, mondja, de a nő rázza a fejét. A Kolléganő úton van, ezt már megérti. Eszn ‒ felemeli a karját és az ujjait összecsípve a szája felé mutat. A fehér ruhás az órájára néz. Később, mondja és a szoba másik végébe megy.
Szólni kellene valakinek. A szülei messze vannak. A lakótársa hazament. Ez az utolsó emléke róla, azóta már visszajöhetett. Őt értesíteni kell, meg fogja adni a telefonszámát a fehér ruhás nőnek. Magyar lány, biztos bejön hozzá a kórházba. A pasi is, akivel kijött ide, ő is biztos meglátogatná, hogy is hívják. A gyomra összeszorul, belehasít a fájdalom, a szívverése erősödik. Izzad. Hogy lehet, hogy nem jut eszébe a neve, itt van a nyelvén, gyerünk már, a betűk formáját is látja, de nem jön a név. Lehet, hogy sérült az agya? De az arcára pontosan emlékszik. A hangjára is. Az illatára. A napra, amikor megérkeztek Münchenbe. Nem tartott sokáig, két és fél hét a költözés után, de a nevére akkor is emlékeznie kellene. Biztos a gyógyszerek. A költözés utáni napokra is emlékszik, akkor jött rá, hogy nem fog menni. Hogy a térbeli közelség sem elég. Még nem zárta le az előző kapcsolatát, ezt mondta a férfinak. Bár úgy érezte, Tamással nem is volt mit lezárni. El sem kezdődött igazán a kapcsolatuk. Csak egy ígéret volt, hogy majd egyszer valahol élhetnek együtt egy hétköznapi életet, kedd délutánokkal, közös bevásárlással és kanapén fetrengéssel, idegeskedéssel a zajongó szomszédok
vagy a gáz árának emelkedése miatt.
Int a fehér ruhás nőnek, magára mutat, aztán az ágy teteje és a plafon felé. A nő elmosolyodik, megkeresi a távirányítót és a háttámlát félig ülő állapotba mozgatja. Megigazítja az ágyneműt. Leállítja az infúziót.
Tamás. Neki is szólhatna. Az ő nevére legalább emlékszik. Nem, nincs értelme. Kezdődne minden elölről, csak fordított felállásban. Végre megtette a lépést, amit évek óta kellett volna, elköltözött Németországba, most nem akar visszalépni. Tamás pedig már otthon van, nem jöhet csak úgy vissza.
Az ajtóban fiatal, molett nő jelenik meg, köszön. Én vagyok itt a magyar nővér, mondja, hoztam a vacsorát.
