A töltőd itt maradt. A telefon kijelzőjén egy pillanatra felvillan a Messenger-üzenet szövege és az idő. Hat óra huszonhét. A francba. Leszáll a kanapéról, átnézi a hátizsákját, feltúrja a félig kipakolt bőröndöt. Semmi. Megnyomja a telefon oldalsó gombját, a felső ikonsoron az akku harminckét százalékot jelez. Kitart, míg beér a munkahelyére,
ott majd kér kölcsön valakitől.
Négy után pár perccel ért a Délihez a müncheni busz, ott akart leszállni. Budapest határában ébredt fel, kibámult az ablakon, nézte a várost. Utcai lámpák, kivilágított irodaházak, villódzó reklámtáblák gyors egymásutánban.
Déli pályaudvar, hallotta a sofőr hangját, lejjebb tolta magán a kabátot, amivel addig takarózott. A telefont és a fülhallgatót a táskájába pakolta, nyúlt a kulacsáért, de kirázta a hideg, inkább visszabújt az ülésbe és így maradt a végállomásig. Lefotózta a Lánchidat, eszébe jutott, hogy majd egyszer, ha a párja hazajön hétvégére, csinálhatnának egy éjszakai sétát. Csak egy séta a sokfényes Duna-parton, semmi több. Azt mindenképpen muszáj, mielőtt kiköltözik, anélkül nem lehet elmenni innen sehová.
A Keletiig már csak hatan maradtak a buszon. Mindenki gyorsan felszívódott. Három utasért autóval jöttek, kettő pedig a vonathoz sietett.
Felkapták a bőröndöt és eltűntek a négysávos úton.
Egyedül maradt a megállóban. Taxit hívott. Épp műszakváltás lehetett, mert nem volt szabad autó. Pedig indulás előtt emlékeztette magát, hogy töltsön le egy taxi-appot, de aztán mégis elfelejtette. Legutóbb tizennyolc percet várt. Nem gondolta volna, hogy hajnal ötkor nincs kocsi, hiszen ilyenkor senki sem akar taxizni, méltatlankodott, aztán rájött, hogy épp ezért nincs. Egy másik társaságnál sikerrel járt, öt-nyolc perc, mondta a diszpécser, egy Toyota Prius megy önért.
A Kerepesi út szélén várakozott. Rázta a hideg. Az aszfalt nedves volt, nemrég eshetett. Mellette, a fa tövében friss hányásfolt. Előrement pár lépést.
A cipősarka kopogott.
Szemben a pályaudvar oldalsó bejáratánál néhány alakot látott. Ketten egymásba kapaszkodva tántorogtak. Mikor először jött haza a müncheni busszal, meglepődött, milyen csendesek ilyenkor az utcák. Négyig hazaérnek a bulizók, a munkások meg csak fél hat körül indulnak meg. A kettő között ‒ pont akkor, amikor ő hazaérkezik ‒ a legkihaltabb minden. Egy férfi odalépett hozzá, cigit akart, de nem tudott adni neki. Összébb húzta magán a kabátot, elnézést kért. Akkor adjál pár forintot, az is jó lesz, folytatta a férfi, és lépett egyet felé. Ő megijedt, belemarkolt a bőrönd fogantyújába, hol van már a rohadt taxi. El akart indulni gyalog, de meglátta a Toyotát.
Az autóban dszessz szólt. Érezte a meleg levegőt a szellőzőből, de egyre inkább fázott.
Mikor beért a lakásba, rögtön feljebb állította a fűtést. Lefeküdni már nem akart, leült a kanapé szélére, írt egy üzenetet. Hazaértem. Két másik csetbe is bemásolta. A harmadikon hezitált, de végül azt is elküldte. Feljebb húzódott a kanapén. A parketta meg-megpattant a melegedő levegőtől. A hűtő ismétlődő berregésében kedvenc dalának ütemeit fedezte fel. Behunyta a szemét, de rögtön ki is nyitotta, nem aludhat el, háromnegyed óra múlva indulnia kell.
A töltőd itt maradt. Az üzenet az egyik hazaértem-re érkezett. Legalább tudja, hogy a párja időben felkelt. Majd később, ha feltöltötte a telefont, felhívja. Töltőből is kell még egy, állapítja meg. Két egyforma tányérkészlet, két ugyanolyan seprű, lapát, két egyformán erős ruhaszárító állvány, azt kint vették, akciós volt, a vasalókat, porszívókat itthon. A németországi szekrényben budapestes poharakat tart, az itthoniban Rosenheim Christkindlmarkt feliratúakat. Lenor Spring Awakening konnektoros illatosító. Ez lett az otthonillat mindkét helyen.
A második hazaértemre is érkezik a válasz.
Örülök, kislányom.
Kinyitja a bőröndöt. Kivesz egy dobozt, két, tenyérnyi méretű fehér alapon zöld aprómintás kínálótál van benne. Eredetileg négy darabból áll a szett, de kettőt kint hagyott. Passzolnak a legutóbb vásárolt tányérokhoz. Később jól jön majd, ha nagyobb lesz a család. Ha lesz nagyobb család. Nem fértek el a szekrényben, ezért a tetejére rakta őket. Sámlira áll, arrébb mozdítja a tányéros dobozt, a portól tüsszentenie kell. Mellé teszi a kínálótálakat is.
Előveszi a bőröndből a fürdőruhát. Nem volt rajta, nem kell mosni. A farmerruhát is csak öblíteni, még új, kint végül nem hordta, itthon meg biztosan nem fogja. Azt is a szekrénybe teszi. Kicsomagol a bőröndből egy parfümös dobozt, bontatlanul a fürdőszoba felső polcára rakja, a többi mellé. A kedvenc márkája, ez púderesebb illat, mint amit használni szokott. Ajándékba kapta. Lehajtja a bőrönd tetejét.
Nem pakol ki mindent, hagy estére is, azzal is telik az idő.
Készít egy teát, visszaül a kanapéra. A harmadik hazaértem még olvasatlan. Talán nem kellett volna elküldeni. De nem írt benne semmit, csak, hogy hazaért. Nem írta, hogy beleegyezik a moziba. Azt sem, hogy van kedve együtt kávézni. Csak, hogy hazaért. Írt valakinek, aki itthon van, másfél kilométerre innen, nem hétszázra.
Világosodik. Elhúzza a függönyt, kinéz az ablakon. A szemközti üzlet ajtaján egy férfi épp feltolja a fémredőnyt. Új dolgozó lehet, nem ismeri. Sokáig volt távol, máris változott valami, állapítja meg. De a mogyorós lattéjuk biztos ugyanolyan, mint volt. És az emeleten, a sarokban, a süppedős kanapé is biztos megvan. A kedvence. A férfi fennhangon mesél valamit egy arra járónak, heves mozdulatokkal magyaráz, mindketten hangosan nevetnek. Visszaengedi a függönyt. Nyolc napig egyedül lesz. Egy kávé biztosan belefér. Talán egy mozi is. Barátok is szoktak. Ránéz a telefonra. Az üzenet olvasott.
